Ezt a blogbejegyzést az Arnolfini Archivum részére készítettem, és Horváth Irának és Zsubori Ervinnek ajánlom. Ők valami olyasfélét csinálnak az Arnolfini Fesztiválok megrendezésével, mint mi annak idején Fischer Ernő közreműködésével a Budaörsi Műhelyben.
2014. október 2-án a losonci Nógrádi Múzeum és Galériában megrendezett Fischer Ernő centenáriumi kiállításának megnyitója előtt készült felvétel, a tárlat első termének fő falával, amit még három kisebb terem követ, és egy hosszú folyosó, ahol összesen majdnem ötven kép látható.
Az írás címe nagyon tárgyszerű és rém egyszerűnek tűnik, de számomra mégis rengeteg végiggondolandó dolgot lehet felsorakoztatni e két szó, illetve e név és e szó kapcsolata révén. Ha utána akarunk nézni a névnek, érdemes leszűkíteni a keresést és feltétlenül hozzátenni, hogy festőművész, mert még az általánosabb jelzők, mint a művész és a pedagógus is nagyon bő választékot kínálnak fel, hogy megtaláljuk az általunk keresett személyt. A "ma" határozó szó kiemelése pedig számomra ürügy arra, hogy összevessem a múltat, valamint a jelent, és a majd fél évszázados ismereteimet, a Fischer Ernő életművel kapcsolatban.
Különös aktualitását adja ennek a centenáriumi év, mivel Tanár úr 1914. július 18-án született Losoncon, és nyolcvannyolc éves korában, 2002. október 9-én halt meg Budapesten. Hosszú és tartalmas élet, a huszadik századi európai történelmi események sűrűjében. Születése évében tör ki az első világháború, majd a háború után meghatározó módon érinti Felvidék leválasztása Magyarországról, mivel fiatal éveit már egy idegen országban tölti, ahol sok megpróbáltatást jelent számára a kisebbségi sorsból adódó élet. Ezért 1936-ban a főiskolát is Prágában kezdi, de az ismert történelmi események miatt, az 1938-39-es tanévet már a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatja, majd 1940-ben megszakítja festői tanulmányait, és a második világháború ideje alatt vasúttiszti képesítést szerez, és különböző felvidéki és erdélyi vasútállomásokon forgalmistakén dolgozik. A háború befejezése után "disszidál" Losoncról, Magyarországra, és újra folytatja a festői tanulmányait Budapesten, ahol 1949-ben diplomázik. Az ötvenes éveket köztisztviselőként a Népművészeti Intézet képzőművészeti osztályának vezetőjeként tölti, majd 1956 után rövid ideig először általános iskolában, majd középiskolában tanít, és 1959-ben kerül Szegedre. Nyugdíjazásáig a Pedagógiai Főiskola rajz tanszék vezetőjeként dolgozik. E rövid életrajzi összefoglaló is mutatja, hogy életének aktív éveiben "főállásban" festőként sohasem működött. Igaz ötven évesen volt már önálló kiállítása, de az életmű java része, és főleg a legjelentősebb alkotások hatvan éves kora után készültek.
Mint fent is jeleztem, ebben az írásban saját visszaemlékezésemet igyekszem megfogalmazni, ezért néhány szót szükségesnek érzek magamról is mondani. Tanár urat fiatal koromban, 1966-ban ismertem meg, amikor Ő kora ellenére - az előbb vázolt rendhagyó életút okán - még alig volt túl két-három önálló bemutatkozásán, ami azt jelentette, hogy így a szakmában pályakezdőnek számított. Ezért mondhatom azt, hogy a festői életmű kibontakozásának kezdetétől végig kísérhettem a pályája alakulását. Egy éve már tanítványa voltam Fischer Ernőnek, viszont műveivel csak egy évvel később, 1967-ben találkoztam Budapesten, a Petőfi Sándor utcában ma is működő, Építők Műszaki Klubjában rendezett kiállításán. Itt csapott meg igazán a "mozdony füstje" , hogy a közismert Moldova György könyv címéből idézzek. Mert tény, hogy a festői életutakhoz hasonlóan én is kora gyerekkorom óta rajzoltam, valamint tudatosan készültem a festői pályára, de igazán csak ezen a kiállításon látott képek értették meg velem, hogy miért vonz a festészet művelése, és mit is akarok én tulajdonképpen ezen a területen. Elkábított és elvarázsolt az a látvány, amit a műveken felfedeztem, és elsősorban nem is a konkrét tartalmi része ragadott meg, ami a felszínen megmutatkozott, hanem az az elvont, metafizikai festői minőség, ami a színekben és a formákban mélyebbről felragyogott. Később Tanár úrtól megtanultam és megértettem, hogy ez a mű belső fénye, amely az Ő szavai szerint már nem a külső megvilágítás imitációja, hanem a transzcendens fény csendes sugárzása. A csendességnek itt különös hangsúlya van, mivel a formák sokszor barokkos mozgása ellenére is, a tört színek megfoghatatlan és alig meghatározható keveréke olyan sajátos színvilágot eredményez, amelyben mindig van egy kis elégikus és talán még melankolikus hangulat is,
Tematikailag nem volt túlságosan tág ennek a tárlatnak a horizontja, mert főleg városképeket és tájképeket láttam, figurális témában pedig néhány harlequint. Persze a helyhez illően - az Építők Műszaki Klubjának megfelelően - főleg épületeket is magában foglaló képek voltak többségben, amelyek később az egész életművön belül is fő hangsúlyt kaptak, mint a katedrálisok sorozata, valamint a Prágát, Velencét, Genovát és Budapestet ábrázoló városképek. A bohóc ábrázolások pedig már témájuknál fogva is magukban hordozták az előbb említett elégikusságot és melankóliát. Talán már a gyerekorom óta bennem rejlő és egész életemet végig kísérő rezignáltságra való hajlamomat láttam meg ezekben a képekben, és ezért többé váltak bennem mint képek, mert itt ismertem fel a mű katarzis jellegét. Ettől az élménytől kezdve másképpen viszonyultam az élethez, és mindig vissza-visszavágytam a festő vásznán látott formák és színek varázsához. Még nem egészen tudatosan, de ösztönösen éreztem, hogy ebben a világban haza találtam. Innentől kezdve tudtam mit keresek, és talán tudtam azt is, hogy amit keresek sosem találom meg. De ez a tapasztalat nem keserített el, hanem reményt adott egy életre, hogy van mit keressek, mert ahogy Somhegyi Zoltán művészettörténész barátunk doktori disszertációjának címében Caspar David Friedrichet idézi: "A kifürkészhetetlen Túlnan"-ról néha felsejlik a fény, ami megvilágíthatja az élet értelmét. Mert a végtelennel való találkozás mindenkit felráz, és ez a katarzis igazi lényege. Az itt és most idejéből itt nyílik út az örökkévalóság tág mezejére, amit a festő a képzeletvilágának kivetítésével népesíthet be. De ez a szabadság egyben létezésünk korlátja is, mert mindannyian az időbe való belevetettségben éljük le életünket, és ez a tény már alapjaiban is elégikus jelenség, mondta egyszer Fischer Ernő.
De mit is jelent pontosabban az esztétikában az elégikusság? Először nézzünk meg egy viszonylag tárgyszerű körülírását, majd egy szubjektívebb és személyre szabottabb megfogalmazását a fogalomnak.
"Az elégikusságot az jellemzi, hogy érzéki formája valamilyen, a kor átlagos szabadságlehetőségeit megtestesítő jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető a szabadság bukása, s a kor embere e jelenséggel azonosulva szomorú, lemondóan reménytelen - de nem megrendült - érzésekkel éli át ezt az értékvesztést. Az elégikusság esztétikai minősége tehát a tragikumhoz hasonlít, csupán abban különbözik tőle, hogy a megsemmisülő szabadság méretei kisebbek, a kor mértékével mérve emberszabásúak. Az elégikusság inkább szomorú, mint megrendítő, másfelől viszont emberméretű jellege miatt könnyebben és mélyebben tudjuk átélni. Mint a legtöbb esztétikai minőség, az elégikusság sem egyetlen szín. Elégikus a fájdalmas gyász, de az értékpusztulást emelt fővel elfogadó magabiztosság is. A szükségszerű elmúlás nem csak akkor elégikus, amikor bekövetkezik, hanem akkor is, amikor előjelei már világosan érzékelhetőek. Életünk utolsó szakasza az öregkor szintén egyfajta lassú halál."
A költőibb meghatározás így szól: "Megszállottságunk csak az időn kívüliségben tud megkapaszkodni, egy tartomány nélküli dimenzióban gyökeret verni - abban a tudatban, szilaj hitben -, hogy negyedik életünkben bizton beérik, amit az ötödikben vetettünk.
A hosszútávfutó biztonsága ez, a szívós, szinte észrevétlen közelítésé a még senki által el nem érthez.
Ez az időtlen-idétlen ívnélküliség a vakmarőség egy sajátos, ha tetszik művészspecifikus formája, - a kicsit gyávábbak sorsa - elrugaszkodás nélkül, végtelenített csukafejessel ugrani a halálba..."
Az első idézet egy esztétikai tankönyvekbe szánt írásból való, a második pedig Kovács László (1944-2006.) festőművész nekem szánt ajánlása a következő képen: "Alföldinek Kovács, 1999.május 30. (mivel munkáidról jutott eszembe)"
Megtisztelő ez az ajánlás, de én most nem a magam munkáira vonatkozóan citáltam ide, hanem annak felidézésére, hogy mit jelentett nekem az első találkozás Fischer Ernő festészetével. De a két megfogalmazás egymást kiegészítve egyben körülírja azt a tényt és élményt is, hogy mit jelent nekem ma, a címben feltett kijelentés, azaz Fischer Ernő festészete. A pár nappal ezelőtt, Losoncon az általam rendezett centenáriumi kiállítás megnyitása után, hasonló érzések töltöttek el, mint majd ötven évvel korábban, a művekkel való első találkozás alkalmával. Igaz itt egyetlen kép sem szerepelt már az 1967-es kiállítás anyagából, de annak szelleme és az abból következő még érettebb alkotások sora bizonyítja, hogy annak idején talán nem tévedtem, és jó felé tűztem ki magamnak az elérhetetlen végtelen irányába mutató utat, a "Kifürkészhetetlen Túlnan"-t, amelyből ma is sugárzik a reményt keltő csendes ragyogás. Ez az időtlen, és talán nem is olyan "idétlen" - ahogy Kovács László a kissé groteszk, abszurd, és ironikus megfogalmazásában említi - ívnélküliség, számomra ma is az örökkévalóság átélhetőségének egy lehetséges formája.
Javított és szerkesztett formában, ez az írás első közlésként 2014.10.22-én, az Arnolfini Szalomban jelent meg, Zsubori Ervinnek és Horváth Irának ajánlva.
Különös aktualitását adja ennek a centenáriumi év, mivel Tanár úr 1914. július 18-án született Losoncon, és nyolcvannyolc éves korában, 2002. október 9-én halt meg Budapesten. Hosszú és tartalmas élet, a huszadik századi európai történelmi események sűrűjében. Születése évében tör ki az első világháború, majd a háború után meghatározó módon érinti Felvidék leválasztása Magyarországról, mivel fiatal éveit már egy idegen országban tölti, ahol sok megpróbáltatást jelent számára a kisebbségi sorsból adódó élet. Ezért 1936-ban a főiskolát is Prágában kezdi, de az ismert történelmi események miatt, az 1938-39-es tanévet már a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatja, majd 1940-ben megszakítja festői tanulmányait, és a második világháború ideje alatt vasúttiszti képesítést szerez, és különböző felvidéki és erdélyi vasútállomásokon forgalmistakén dolgozik. A háború befejezése után "disszidál" Losoncról, Magyarországra, és újra folytatja a festői tanulmányait Budapesten, ahol 1949-ben diplomázik. Az ötvenes éveket köztisztviselőként a Népművészeti Intézet képzőművészeti osztályának vezetőjeként tölti, majd 1956 után rövid ideig először általános iskolában, majd középiskolában tanít, és 1959-ben kerül Szegedre. Nyugdíjazásáig a Pedagógiai Főiskola rajz tanszék vezetőjeként dolgozik. E rövid életrajzi összefoglaló is mutatja, hogy életének aktív éveiben "főállásban" festőként sohasem működött. Igaz ötven évesen volt már önálló kiállítása, de az életmű java része, és főleg a legjelentősebb alkotások hatvan éves kora után készültek.
Mint fent is jeleztem, ebben az írásban saját visszaemlékezésemet igyekszem megfogalmazni, ezért néhány szót szükségesnek érzek magamról is mondani. Tanár urat fiatal koromban, 1966-ban ismertem meg, amikor Ő kora ellenére - az előbb vázolt rendhagyó életút okán - még alig volt túl két-három önálló bemutatkozásán, ami azt jelentette, hogy így a szakmában pályakezdőnek számított. Ezért mondhatom azt, hogy a festői életmű kibontakozásának kezdetétől végig kísérhettem a pályája alakulását. Egy éve már tanítványa voltam Fischer Ernőnek, viszont műveivel csak egy évvel később, 1967-ben találkoztam Budapesten, a Petőfi Sándor utcában ma is működő, Építők Műszaki Klubjában rendezett kiállításán. Itt csapott meg igazán a "mozdony füstje" , hogy a közismert Moldova György könyv címéből idézzek. Mert tény, hogy a festői életutakhoz hasonlóan én is kora gyerekkorom óta rajzoltam, valamint tudatosan készültem a festői pályára, de igazán csak ezen a kiállításon látott képek értették meg velem, hogy miért vonz a festészet művelése, és mit is akarok én tulajdonképpen ezen a területen. Elkábított és elvarázsolt az a látvány, amit a műveken felfedeztem, és elsősorban nem is a konkrét tartalmi része ragadott meg, ami a felszínen megmutatkozott, hanem az az elvont, metafizikai festői minőség, ami a színekben és a formákban mélyebbről felragyogott. Később Tanár úrtól megtanultam és megértettem, hogy ez a mű belső fénye, amely az Ő szavai szerint már nem a külső megvilágítás imitációja, hanem a transzcendens fény csendes sugárzása. A csendességnek itt különös hangsúlya van, mivel a formák sokszor barokkos mozgása ellenére is, a tört színek megfoghatatlan és alig meghatározható keveréke olyan sajátos színvilágot eredményez, amelyben mindig van egy kis elégikus és talán még melankolikus hangulat is,
Tematikailag nem volt túlságosan tág ennek a tárlatnak a horizontja, mert főleg városképeket és tájképeket láttam, figurális témában pedig néhány harlequint. Persze a helyhez illően - az Építők Műszaki Klubjának megfelelően - főleg épületeket is magában foglaló képek voltak többségben, amelyek később az egész életművön belül is fő hangsúlyt kaptak, mint a katedrálisok sorozata, valamint a Prágát, Velencét, Genovát és Budapestet ábrázoló városképek. A bohóc ábrázolások pedig már témájuknál fogva is magukban hordozták az előbb említett elégikusságot és melankóliát. Talán már a gyerekorom óta bennem rejlő és egész életemet végig kísérő rezignáltságra való hajlamomat láttam meg ezekben a képekben, és ezért többé váltak bennem mint képek, mert itt ismertem fel a mű katarzis jellegét. Ettől az élménytől kezdve másképpen viszonyultam az élethez, és mindig vissza-visszavágytam a festő vásznán látott formák és színek varázsához. Még nem egészen tudatosan, de ösztönösen éreztem, hogy ebben a világban haza találtam. Innentől kezdve tudtam mit keresek, és talán tudtam azt is, hogy amit keresek sosem találom meg. De ez a tapasztalat nem keserített el, hanem reményt adott egy életre, hogy van mit keressek, mert ahogy Somhegyi Zoltán művészettörténész barátunk doktori disszertációjának címében Caspar David Friedrichet idézi: "A kifürkészhetetlen Túlnan"-ról néha felsejlik a fény, ami megvilágíthatja az élet értelmét. Mert a végtelennel való találkozás mindenkit felráz, és ez a katarzis igazi lényege. Az itt és most idejéből itt nyílik út az örökkévalóság tág mezejére, amit a festő a képzeletvilágának kivetítésével népesíthet be. De ez a szabadság egyben létezésünk korlátja is, mert mindannyian az időbe való belevetettségben éljük le életünket, és ez a tény már alapjaiban is elégikus jelenség, mondta egyszer Fischer Ernő.
De mit is jelent pontosabban az esztétikában az elégikusság? Először nézzünk meg egy viszonylag tárgyszerű körülírását, majd egy szubjektívebb és személyre szabottabb megfogalmazását a fogalomnak.
"Az elégikusságot az jellemzi, hogy érzéki formája valamilyen, a kor átlagos szabadságlehetőségeit megtestesítő jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető a szabadság bukása, s a kor embere e jelenséggel azonosulva szomorú, lemondóan reménytelen - de nem megrendült - érzésekkel éli át ezt az értékvesztést. Az elégikusság esztétikai minősége tehát a tragikumhoz hasonlít, csupán abban különbözik tőle, hogy a megsemmisülő szabadság méretei kisebbek, a kor mértékével mérve emberszabásúak. Az elégikusság inkább szomorú, mint megrendítő, másfelől viszont emberméretű jellege miatt könnyebben és mélyebben tudjuk átélni. Mint a legtöbb esztétikai minőség, az elégikusság sem egyetlen szín. Elégikus a fájdalmas gyász, de az értékpusztulást emelt fővel elfogadó magabiztosság is. A szükségszerű elmúlás nem csak akkor elégikus, amikor bekövetkezik, hanem akkor is, amikor előjelei már világosan érzékelhetőek. Életünk utolsó szakasza az öregkor szintén egyfajta lassú halál."
A költőibb meghatározás így szól: "Megszállottságunk csak az időn kívüliségben tud megkapaszkodni, egy tartomány nélküli dimenzióban gyökeret verni - abban a tudatban, szilaj hitben -, hogy negyedik életünkben bizton beérik, amit az ötödikben vetettünk.
A hosszútávfutó biztonsága ez, a szívós, szinte észrevétlen közelítésé a még senki által el nem érthez.
Ez az időtlen-idétlen ívnélküliség a vakmarőség egy sajátos, ha tetszik művészspecifikus formája, - a kicsit gyávábbak sorsa - elrugaszkodás nélkül, végtelenített csukafejessel ugrani a halálba..."
Az első idézet egy esztétikai tankönyvekbe szánt írásból való, a második pedig Kovács László (1944-2006.) festőművész nekem szánt ajánlása a következő képen: "Alföldinek Kovács, 1999.május 30. (mivel munkáidról jutott eszembe)"
Megtisztelő ez az ajánlás, de én most nem a magam munkáira vonatkozóan citáltam ide, hanem annak felidézésére, hogy mit jelentett nekem az első találkozás Fischer Ernő festészetével. De a két megfogalmazás egymást kiegészítve egyben körülírja azt a tényt és élményt is, hogy mit jelent nekem ma, a címben feltett kijelentés, azaz Fischer Ernő festészete. A pár nappal ezelőtt, Losoncon az általam rendezett centenáriumi kiállítás megnyitása után, hasonló érzések töltöttek el, mint majd ötven évvel korábban, a művekkel való első találkozás alkalmával. Igaz itt egyetlen kép sem szerepelt már az 1967-es kiállítás anyagából, de annak szelleme és az abból következő még érettebb alkotások sora bizonyítja, hogy annak idején talán nem tévedtem, és jó felé tűztem ki magamnak az elérhetetlen végtelen irányába mutató utat, a "Kifürkészhetetlen Túlnan"-t, amelyből ma is sugárzik a reményt keltő csendes ragyogás. Ez az időtlen, és talán nem is olyan "idétlen" - ahogy Kovács László a kissé groteszk, abszurd, és ironikus megfogalmazásában említi - ívnélküliség, számomra ma is az örökkévalóság átélhetőségének egy lehetséges formája.
Javított és szerkesztett formában, ez az írás első közlésként 2014.10.22-én, az Arnolfini Szalomban jelent meg, Zsubori Ervinnek és Horváth Irának ajánlva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése