Két éve volt az Átírás című kiállításom - Erik Luxnak ajánlva, amiért felhívta figyelmemet az évfordulóra

Sajnos napok óta nem tudok rendesen megosztásokat elvégezni a facebook-on, mert vagy a hálózat túlterhelt, vagy túl hosszú ideig írom a hozzászólásaimat, vagy elrontok valamit. Egyenlőre nem tudtam kideríteni, hogy mi az oka, ezért választottam ezt a módját annak, hogy megköszönjem Erik Luxnak a megosztását, hogy gondolt rá. Megmondom őszintén, én magam megfeledkeztem róla. 

Először itt látható  Erik Lux tegnapi (2019.08.24.)  facebook megosztása, majd abban az a rövid magyarázkodó hozzászólásom, amelyben az előbb leírtakra hivatkozom. Utána pedig a Word-ban az az elmentett hosszabb hozzászólásom, amelyet ott nem sikerült továbbítanom. 

Erik Lux

8 órája · 

 · 

Két éve:
András László Alföldi: Bádog nélkül - Pléh Krisztus

András László Alföldi

2017. augusztus 25.

Az űrlap teteje

6Te, János Erdei, Erik Lux és 3 további ember

1 hozzászólás

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás

Hozzászólások

·        András László Alföldi Köszönöm a megosztást. Írtam itt egy hosszabb bejegyzést is ezzel kapcsolatban, de úgy látszik - mint mindig - túl hosszúra sikerült, és a facebook nem engedte megosztani. Azt írja ki, hogy próbáljam meg később. Hát megpróbálom. Még egyszer köszönöm.

Az űrlap alja

Itt következik az eredeti szöveg, amit nem tudtam a hozzászólásban elküldeni.

Köszönöm Erik Luxnak az újbóli megosztást, ezzel felhívta nekem is a figyelmemet, a két évvel ezelőtt megnyílt kiállításom évfordulójára. Ez alkalom arra, hogy elgondolkodjam rajta, hogy mi történt azóta. Mit teljesítettem és mit nem, a kiállítás után tervbe vett feladataim közül. Látszólag azt lehetne mondani, hogy semmit sem oldottam meg, mert tematikailag még mindig nem rendeződött a fejemben az a koncepció, amelyre egy újabb szellemi egységet, és így egy újabb kiállítást fel lehetne építeni. Magam mentségeként úgy magyarázom ezt, hogy talán elhamarkodott dolog volt részemről két évvel ezelőtt a közönség elé állni az "Átírás" címen összefoglalt anyaggal. Mint ahogy a cím is árulkodik róla, elég általánosan utalt csak a kiállított képek témájára, és sokkal inkább magam számára volt útjelző a továbbhaladás irányában. Ez a konkrét témától függetlenül, elsősorban technikai szempontból és metodikailag foglalta össze azt a több mint hatvan képet, ami akkor be lett mutatva. Ennek nagy része - több mint ötven kép - elsősorban a keresztény témakör szimbolikus megközelítését járta körül. Ezzel megpróbáltam végleges búcsút venni mesterem, Fischer Ernő (1914-2002) festőművésztől átvett képi világtól. Másrészt pedig, részemről az addig tabunak tartott, Ország Lilitől (1926-1978) örökölt, nyomtatott áramkör felhasználásával kísérleteztem. Lényegében ezért is volt számomra a munkacíme ennek a válogatásnak "Hommáge a Ország Lili és Fischer Ernő), vagy köznapibban fogalmazva, "Búcsú Ország LiIi és Fischer Ernő festészetétől, illetve a festői világától). A kiállított képek kis hányada - nyolc-tíz kép, a "Befalazott labirintusok" - jelezte azt az utat, ami felé eredetileg törekedtem. Ezért talán elhamarkodott volt ez a kiállítás. De akkor a külső felkérést és egyéb motivációkat figyelembe véve, úgy éreztem, hogy fel lehet vállalni, így "félkészen" is ezt az anyagot. Lényegében ma sem bánom, hogy rászántam magam a bemutatására, mert ha nem teszem - mint oly sokszor történt az esetemben - akkor ezek a képek is lassan idejétmúlttá váltak volna, és sohasem kerültek volna közönség elé. De, mint az elején jeleztem, hogy csak látszólag nem csináltam azóta semmit, mert ezt cáfolja és igazolja az a csapongó, sokféle képet felvonultató, régi és legújabb alkotásokat felsorakoztató facebook-on látható képáradat, ami nap-mint nap látható tőlem. Útkeresés ez még mindig - és talán örökké - hetven éves kor felett is, ami szellemileg életben tart. Köszönöm még egyszer a megosztást.



És, hogy azok számára is láthatók legyenek az akkor kiállított képek, akik esetleg nem látták a kiállítást, ide másolom azt a linket, amelyre rákattintva, a teljes anyag megtekinthető. De az érdeklődőbbeknek figyelmébe ajánlom még a "Visszatekintés (I-XXI) 2017 augusztus 24-én a RaM Colosseumban rendezett kiállításomra" címmű blog bejegyzéseimet. Ez elérhető az http://andraslaszloalfoldi.blogspot.com címen működő blogon, 2018.09.11-től, 2019.01.12-ig tartó bejegyzés sorozatban. Amely folytatódik még, és kiegészül az ezt követő "Előképek és párhuzamok (I.-IV.) címmel jegyzett, 2019.01.12. és 2019.01.15-ig  tartó bejegyzésekkel.
Ezek áttekintése után azok számára is érthető lesz, hogy miért köszönöm meg kiemelt figyelemmel, Erik Luxnak és Erdei Jánosnak a hozzászólásait, amely a kiállítás tovább gondolására inspirált engemet is. Azt hiszem, hogy az így kialakult tartalmas párbeszéd a képekről és tágabb tekintetben  a művészetről,  befogadónak és alkotónak, de esetleg még az utókornak is egyaránt  érdekes és tanulságos lehet. 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2017/10/a-ram-colosseumban-ugyanaz-es-mas-xii.html

  

Műhelymunkák- Műhelynapló XV. - Budaörsi anziksz I.

Gólya utca és a Deák Ferenc utca sarok, anno 2000.

Húsz év után részletes áttekintése az első önálló kiállításomnak.

Összefoglaló a hosszú szöveg előtt a részletesen is bemutatásra kerülő képekről.

Jobb oldalon fent a piros volkswágen 2000-ben ki lett állítva, és 1998-ban készült. A másik három kép 2011-es felvétel, ugyan arról a helyről. De a sorozat végén lesznek még itt nem reprezentált képek is, amelyek tovább billentik majd a témát. 

                Megint egy sorozatba kezdtem, és egyenlőre nem tudom, hogy meddig jutok vele, de a szándékom minden esetre az, hogy előbb-utóbb be is fejezzem. Bár nagy vállalkozás, mert több száz kép feldolgozásáról van szó, amit a múlt század végén 1998-99-ben fényképeztem, rajzoltam és papírnyomatokat készítettem belőle, majd egy részét ki is állítottam. Nagyobb hányada pedig azóta is a szekrények mélyén pihen, és további sorsára várva, most előbukkant, mert közeleg 2020., amikorra a tovább folytatását terveztem. Ugyan is már akkor elhatároztam, hogy ha megélem még ezt a húsz évet, akkor újra előszedem, és képben, szövegben és új alkotásokban újra gondolom az egészet. Egyszerre fordított sorrend ez, mert általában először létrehozzák a produktumot, majd azután tárják a közönség elé, itt pedig most csak tervbe van véve a produktum, és már is előhozakodom vele. Persze nem példa nélküli ez már a huszadik században sem, gondoljunk csak a század első felében a klasszikus avantgárdra, vagy a század második felében a neoavantgárd feléledésére. Először megvolt a program, majd annak szellemében születtek a művek, de a konceptuális művészetben elég volt már a terv is, és  ritkább esetben váltak csak "műjellegű" "vázlatszerű" illusztrációvá. De általában nem a kollektív trendekben történnek szintézist teremtő elgondolások, hanem inkább az individuális tevékenységekhez kötődnek. Mivel magam is magányos alkotó vagyok, ezért az előbbi példáktól eltérően, sokkal inkább Christo (Hriszto Javasev) példáját követem. Természetesen itt csupán a műről alkotott elképzelés tekintetében azonosulok a koncepciójával, miszerint a testet öltött alkotás, középen áll valahol, és az előzményeitől az idők végezetéig egységet alkotnak. Akár úgy, hogy sosem ölt testet, és mint vágy marad fenn, vagy anyagi valóságában megsemmisülve is a szellemében él tovább. Lehet, hogy kissé patetikus és nagyképű megfogalmazásnak tűnik első olvasatra, de egy alkotónak mindenképpen érdemes elgondolkodni rajta. Talán éppen ez óv mag a nagy narratívák és a nyomasztó remekművek példájától, hogy kellő szerénységgel, ki-ki felvállalja saját feladatát. Ha ezt kellőképpen elvégezte, akkor sok minden egyébtől függ, hogy mivé válik idővel. 

       Azért kezdtem az általános alapállás felvázolásával, mert itt maga a "mű" is folyamat jellegében mutatkozik meg, mert sosem tudjuk, hogy minek hol van az igazi kezdete, és mikor ér véget. Persze ezzel újra elérkeztünk a befejezett és befejezetlen problémájához. Most az a mentségem, hogy 2000-ben, Budaörsön a Zichy-majorban, komplett, befejezett fotókat állítottam ki, amely a kiállításom háromnegyed részét tette ki. Ez látszólag - persze csak látszólag - a műfaj sajátosságából is adódik, mert sokkal nehezebb ügy eldönteni még a sokszorosított grafika esetében is, hogy mikor van kész egy alkotás. Az egynegyed rész pedig ilyen jellegű alkotás volt, és akkor is tudtam, hogy a falra kerülésük ellenére sincsenek még  korántsem készen. De mivel a kiállítás koncepciójába bele illettek, - sőt így vált az egész anyag érdekessé - felvállalható volt, még "félkész" voltában is. 

        Fentebb azért neveztem ezt az eljárást az alkotás bemutatásának egyszerre fordított módszerének, mert a klasszikus értelemben vett hagyományos megmutatkozásnak is eleget tett, és  épp így, rendhagyó módon a háromnegyed részben befejezett, és egy negyed részben befejezetlen alkotások egysége adta ki azt az egészet, amit itt a továbbiakban újra körül szeretnék járni. Erre, olyan példát választottam a teljes kiállított és még feldolgozatlan anyagból, amely éppenséggel talán nem is leginkább jellemző a sorozatra. Mert a kollekció általában minimum egy fél tucat, de inkább egy tucat kisebb szériákból állt, áll össze. Itt viszont csupán egyetlen képről van szó - amely annak idején szerepelt a kiállításon - a fejlécen található piros wolkwágen autóról, amelyen csak a kerítésen lógó utca tábla írásos szövege jelzi a helyet, amely alcímként szerepel, azaz, hogy ez Budaörsön a Gólya utca és a Deák Ferenc utca sarkán volt található. Az időpont kikövetkeztethető - de fent már jeleztem is -, hogy a kilencvenes évek végén készült felvételről van szó, amely 2000-ben a kiállítása által a maga módján befejezetté vált. 

        De épp itt jön a bökkenő, hogy a maga módján. De mi az a mód, ami megkülönbözteti a többi lehetséges módok között? Erre keresem a választ a műhelymunkák készítése által, és most, a műhelynaplóba lejegyezve az előzetes töprengéseimet. Most, hogy húsz év múlva újra előszedtem az anyagot, épp egy olyan képre esett először a választásom, hogy tovább gondoljam, mit is mond, mondhatott ez a kép, akkor és éppen most? Talán azért döntöttem így, mert a maga egyediségében, csak a többi kiállított kép összefüggésében kap mélyebb értelmet a groteszkségével. Viszont mint egyedi fotó, talán csak jó gegnek tűnhet. Tehát a szűkre szabott, bezárt terével és kerítésével, egyszerre megmutatkozik, és el is rejt valamit. A teljes anyagot látva, persze sejteni lehet, hogy itt is többről van szó, mint amit első látásra kihámozhatunk belőle. 

           Most, utána mentem a kép történetének, és egy egyedi módszert dolgoztam ki, amely nagyrészt a sorra kerülő többi képre is talán alkalmazható lesz. A felvétel elkészítése óta, nem jártam újra a Gólya utcában. Pedig a legkisebb  unokámat az elmúlt években néha, a mellette levő utcába levő bölcsődébe vittem. És most, a további munka előkészítésénél sem mentem még újra a helyszínre. Pedig pár száz méterre van a lakásomtól, csak éppen kiesik a mindennapi útjaimból. Viszont nem esik ki a mindennapivá vált internet használattól, amely - amikor a felvétel készült - épp csak éledőben volt, és számomra elérhetetlenül a távoli jövőnek tűnt. Most viszont, a Google  jó voltából, a műholdas felvételek segítségével elkezdtem virtuálisan újra bejárni a terepet. Ezzel egyszerre két legyet is ütöttem - ha szabad ezt a közhely szerű megfogalmazást használnom - mert így nem csak a helyet járhattam körül, hanem  részben az időt is. Mivel 2010-óta az interneten, a frekventáltabb helyekről négy-öt, kevésbé jelentősebb mellék utcákról egy-két, különböző időben készült bejárás található.  Ezeket nézegetve készültek a következő felvételek.  

             De most nézzük a képeket is.

  

    Mint fentebb már jeleztem, a most következő képek 2011-ben készültek, és mindenki számára megtekinthető és bejárható terület akár az eredeti helyszínen, vagy az internet segítségével, virtuálisan. Nagy valószínűség szerint a címoldalon levő piros wolkswágen 1998-ban a kép közepén kimagasló zöld hullámlemez helyén állott. Alatta az eredeti drótkerítés még meg volt, csak ott is elfeddték egy falécből összetákolt dupla kerítéssel, így a mögötte levő dolgok nem láthatók, csupán csak sejthetők. Persze az is lehet, hogy pár métert tévedek a pontos hely meghatározásával, mert igaz az utca tábla időközben eltűnt a kerítésről, azt pedig általában a saroknál szokták elhelyezni. Így az is lehet, hogy bal oldalon a szürke bádog lemez fedte akkor a piros autó hűlt helyét. Minden esetre tizenhárom év alatt sok változás nem történt. De, hogy hosszú-e vagy rövid az eltelt idő, az egyenlőre a kép szempontjából viszonylagos. Hogy ma miként néz ki, azt nem tudom, mert mint említettem, azóta nem jártam arra, és egyenlőre csak virtuálisan mérem fel a terepet. Persze a sorozat végignézése után azért lehet valamire következtetni. De az alkotások esetében - még a fotónál is - legtöbb esetben nem az szokott történni, amit előre elképzel és eltervez az ember. 

         Ezen a képen bal oldalra került az előbb középen látható zöld hullámpala lemez, és így jobban kitágul a tér, amely azért már többet sejtet a "tájból". Ahhoz, hogy az adott pillanatban mit választ ki az ember az exponálásnál, előbb már körül kell járni a helyet. És majd látni fogjuk a továbbiakban, hogyan bontakozik ki az az egység, amelynek egy adott képben a látottakat sűrítenie kell. Ezzel most már itt vagyunk a sorozatnál, amely egy kicsit "bőbeszédűbben magyarázza" el a feltárult látványt. De menjünk tovább!

  

        A fent látható két kép lényegében ugyan arról a helyről készült felvétel. A fenti a hagyományos lefényképezése a dolognak. Ott a perspektivikus rövidülés még érvényesül, és határozottan jelzi a téri helyzetet. Az alatta levő kép már kissé síkra feszítetten jelenik meg, ami a téri illúzióról a látvány részletesebb szemügyre vételére ösztönöz. 

  

        Mivel a piros autó elkerült a helyszínről, még így a virtuális séta által belátható terepen is kilehet emelni valami lényegesebbet, mint a tér érzékeltetésének illúzióját. Talán most közelítünk - ha kicsit másként is - az eredetileg elemzett kép sűrítése felé. Igaz, akkor a piros színnek domináns szerepe volt a téma kiválasztásánál, és az autó könnyen beazonosítható emblematikus szerepének, de azért itt is van mit látni. 

   A közelítéssel és beszűkítéssel, a tér síkra feszítésével, más tartalmak is felvetődnek, mert a részletgazdagsága ellenére is valami másra kezdünk fókuszálni. Van itt minden, létra, bádogtartály, összetekert slag, talicska és kiselejtezett kiságy rácsa, hullámpala, tűzifa, dróttekercs és szőlővenyige a fa lombjával, csak épp a ház nem látszik. Igaz világít a háttérben a sárga fal és a piros háztető, amely jó színbeli összhangban van az előtérben látható zöld falombbal és a  kék, összetekert gumislaggal. De ez a szín intenzitás kevés ahhoz, hogy felvegye a versenyt a piros wolkswágen ütőképességével. No, meg az utcatábla is hiányzik, amely a látszólag irreális téri viszonyban, még is csak ad egy kapaszkodót a földi halandónak, hogy tudja hol jár és talpon maradhasson. 

       A további képekkel újra kitágítottabban látjuk majd a helyszínt, de az már inkább csak a kort, és ez által a szociológiai és politikai hátteret juttatja eszünkbe, elterelve a figyelmünket a kép esztétikai tartalmáról. Persze, itt mondhatjuk azt is, hogy ez már csak a divatját múlt, rég lejárt lemez. Csupán csak  esztétizálás, a felszín és nem a lényeg. De véleményem szerint - amit tudok, hogy egy kicsit konzervatív szemlélet -, ha festő valaki, akkor érdemes vállalni ennek az ítéletnek a kockázatát. Mert épp itt rejlenek az általános, időtől függetlenebb, mélyebb összefüggések. Mert a fentebb látott kertvégi káoszban mégiscsak valamiféle rend van, méghozzá egy sokat megélt többdimenziós élet  egzisztenciális rendje. Nem mintha ezzel visszasírnám a huszadik század történelmi nyomorúságait,  zaklatott, sokat szenvedett korát. De ha már így adatott, akkor a múltunknak az elmúlt századból itt maradt  darabját mutatja, és a túlélésre mégis csak szép példa. Mindent amit megéltünk, egy idő után az emlékeinkben széppé válik. Így, megszüntetve-megőrizve, az esztétika rendjébe emelve, őrzi tovább. Tehát ha ezt a kertvégi káoszt az esztétikai törvényszerűségek szerint újra tudjuk rendezni, és feszes, ütőképes, rácsodálkozást keltő kompozícióban meg is tudjuk jeleníteni, akkor "példás rendként" is szemlélhetjük. Így, a közvetlen egzisztenciális megéltségtől kissé hátrébb lépve, a maga különösségében, a műalkotásban már egy általánosabb törvényszerűség is láthatóvá válhat.  Ha ezt megtudjuk valósítani, akkor nem csupán esztétizáló szépelgésről beszélhetünk, hanem a közvetlen életben felhasználható tapasztalatokat is szerezhetünk. 


               Mielőtt tovább mennénk a képek nézésével, azért éreztem szükségét leírni az eddig látottak, elvontabb síkon történő megjelenítését, mert az elmúlt húsz év alatt, sok elismerést és ugyan ennyi kritikát is kaptam a látott anyaggal kapcsolatban. Egy részről sokan azt kifogásolták, hogy nem ilyen Budaörs, és túl egyoldalúan mutattam be. Erre az a válaszom, hogy tényleg nem csak ilyen, de ilyen is. Ez az én Budaörsöm, ahol születtem és azóta is itt élek  a szülői házban - ami ma már ritkaság - több mint hetven éve. Megélve és megtapasztalva ezt a kort, húsz évvel ezelőtt - ötven évesen - festőként és képzőművészként próbáltam a fotó segítségével újra költeni azt a teret, ahol éltem. Használva az esztétika lehetőségeit, igyekeztem legalább magam számára széppé formálni, az akkori jelenben még fellehető múltat. Sokszor igyekszünk leegyszerűsíteni a valóságot, és kiemeljük belőle a számukra legkedvezőbb dimenziót, és azt helyezzük előtérbe, igyekezve a többiről nem tudomást venni. Művészként én is ezt tettem, mert főleg a saját múltamat kerestem ezeken a megörökített képeken, és háttérbe szorítottam a jelenbe és a jövőbe mutató tereket. Így részben jogos a munkáimat ért kritika. 


Hogy a további képek összefüggéseit lássuk, bemutatok még három képet az előző udvarhoz tartozó, és azt lezáró épületsorból.

És itt jön a váltás








Ha a Google keresőbe beütjük a Gólya utcát ezt a képet látjuk először. Érthető módon kiemelve a legújabbat, a 2010-ben felújított és kibővített bölcsődét.

Viszont ha kicsit jobban körül nézünk, akkor a huszonegyedik század színvonalán álló épület szomszédságában, még ott áll a közvetlen telek határon, az előbb bemutatott pajta sor. E mögött pedig a fentebb bemutatott kert és udvar. Így volt ez 1998-ban is, azzal a különbséggel, hogy gyerek koromtól,  akkor ezen a területen a város futballpályája volt. Itt fejlesztették és bővítették a bölcsődét.

És anélkül, hogy a politika kérdéseibe belebonyolódnék, mégiscsak megmutatom, hogy miből épül a jövőnk. A telekszomszéd kisvállalkozó pedig valószínűleg éli tovább a múltszázadi életét, ha tönkre nem ment, és szanálták azóta ezt az egész területet. Egyenlőre nem tudom, de én is kíváncsian várom a helyszínnel való húsz év utáni újra találkozást. 2020-ban beszámolok erről is.

Budaörsi anziksz - anno 2000. második összefoglalója 2019-ből.

Ezzel a címmel a második bejegyzésem, amely  egy másik, általam írt blogban (Budaörsi Műhely/ Budaörsi anziksz, anno 2000./2015.08..02.) jelent meg 2015-ben. Ez most annak a bővített és újra szerkesztett változata. 

       

http://szalon.arnolfini.hu/szabo-ildiko-a-ter-orokkevalosaga-az-ido-mulandosagaban/?fbclid=IwAR2p4U_EPAR_pN_coREenexEZx5dJIvUxyyCB_Nmpb-QPCoYaxpBOg_Ku2Y

A fenti linkre kattintva az Arnolfini Szalonban olvasható Szabó Ildikó megnyitó szövege.

          Két ok is aktualizálta, hogy majd húsz év után, újra előszedjem ezt az anyagot.  Egyrészt az, hogy Zsubori Ervin felajánlotta, hogy az eddig nem publikált kiállítás megnyitóimat szívesen megjelenteti az Arnolfini Szalon internetes fórumán. Másrészt pedig az, hogy már kétezerben elhatároztam magamban, hogy ha megélem és még mindig érdekel a téma, akkor 2020-ban megismétlem ezt a kiállítást. Akár úgy, hogy egy válogatott anyaggal rendezek egy emlékeztető bemutatót, vagy felkeresem ugyanazokat a helyeket, ahol fényképeket készítettem, és újra lefotózom.  Ezeket párhuzamba állítva a régi felvételekkel, már önmagában is érdekes lehet, és ha nem is a művészi értéke miatt, de a dokumentum jellegénél fogva, mást is érdekelhet. Ma úgy érzem, hogy a téma továbbra is érdekel, hisz itt éltem le az életemet, abban a házban lakom ma is ahol megszülettem, és így több mint hetven éves tapasztalatom és rálátásom van a helyre. Festő és képzőművész vagyok, és gyerekkorom óta használom a fényképezőgépet. Így nem jelent különösebb nehézséget séta közben meglátni azokat a témákat, esztétikai jelenségeket, amelyek ha nem is profi fotós módjára, de elfogadhatóan megkomponált formában elkészíthetők részemről. Ilyen vázlat jellegű felvételeknek készültek a húsz évvel ezelőtti fényképek is, mert igazi szándékom az volt, hogy ezek alapján rajzban, papírnyomatban és különböző monotípiás eljárásokkal egy grafikai sorozatban képzőművészeti szempontok alapján tovább gondolom a témát. Ezt akkor csak részben oldottam meg, és így adódott, hagy a kiállítás jelentős részét a fotók töltötték be, és csak a kis teremben egy kisebb egységben voltak jelen az addig elkészített grafikai munkák.  Most  elkezdtem a felkészülést  a téma újra feldolgozására, és "Műhelymunkák - Műhelynapló" című blogbejegyzés sorozatomban, máris látható az első nekirugaszkodás. Merész vállalkozás és nagy munka ez, mert egyrészt újra rendezem a több száz régi felvételt, másrészt újra bejárom és lefényképezem a helyszíneket, harmadrészt pedig az akkor félbehagyott grafikai munkát a mai technológiával, az internet adta lehetőségekkel  és a számítógép fotó és képzőművészeti eszköztárának felhasználásával újra gondolom és alkotom. Akik figyelemmel akarják követni az alkotás folyamatát, azoknak a figyelmébe ajánlom az alábbi linken elérhető, fentebb már említett blogbejegyzést. Ott részletesebben leírom és bemutatom azt a munkamódszert, amelyet szándékomba áll használni az anyag feldolgozásánál, és remélhetőleg egy újszerű eredményre fog vezetni. Most viszont egy válogatást mutatok be - kb. 150-200 fotót - amely több annál ami 2000-ben a falra került, mert ott kb. 100 db. 40 x 60 centiméteres színes fotó nagyítás, és 20-25 db. 50 x 70 centiméteres papírnyomat volt kiállítva.  Ez még így is csak töredéke annak a négy-ötszáz képnek, amit akkor készítettem. De bőven elegendő ahhoz, hogy képet kapjunk az "én Budaörsömről" , amelyet a megnyitó szövegben oly szépen és érzékletesen megfogalmazott Szabó Ildikó. De ezen túl szolgál ez a képanyag másik két írás illusztrációjaként is. Egyrészt, amely az akkori kiállítás kapcsán íródott és a Budaörsi Naplóban rövidített formában megjelent, illetve 2015-ben a Képírás internetes folyóiratban látható válogatott képekhez készült szöveghez.  Ezek is olvashatók ennek a bejegyzés végén, a képek után. Ezzel szinte együtt van az eddigi története a kiállításnak, és az alkotásoknak. 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2019/08/muhelymunkak-muhelynaplo-xv-budaorsi.html

Alább itt is olvasható Szabó Ildikó megnyitója

Budaörsi anziksz

Alföldi László festőművész kiállítása a Zichy majorban

Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim és barátaim barátai

      Alföldi László Budaörséhez három jelképes ajtó tárul fel egymás után előttünk. Az első ajtón belépve érzékelhetjük, hogy Alföldi László festőművész képeit Budaörs ihlette, ahol él. Az itt látható képek azért készülhettek el, mert alkotójuk ezen a helyen tudta megteremteni azt a világot, amiben úgy sáfárkodhat az életével, hogy azt csinálhatta, amit a legjobban tud – és amit csak ő tud.

     A második ajtón belépve a város ismerős képeit véljük felfedezni. Megértjük, hogy a képek Alföldi László Budaörséről szólnak. Azonosak is meg nem is azokkal a látványrétegekkel, amelyek nap, mint nap lerakódnak bennünk, amikor az ismerős terekkel találkozunk. Ezek a képek ugyanis nem egyszerűen képeslapok a szó hagyományos értelmében, nem egyszerűen Budaörsöt mutatják, hanem azt, hogy egy művésznek – Alföldi Lászlónak – milyen a személyes viszonya Budaörshöz. Alföldi László Budaörse ez.

Mindannyiunknak megvan a saját, külön, személyes viszonyunk a világnak ahhoz a darabjához, amelyben élünk. Ezen a viszonyon keresztül próbáljuk meg személyessé tenni világunkat: belakni, berendezkedni benne, számunkra szóló üzeneteket kiolvasni belőle vagy éppen nyomot hagyni rajta – a mi nyomunkat. Házat építünk benne vagy összefirkáljuk a falát, lokálpatriótaként vagy politikusként megpróbáljuk átalakítani vagy éppen leromboljuk, ha ez fejezi ki a hozzá való viszonyunkat. És miközben építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük a helyet, amiben élünk, engedjük magunkhoz közel vagy tartunk tőle távolságot – azonközben magunkat is építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük, találjuk meg vagy keressük reménytelenül. A térhez való viszonyunk legbelsőbb lényegünk, önmeghatározásunk része.

       A helyhez való viszonyát Alföldi László úgy fejezi ki, hogy szimbolikusan újrafogalmazza a teret. Egyszerre rombol és épít: megfosztja a konkrét részleteket eredeti jelentésüktől és újrafogalmazza, ezáltal pedig nagyobb összefüggésekbe emeli őket. Szétszedi és újra összerakja közös világunk elemeit: újra fogalmazza a konkréthoz való viszonyát. Térértelmezéseiben eddig észre nem vett részletek emelnek be bennünket egy eddig nem volt egészbe.

     Alföldi László képei egyszerre elvontak és  reálisak. Budaörsében egymásra csúsznak a terek és az idők. Az időt a térrel győzi le. Képein a struktúra drámája és a faktúra lírája a pillanatnyi valóságot abszolút valóssággá konstruálja. Térkollázsainak különös varázsát tökéletes, a lényeget kijelölő szerkezetük, aranymetszéseik, értelmezésünket vezető alapelemeik és a rájuk feszülő, lebegő, leheletfinom szövetek között feszülő titok adja. A képek szerkezete maga a stabilitás, felületek, faktúrájuk maga az illékony idő. Kiemel és felemel, új összefüggésekbe helyez, bekeretez, megbillent, egymásra vetít, elcsúsztat, ablakká tár és megkérdőjelez: szóval, szétszed és összerak, hogy drótkerítéseinkben, Trabantjainkban és jó lakottan mosolygó, páros kukáinkban, sufni-, ház- és templomépítő törekvéseinkben egyaránt megmutassa esendőségünket és nagyságunkat.

      Ha a harmadik jelképes kapu is feltárul előttünk, még elvontabb világba jutunk. Ezek a képek ugyanis Alföldi Lászlóról, az emberről, a művészről és a gondolkodóról szólnak, aki Budaörs és a fényképezés ürügyén hozott létre olyan megrendítő műalkotásokat, amelyek művészetéről, emberi és művészi filozófiájáról, a helyhez való viszonyáról egyaránt szólnak. Képei úgy haladják meg a hétköznapokat, a viszonylagosságokat, hogy esztétikai eszközökkel győzik le az egyetemestől való félelmüket és kapcsolnak össze bennünket az áhított szabadsággal.

      Alföldi László képei világában le tudja győzni a személyes és a közös, a rész és az egész, a pillanat és az örök, a tér és az idő, a hely és a személy, az otthonos és az elidegenedett ellentmondásait. Térkollázsai felfedik a rendetlenség mögötti rendező elveket, az esetlegességekben a kompozíciót, a lénygtelenben a lényeget. De arról is tanúskodnak, hogy a csúnya is szép és a szép is csúnya. Minden tőlünk függ: attól, hogyan közelítjük meg őket. És ezek a képek segítenek abban, hogy egy kicsit úgy nézzünk a sufnikra, reklámokra, padlás- és plakátmagányokra, telekre és tavaszokat ígérő ágakra, hogy közben emlékezzünk az idő múlandóságában a tér örökkévalóságára.

         Sokféle személyes viszonyunkból kel önálló életre az, amit úgy mondunk: spiritus loci, a hely szelleme. Ha megadatik, hogy ne csak ott legyünk a helyen: a tér és az idő kereszteződésében, hanem részesüljünk is belőle, szelleme életünk része lesz: álmodunk vele és emlékezünk rá, kitörölhetetlenül hordozzuk magunkban. Benne lesz örök időkre minden térben, utcában, házban udvarban és udvarházban, ami egy pillanatra megállít bennünket, bár nem tudjuk miért, bárhol is legyünk a világban.

        A helyek szellemének szerencsére önálló életük van. Ha egy művész fogalmazza meg a helyhez való viszonyát, megfogalmazása nem csak versben, képben, kőben, zenében marad fent, hanem részévé válik a hely kollektív szellemének is. Nekünk, magyaroknak Párizsban a rue Cujas-ban örökre lejteni fog a járda, mivel egy Radnóti Miklós nevű honfitársunk révén a rue Cujas-ban kissé nekünk is lejt a járda. Éva a boulevard Saint-Michelen nyáron is mindig meg fog bennünket érinteni az ősz és akkor is elsuhan mellettünk a halál, ha az életre gondolunk, mert egy másik honfitársunk – Ady Endre – révén a boulevard Saint-Michel a mi Szent Mihály utunk is.

        Alföldi László is hozzá tett valamit a mi tereinkhez, útjainkhoz és utcáinkhoz, kerítéseinkhez, ablakainkhoz, templomainkhoz és temetőinkhez. És hozzá tett valamit a mi Budaörsünkhöz is. Annak, aki végig járta az ő Budaörséhez vezető utat, ezentúl a Szabadság út már örök időkre farkasszemet néz a puszta alakjával, hátoldalával is üzenő stoptáblával. A nyomorúságos kék, fehér rozsdabarna vagy zöld vasajtók és a megható piros, fehér, zöld vagy éppen megállapíthatatlan színű ablakkeretek már végérvényesen egymásra rímelve fognak megszólítani bennünket. A budaörsi Nepomuki Szent Jánoshoz, a gyónási titkok megőrzőjéhez pedig immár soha nem fog bennünket közel engedni az örökké piros lámpa. Feje fölött kék nyíl mutatja az irányt: följebb, följebb.

         Alföldi László szemérmes művész: nem mondja el senkinek, hogy milyen ő és milyen a világhoz való viszonya. Elmondja hát mindenkinek.

         Szabaduljon ki hát a hely szelleme a képekből és élje önálló életét. A kiállítást megnyitom.

Budaörs,2000. május 1.

                                                                                   Szabó Ildikó

Idáig tartott az eredeti képanyag. Igaz, az alább látható kép is - és az ezt követők is - kísértetiesen hasonlítanak a fent látottakhoz, pedig ez már a kiállítás dokumentálásának része. Budaörsön, ebben az udvarban van az a több mit kétszáz éves épület, amely a valamikori Zichy birtok magtára volt.. A több évszázadot megélt épület az  elmúlt hetven évben, az én ismereteim szerint, a Vegyesipari KTSZ tulajdonában először kötélgyártó üzemként, majd asztalos műhelyként funkcionált, a rendszerváltásig. Ezt követően a Budaörsi Önkormányzat tulajdona lett, és tíz évig semmire sem használták. Stremeny Géza budaörsi szobrászművész ötlete volt, hogy az épület nagyon alkalmas lehetne kiállító helyiségnek.1997-ben a Budaörsi Művészek Egyesületének javasolta is, hogy erre a célra hozzák rendbe, és az akkor induló Budaörs Fesztivál keretén belül megrendezett kiállításukat itt valósítsák meg. Ebből akkor nem lett semmi, és még ezt követően két évig. Mígnem 2000-ben, feleségemmel, T.Horváth Éva festőművésszel ki nem takarítottuk, és úgy-ahogy kimeszelve alkalmassá nem tettük az első kiállítás létrehozására. Mandel Róbert - a fesztivál igazgatója - támogatta a kezdeményezésünket, és így a Millenniumi Fesztivál keretén belül, ezzel az első kiállítással kelt új életre a Zichy-major. Igaz, nekünk nem sok ideig volt módunk használni az épületet, mert három év múlva beköltözött a BUM (Budaörsi Művészek Egyesülete), és minket háttérbe szorított. Arra még volt módunk, hogy 2001-ben  - ugyancsak a fesztivál keretén belül, Mandel Róbert támogatásával - T.Horváth Évának, majd 2002-ben testvérének, Horváth Zoltánnak, a HVG főszerkesztő helyettesének a budapesti huszonötödik éves jubileumi Műcsarnokbeli kiállítása után, Budaörsön is bemutassuk a közismert HVG plakátokat. Vendégként még 2004-ben  Kovács László Munkácsy-díjas festőművésznek, Főpróba címmel  rendeztem egy kiállítást, majd 2005-ben a Visegrádi országok művészeinek részvételével Art-Ex címmel egy nemzetközi tárlatot, és ezzel befejeződött ott a tevékenységem. Talán 2020-ban egy újabb Budaörsi anziksz, anno 2000-2020 című kiállítással visszatérek. 

Az alábbi képeken az is látható, hogy nézett ki a helyiség, amikor 2000. márciusában átvettük, illetve a május elsején nyíló kiállítás idején.














































































A Budaörsi Naplóban megjelent írás Páczelt Andrea tollából.

      „Az én Budaörsöm”

       Gondolatok Alföldi László Budaörsi Anziksz – járól

        A Milleneumi Budaörs Fesztivál az egykori Zichy-major épületében adott otthont Alföldi László fotó- és grafikai kiállításának, melyet a közismert, helyi művész ismét egy rendkívül érdekes, egyéni hangvételű, diavetítéses előadás-sorozattal tett sokak számára még emlékezetesebbé a fesztivál ideje alatt – Budaörsi Anziksz címmel.

      Akiknek abban a szerencsében volt már részük, hogy akárcsak egy órán át is – síkban-térben láthatták, hallhatták az Alföldi által így nyújtott „képélményeket”, azok már tudják, hogy a művész – még erre a kevés időre is – képes „felemelni és magával vinni egyszerre több, valahol egyidejűleg létező, különböző világokba” – olyanokba, ahol nincs idő, nem léteznek téri dimenziók, nyugalom van és harmónia, ám egyszerre mégis ezernyi gondolatunk szárnyal. Ott nincsenek korlátok, mégis határtalanul vakmerőnek tűnünk, s amelyről szinte már sejtjük, mintha nem is élet lenne, (talán csak álom?) mi újra és újra „gyökereket” keresünk.

      Pedig az egykori Zichy-major sokat megélt falairól, a kiállított képanyagról s a vetített Alföldi kompozíciókról egy pillanatra úgy tűnhet – ez nem álom – méghozzá nagyon is földi, nagyon is mai, mi több – igazán itteni, mindannyiunkat körülvevő, helyi „valóság”!

       Mint már maga a cím is találóan utal rá – Budaörsi anziksz – az itt kiállított, minegy hatvan mű, illetve a további több száz, immár egy teljes archív gyűjteménynek is tekinthető, vetített”Alföldi-lenyomat” minden darabja egy-egy képeslap, egy-egy „üzenet”, melyek erre az alkalomra a fehérre meszelt két, hatalmas üres terem, ódon, durva falaira kerültek. A rögtönzött tér teljesen, „átadta magát” a Mű-nek. A Zichy-major láthatóan már alig várta ezt a pillanatot,amikor e képek segítségével végre, „kirándulhatott” évtizedes mozdulatlanságából. 

       Alföldi László hozzávetőleg félezer képből válogatta gondosan felépített Budaörsi anziksz anyagát, melyek egy részét az általa itt készített fotók, - egyben mint vázlatok, másik részét az utóbbiak által inspirált, a művész által „átírt” nyomatok, metszetek, szép montázs-variációk tettek ki. Előadás-sorozatát kiváló koreográfiával épített fel, a szemlélőt, a hallgatót körülvevő képek egyenként kitűnő „társnak” bizonyultak a vetített látványhoz tartalmukban és formájukban egyaránt.

      Elsőként láthattunk egy érdekes „városkép-ábrázolás”  történetet, „alföldi lászlói” igényes, izgalmas képzettársításban, mellyel elkalauzolt minket  Vajda Lajos, Ország Lili és Fischer Ernő tanár úr művészi világban, (aki jelenlétével nagyban hozzájárult ennek emlékéhez), ezeknek  a sík-tér-idő „játékokkal páratlanul finoman bánni tudó, kísérletező alkotók titkaiba beavatva. Majd ez után következett a valódi úgynevezett „képáradat” a művész egyedülálló interpretációjában.

      Sokunk számára bizonyára rögtön ismerősek, csak néhányat kiragadva közülük: Uzsoki köz 46./ I, II, Kárpát utca, „néhai Szabadság út 81., Kőláb és Gólya utca, vagy egyszerűen csak egy tákolt „hátsó udvar”, egy romos „padlástér”, egy árván maradt kapu, melyen át a „semmibe jutunk”, egy mementóként ma is hősiesen helyt álló, hóval-széllel dacoló „hátsó ablak”, amely azért nyitva van, szárnyainak csapódásával időnként jelt ad: „Ő is itt van”. Továbbmenve, egy-egy „gyors-zöldre” festett gázcső kontúroz a házfalon, rozsdás-piros leveles-láda színezi tarkára ajtaját, itt-ott villamos felső vezetékek rengetege rajzol az égre, jó öreg 40-es buszunk visszapillantója pedig éppen „kezet ráz” a megállóban időzvén Nepomuki Szent János szoboralakjával. S végül feltűnik egy alak is. A közért előtti konténerből előkerülő újság érdekes hírekkel lephette meg az arra járó kereső-kutató, fáradt vándort, vasárnap délután.

       Sok-sok feszültség, ellentét, elmúlás rejtőzik a képben, de ugyanakkor érezhetően mögöttük van az „ember” s vele együtt a jövő, a remény. Alföldi meg is mutatja ezt: vetített kompozícióban mind ez ott van a kőben, fában, a „még- és a már létező” sajátos tereiben. Így együtt –persze – valóban megdöbbentő élmény tárul elénk! Tényleg ez lenne Budaörs, s benne vele együtt mi is?

       „Nem! Nem egészen! EZ ÍGY AZ ÉN BUDAÖRSÖM!” – hangsúlyozza képei kapcsán Alföldi László.

        Ám ne higgyük, hogy ezzel kisajátítaná magának azt! Az Ő célja más. Egyfajta egyedi, saját törvényei szerinti tér-idő rendszerben próbálta megmutatni nekünk, a helyet, ahol megszületett, amelyben Ő él, bízva abban, hogy, ha szociológiailag nem is, de talán egyfajta esztétikai feloldást mégis tud adni a képeivel nekünk. Mind ezt úgy teszi, hogy a körülöttünk levő, „olyan-amilyen!” környezet valóságos ellentmondásait, sokszor épp negatívumait kiragadja a maguk reális valóságából és egy úgynevezett „térugrással” áthelyezve építi az újat a maga faktúrális és textúrális eszközeivel, egy másfajta „rend” teremtésével.

        Ebben az új viszonylatban a postaláda, az alumínium létra, a kert végi fűrészbak, az árva kapufélfa, vagy a ránk mosolygó kerti törpe valójában már csak attribútumok, egymásra rétegződő jelek, melyek több nézőpontú absztrakciókká válnak és úgynevezett „belső időszerűségükben oldódnak fel.”

        „Valahol mindezekkel együtt kell élnünk! Szándékom nem egyszerűen ennek magítélése, vagy netán jajkiáltás volt, - én így látom itteni helyemet jelenünket és minduntalan megpróbálom felfedezni ebben a világban is a színt, a ritmus, valamiféle tartalmat, értéket, meghallani a körülöttem levő környezet hozzám szóló, autentikus hangját, - ha tetszik – talált tárgyaink zenéjét.”

      Miközben Alföldi vetít – előbb Ravel Boleró-ja, majd Bizet Carmenje, néhol kortárs „repetitív zene”, végül magyar gregorián gyönyörű dallamai csendülnek fel.

      A „képáradat”éppen a sorozat folytonosságában törvényesíti a maga téri valóságát. Elvontból a realisztikusba oda-vissza tükröződnek a képnegatívok különös alaprasztereken átszűrődve, finom áthatásokban, képi úsztatásokban feloldódva, átírva jelennek meg előttünk. Ezekről, néhol talán épp a saját kapufélfánkat véljük újra felfedezni, ám hamarosan megsejtjük az bizony – ebben a formában  már - „nem a miénk” – többi társával együtt ez is képpé metsződött és feloldódott a végtelen térben és időben – Alföldi László többszörös transzformációi nyomán.

     „Inkább hasonlítunk – mintsem vagyunk” – mondanák vélt, vagy valós tárgyaink, ha – miként a művész maga – mások is értenék a nyelvüket.

       Mégis az az érzésünk, hogy így – az Alföldi által felidézett „folyamat-nyomatokban” azaz „képélményekben”, valahogy újra élednek, ismét három dimenzióssá válnak.

     S, így a gázcsövek által „keretezett – Budaörsi pálmafák” című képe is ennek a másfajta valóságnak egy szép szimbóluma, egy örök lenyomata marad. A nyomaté – amely, mint művészeti technika évezredes múltra tekint vissza. A középkorban – talán véletlen egybeesés? – főként játékkártyák, azaz anziksz-ok, valamint gregorián-korú sok énekkönyveihez felhasznált, kedvelt technika volt.

       A művészt ismerve – nem véletlen. Anziksz és gregorián, tökéletes koreográfia, átható erejű képek, szebbnél-szebb nyomatok és gyönyörű zene – feloldva időben és térben. Ezt adta nekünk Alföldi László – az Ő Budaörséből!

      Köszönjük neki.

                                                                                 Páczelt Andrea

Budaörs, 2000. május.

https://kepiras.com/szekcio/2015-1/

Kölüs Lajos

Határtalan objektumok

Alföldi László András: Budaörsi anziksz, fotó sorozat

Alföldi László András fotói, legyenek bármennyire is különbözőek, hangulatukban

egységesek. Acélból készült kerítések, mögöttük kis házak, hobbitelkek, bódék, sufnik,

műholdvevő tányérok, raklapok, betonkeverő, törmelékek, autóroncs, foszladozó plakátok,

reklám feliratok sejlenek fel és át a képeken. Egy zárt világ. Elhatárolt és kerítéssel védett

terület. A tulajdon szentségét sugallják a képek. Még akkor is, ha ezek a tulajdonok

szegényesek, tákolmányok, félkésznek ható építmények, félereszesek. Előttük futnak a

vonalak, a fém- és falécek, ritmusuk van, fény-árnyékuk szürkébe hajlik, ha színt látunk, az

kék és piros. Semmi egyedi vonás, önmagukban léteznek. Ahogy egy forgalmi csomópontban

összetalálkoznak, egymásba úsznak a tárgyak (kerítések, villanyoszlopok, épületek, feliratok

stb.), bár nyitott, lebegő a tér, de mégis úgy érezni, minden kötött, semmi sem szabad. A

délutáni napfény mellett készült fotó is a levegőbe emeli az ablakszárnyat, az utcára nyílik a

belső tér. Az égbe fut a bejárat, az utca. Ezen a képen az utcai építmények kelnek önálló

életre, válnak emberi környezetté, és nem a kerítés a főszereplő.

Tudjuk, hogy kerítés létesítése nem kötelező, csak lehetőség. A lehetőség szabadság.

Néha szabályzat teszi kötelezővé a kerítés építését, a telektulajdonos az utcáról nézve jobb

oldali telekhatáron, valamint a hátsó telekhatár jobb felén köteles kerítést létesíteni. Kerítés

nélküli házakat, építményeket nem is látni a fotókon. Nem vagyunk Amerikában, ahol a

házaknál többnyire nincs kerítés. Mert ha valaki bemegy a telkedre, akkor simán lelőheted?

Ott is van szomszédolás, talán nem lőnek mindenkire, aki idegen telekre lép. Ahogy a

választási hirdetményre ráúszik a kerítésrács, egyszerre teszi zárójelbe a választás lehetőségét

és egyszerre hangsúlyozza időbeni elavultságát. A másik képen a csupasz bokor ágai jelzik a

változást, tavasz jön, vagy épp most múlt el az ősz. A téli, havas udvart ábrázoló fotón

összemosódnak a falak, a vízszintes kerek formák a létrafokokkal, a fel és le, oldalt és mellett

irány más lesz, mint a valóságban. Egy másik hasonló képen Jákob lajtorjáját látjuk,

miközben a ház sötét árnyéka, oromzata lesz a menny.

Mitől érzem azt, látva Alföldi László András fotóit, hogy ketrecbe vagyok zárva, a

drót- és acélszálak, oszlopok és kerítések védenek valamit, valakit? Tőlem, másoktól. A

külvilágtól. A külvilág záródik ki, még akkor is, ha ezek a kerítések nem tömör téglából

épültek, szellősek, átláthatóak. Tartósak. A kerítés elsődleges célja, hogy a telek határait

őrizze és megakadályozza, hogy illetéktelenek engedély nélkül csak úgy átlépjék ezt a határt.

Ez természetesen többnyire csak jelképes védelem. Jelképes szabadság. Szemünk keresi a

kerítés sarok-, törés- és végpontjait. Hajlanak az acélszálak, keresztmotívumok kötik össze az

oszlopokat. Miközben ezek a szellős kerítések az idegen szemektől semmit sem takarnak el.

Ami előtűnik, maga is az enyészeté, összegyűjtött raklap, betonkeverő. A hely mint tároló

hely, megőrzés helye. Világít a műholdvevő fehér tányérja, víkendtelek. Vagy télen is laknak

ott? A lapos és félereszes házon tetőantennák fehérlenek. Ezen a képen a kerítés töredezett,

javítatlan. Mégis a telektulajdonosok tudják, hogy kerítés nélkül a birtokuk senki földje.

Alföldi László András a senki földjén járna? Ezek a kerítések, rácsok

megbonthatatlanok, bár a terület határait jelzik, esztétikai szerepük elvész, elenyészik. Egy

kaptafára készülnek, anyaguk és formájuk is azonosak vagy hasonlóak, közhelyesek. Védenek

a köztől. Sehol egy kovácsoltvas kapu, toló kapu, úszókapu. Ezek a kerítések rátapadnak a

házra, az épületre, építményre. Bezárják, körülzárják a teret. Pókhálók. Nem fából, nem lécből

készült kerítések. A vas és acél országa vagyunk. Meg a légvonalban futó kábeleké, meg az

antennáké. Befonják a teret, kapcsok, kötelek, kötelékek.

Sövénykerítés sem látható, sehol nincs japán kecskerágó, bukszus, leylandi ciprus. Az

örökzöld sövény egész évben pompázik, rendszeresen nyírják. Van nyíratlan sövény is,

mondjuk fenyősorból. Elsődleges funkciójuk a takarás. Ezeken a fotókon nincs mit takarni,

takargatni. A bódé, a tákolmány, autóroncs olyan tárgy, amit nem kell és nem is lehet titkolni.

Szemünk előtt van, látjuk, és nem akarjuk látni, tudomásul vesszük, hogy ilyen. Így néz ki. A

táj, a környezetünk. Mi nézünk ki így, tulajdonosok. Örökségünk, egyik sem lesz

műemlékvédelmi, skanzenben őrzött tárgy. Könyvlappá lesz a temetői kép, a zöld mohás

sírkövek között lehet lapozni, dőlésszöget mérni.

Áttűnések, eltűnések, tárgyak rajzolata, teste – az anyagi világ részleteit fedezzük fel a

fotókon. Azonosítjuk a tárgyakat, tulajdonságaikat, funkciójukat. Mindvégig az ember van

jelen, bár egyetlen emberi arcot, testet, árnyékot sem látunk. Csak egy fekvő, fejét felemelő

kutyát. Figyel és vigyáz, éber őr.