2014. december 18., csütörtök

Álom és valóság - Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely "Öten" alkotó csoportjának kiállítása


Középen látható Fischer Ernő alkotása: Mozaikterv, 35 x 23 cm, vegyes technika, 1999.







                      Mint a megnyitó szövegben is írtam, a Budaörsön rendezett Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely "Öten" alkotó csoport közös kiállítása jelképes megemlékezés volt Tanár úr születésének századik évfordulójára. Jelképes azért, mert töredékét sem tudtuk megvalósítani annak, amit az életmű szellemi értéke, és a tanítványok szándéka szerint meg kellett volna tenni. Hivatkozhatnék az anyagi források hiányára, - ami ténylegesen is megnehezíti egy vállalkozás létrejöttét, és ami ez esetben is fenn állt - de most az álom és valóság címszó alatt másról szeretnék szólni. Mert álmodni pénz nélkül is lehet, és a valóságot a legínségesebb időkben is meg kell élni, azt nem lehet prolongálni. A munkanapokat még csak-csak, de a jeles napokat nem lehet ide-oda tologatni. Ezeknek éppen az a lényege, hogy amikor eljött az ideje, engedjük a hétköznapok fölé emelkedni, és adjuk meg a tiszteletet azzal, hogy megállunk egy pillanatra a mindennapok forgatagában, és elgondolkodunk a múlandóságunkról.
                   A százéves évfordulók már egy olyan időegységet foglalnak magukban, ami túlnyúlik egy emberöltőn, és ezért csak történelmi távlatból lehet szemlélni. A művészet szempontjából pedig az időbeli távlat különösen fontos mérce, mert itt dől el az, hogy egy érték őrzőkre talál-e, vagy csak a pillanat elillanó jelenségeként tündököl egy időre. Ebből a szempontból Fischer tanár úr nagy reményeket fűzött az utókor odafigyelő és megértő tevékenységére, bízva abban, hogy amit nem sikerült neki elérni az élete során, azt majd az idő bepótolja. Abban sohasem voltak kétségei, hogy amit csinált - akár a festészetben vagy a tanításban - azoknak általános értékei vannak, de mint örök pedagógus, meg is szerette volna azt osztani másokkal. A tanítványok hada bizonyítja, hogy ez az oktatás területén teljes egészében sikerült, de festészetének elfogadottságával kapcsolatban mindig kétségei voltak. A két évvel ezelőtt, 2012-ben, halálának tizedik évfordulója alkalmából, az Újlipótvárosi Galériában rendezett kiállítása e tekintetben reménykeltő volt, mert néminemű szakmai odafigyelés indult meg a munkásságát illetően. Az alkalomhoz illően, a maga nemében minden tekintetben rangos anyagot sikerült bemutatni, aminek jelentőségét lényegesen növelte a Fischer Ernő Alapítvány által kiadott szép katalógus is. Nátyi Róbert művészettörténész által írt tanulmány szakmailag átgondolt, és eddig a szakirodalomban nem ismert területeket is érintett. A Műértőben megjelent, Sinkó István által írt cikk is növelte az életmű közismertségét. 
                     Ennek az előzménynek a megalapozottságával fogtunk hozzá a 2014-es centenáriumi év előkészítéséhez, de a sorozatos kudarcok egyre inkább széttörték az álmok megvalósíthatóságának reményét. Először azzal kellett szembesüljünk, hogy a szakmailag rangos kiállítóhelyek, egy reprezentatív centenáriumi kiállítás megrendezésével kapcsolatban, sorban utasították el kérésünket, majd ugyanígy jártunk a támogatási kérelmeink tekintetében is. Budapesten végül sikerült két kisebb bemutatkozásra alkalmas helyiséget kapnunk, de források hiányában, ezek a kiállítások sem valósultak meg. Szegeden sem tudtuk a két legnagyobb kiállítási intézményt megnyerni a tárlat megrendezésére, de végül ott a Magyar Tudományos Akadémia székházában, mégiscsak létrejött egy hiányt pótló kiállítás, ahol zömmel olyan képek kerültek a közönség elé, amelyek eddig ott még sohasem voltak láthatók. Fischer Ernő szülővárosa, Losonc volt az a hely, ahol elvárható nyitottsággal találkoztunk. A Nógrádi Múzeum és Galéria, valamint a Szabó Gyula Emlékház mindent megtett annak érdekében, hogy az alkalomhoz illő méltó megemlékezés jöhessen létre. És ez a két esemény mutatta meg azt is, amit írásom bevezetőjében már felvetettem, hogy nem minden csak a pénzen múlik, mert az itt sem volt. Viszont a múzeum és az emlékház minden munkatársát sikerült az Alapítvány néhány lelkes kurátorának az ügy iránti elkötelezettségével maga mellé állítani, és így együtt, a nagyon szűkös anyagi keretek között is, rangos kiállításokat rendezni. Szigyártó Gyöngyi kurátortársunk szervező készsége volt a motorja a lehetetlennek tűnő feladatok megoldásában, a szponzorok szerzésén túl, a múzeumi képek kölcsönzéséhez szükséges bürokratikus adminisztrációs akadályok leküzdéséig. 
                 Így mégiscsak megvalósult valami az álmok világából is, mert ez a két kiállítás szakmailag olyat tudott produkálni, ami a Fischer tárlatok sorában ritka jelenségnek számít. És bármennyire is nem összehasonlítható a kis budaörsi kamarakiállítás ezekkel az eseményekkel, szakmai szempontból itt sem volt kisebb a feladat, a nagy reprezentatív tárlat megrendezésénél, mert éppen a szűkössége nehezítette meg a dolgomat. A Mester munkáit kellett a Tanítványok alkotásaival egy térbe helyezni úgy, hogy az valamiféle egységet mutasson, méghozzá egymást segítő és kiegészítő módon. Évek óta dédelgetett álmom volt, hogy ez alkalommal egy nagy térben összeszedem azokat az alkotásokat, amelyek párhuzamba állíthatók egymással, és ha minőségben nem is, de probléma felvetésében annak idején együtt haladtak Tanár úr munkáival. Mivel a nagy tér Budaörsön, a Zichy major kiállító helységében elvileg adott volt, gyakorlatilag itt tényleg nagyrészt az anyagi források hiánya akadályozta meg a megvalósítását. Persze közrejátszott az is, hogy csak részben valósultak meg azok a kurátor társaim által tervezett társrendezvények, amelyek szellemi inspirációt jelentettek volna egy reflexív reagálásra. Egy évvel korábban arra számítottam, hogy Feledy Balázs, Nagy Gábor, Sinkó István és Aranyi Sándor által vállalt tárlatok sorozata, olyan új színt hoznak az életmű különböző értelmezésében, amely kibillent engem is az eddigi túl belterjes szemléletemből.
             De mivel  a budaörsi kiállítás megnyitásáig létrejött két losonci tárlatot is én rendeztem, és mivel Aranyi Sándor rendezésében megvalósult kiállítás ezután egy nappal nyílt meg, így nem volt mire reagálni, hacsak nem a saját megelőző munkáimra próbálok újra reflektálni. Mielőtt ezt megteszem, röviden legalább itt kitérek a szegedi bemutatóra, mert érdekes összeállítással lepte meg a közönséget Aranyi Sándor rendezése. Szerencsésen párosította, a főleg az esztergomi Keresztény Múzeumban található vallásos tematikájú képeket, a tengeri vitorlásokat ábrázoló festményekkel, mert az összeállítás jól tükrözte azt, hogy nem csupán a téma megválasztásától függ a szakrális jelleg. Fischer Ernő festészetében a festői minőség az, ami majd minden művét transzcendens minőséggel tölti meg, és ezzel teret ad a képeiben a végtelennek, ami témától függetlenül, sok esetben a szakrális dimenziókat érint. Sőt, ahogy Gábor Áron a megnyitó beszédében hangsúlyozta, a fény megjelenése a művekben még inkább megerősíti ezt a szemléletet. Én valami hasonló megoldásokra gondoltam az elmaradt tárlatok esetében, hogy túllépve a képek egymásmellé helyezésén, legyen valami apropója a dolognak, tárjon fel valami eddig még nem látott összefüggést az életmű egészére vonatkozóan, hogy az újonnan megteremtett kontextusok életet adjanak a már jól ismert műveknek is.
               
               
                    Ha már ilyen  magasra teszem a mércét, akkor lássuk, hogy mit is lehetett kezdeni ezzel a csöpp kis kiállítással, amit hat ember munkáiból kellett összeállítani, és meggyőző erővel láttatni a közös nevezőt is. Mert Tanár úr elvárásainak csak azzal lehet eleget tenni, ha nem adjuk alább a saját elvárásainkat az általa megkövetelttől, hogy egy kiállítás az legyen mindig egy önálló szellemi egység, ami a képek halmazának bemutatásán túl, mondjon valami olyat, amit külön-külön egyenként sohasem képviselnek a művek.
                    A rendezés alapelvét az adta, hogy itt a címnek megfelelően elsősorban Fischer Ernő munkáinak kell a meghatározóaknak lenni, és a tanítványok csak jelzésszerűen jelenjenek meg. Ezt a feladatot számszerűleg is betartottam, mivel a tizennyolc kiállított alkotásból a fele, azaz kilenc darab Tanár úr munkája, a másik fele pedig az öt társult alkotóé. Nagy szívfájdalommal voltam kénytelen lemondani a legjobb Fischer képek felvonultatásáról, mert azok már önmagukban is túlságosan egyénivé tették volna az anyagot, amelyet ilyen szempontból csak kiegészített volna a többi alkotás. Ezért választottam kiindulásnak az életmű szempontjából nem éppen tipikusnak számító szita alapra készített sorozatot, mert itt már a sorozatjelleg ad egy közös szálat, amire úgy gondoltam, hogy jól fel lehet fűzni a többi munkát is. De ezen túl a variációk előtérbe helyezésével, úgy gondolom elkerülhetővé vált a pejoratív epigon értelmezés felvetése a tanítványok rovására, mivel ez esetben a mester maga tudatosan választott célként tűzte ki, egy téma több formában történő megjelentetését. Ezzel a megoldással inkább nyomatékot lehetett adni az iskola jelleg felvetésének, és annak a közös erőfeszítésnek, amit a mester és tanítvány egyaránt kénytelen kifejteni, egy-egy probléma feldolgozásánál.
                 Miután nagy vonalakban felvázoltam a kiállítás koncepciójának elvi vázlatát, most  nézzük meg magát a kiállítást.


                     

                             

                       A kiállítás megnyitóm rövid leírást ad Fischer Ernő életrajzáról, a Budaörsi Műhely és az "Öten" alkotó csoportról, ezért ezt most nem ismétlem meg, hanem a bejegyzés végén, mellékletként újra közzé teszem. Viszont annyit itt is el kell mondjak - mert ez még a meghívó szövegéből sem derül ki - hogy az öten alkotócsoport a Budaörsi Műhely alapító tagjaiból áll, és a fentebb látható kiállítást nyitó plakáton szerepelnek név szerint az alkotók. De az, hogy ez a több mint húsz évvel ezelőtti plakát kiállítási képként is szerepel a tárlaton - méghozzá mindjárt az elején - annak más oka is van. A plakáton látható pantokrátor kép egy általam készített alkotás reprodukciója, amelynek eredeti mérete 100 x 70 cm, és értelemszerűen a zalaegerszegi kiállításon szerepelt hét ugyanilyen  témájú és méretű társával együtt. Természetesen sokban hasonlít Fischer Ernő azonos tematikájú műveihez,  és az elhatározás is onnan származott, hogy megpróbálom a magam módján tovább gondolni és körüljárni ezt a témát. Tehát a sorozat már itt is felvetődik, és hogy érzékeltessem a hasonlóságot és a másságot, bemutatok belőle párat. 



Saját, 100 x 70 cm.



A két legismertebb változat Tanár úrtól




1992-es zalaegerszegi kiállítás részlete. A képen az általam készített Pantokrátorok láthatók, jobb szélen a plakáton is szereplő, és bal oldalon Kölűs Judit.



 

                     De tovább bonyolítom ezt a problémát, mert az alábbi képek majd mutatják, hogy a sorozat jelleg folytatódik, és az egész műhelyre jellemző munkamódszert reprezentálja. Ezekről a nagyméretű képekről reprodukciókat készítettem, és A/4-es méretben, fénymásolt formában sokszorosítottam, majd ezeken az alapként szolgáló lapokon tovább dolgoztam, és tovább variáltam a megoldások lehetőségeit. Az alábbi képen bal és jobb oldalon látható egy-egy ilyen kisméretű alkotásom és középen Fischer Ernő munkája. Én magam több mint tíz fekete-fehér változatát készítettem el ennek, és a fénymásolt alapokból Tanár úrnak is adtam, amit 1999-ben - tehát hét-nyolc évvel később, nyolcvanöt éves  korában - Ő is önálló alkotássá fejlesztett.



Saját, 30 x 20 cm


                  Ez megint rámutat arra, hogy az előző bejegyzésekben már többször tárgyalt alapból való indítás mit jelentett az együtt munkálkodásunkban. Ezt a képsorozatot azért emeltem ki, mert az "Öten" tagjai között gyakorlat volt, hogy egymás félbehagyott munkáit több esetben a kolléga folytatta, és esetleg amikor az elakadt a munkával, akkor visszakerült a kép az eredeti alkotóhoz, és ő fejezte be. Igazi reneszánsz műhely jellege volt akkor a mester és tanítvány, illetve tanítvány és tanítvány együtt dolgozásának a Budaörsi Műhelyben. A továbbiakban nem kommentálom a bemutatott képeket, egyrészt azért, mert az itt látható Fischer Ernő művekről már egy előző bejegyzésben részletesen írtam, másrészt azért, mert a 2015. januárjától kezdődő Hommage a Fischer Ernő kiállítássorozatban, az "Öten" tagjainak egyéni tárlata alkalmával térek ki az alkotók és alkotásaik bemutatására. Egy kivételt teszek, Bíró Judit személyében, mert tőle nem tudok kiállítási anyagot összegyűjteni, és Ő így kimarad a sorozatból.




Mielőtt egyenként is bemutatom a műveket, először nézzük végig a kiállítást a kifüggesztés sorrendjében, majd alkotóként csoportosítva közelebbről is megmutatom a képeket.





             A következő alkotás Fischer Ernő szita alapra készült munkája, ami egyben a látogatót fogadó kép, mivel a bejárati ajtóval szemben látható. 





Ezután T.Horváth Éva képe következi, majd megint Tanár úrtól egy szita alapra készített variáció. 





Középen megint Fischer Ernő műve, mellette pedig jobbra Csengery Béla alkotása.





Középen T.Horváth Éva másik munkája, és mellette Tanár úr műve zárja ezt a falat.





A terem végén Fischer Ernő két műve látható




Bíró Juditnak egy kisméretű alkotása következik

                  Mint a megnyitó szövegből ismeretes, Bíró Judit harminchat évesen, 1992-ben meghalt, és családja jelenleg Angliában él, ezért tőle nem tudtam más képet kiállítani, mint ezt az általam őrzött, annak idején nekünk ajándékozottat. Nem igazán jellemző az érett munkáira, mert azok a nyolcvanas évek második felében készültek, és főleg városképeket ábrázolnak. A soproni művésztelepeken készített alkotásai mindig kiemelkedőek voltak a csoport munkái között. Főleg életének utolsó évében, megrázó erejű akvarell sorozatot készített, amelyet annak idején a Budaörsi Városi Könyvtár zene szobájában - akkor még nem volt galéria - kiállítottunk. De ezt megelőzően is volt ott egyéni tárlata. Őróla azért írok itt röviden, mert az említett okok miatt, neki nem tudok 2015-ben egyéni tárlatot rendezni a Hommage a Fischer Ernő kiállítás sorozatban.




Bal oldalon Csengery Béla képe, majd Fischer Ernő két alkotása látható




Középen Kölűs Judit és mellette jobbra Alföldi László munkája zárja a kiállítást



Most nézzük meg egyenként is az alkotásokat




Fischer Ernő: Mozaikterv, 35 x 23 cm, vegyes technika, 1999.



Fischer Ernő: Freskó variáció, 70 x 50 cm, vegyes technika, 1993

.


Fischer Ernő: Gyülekezet I., 70 x 50 cm, vegyes technika, 2001.




Fischer Ernő: Jézus a templomban, 70 x 50 cm, vegyes technika, 1993.





Fischer Ernő : Templombelső szentekkel, 70 x 50 cm, vegyes technika, 1999.





Fischer Ernő: Kép cím nélkül, 70 x 50 cm, vegyes technika, 2001.





Fischer Ernő: Golgota, 70 x 50 cm, vegyes technika, 1994.





Fischer Ernő: Szentek gyülekezete, 70 x 50 cm, vegyes technika, 2000.





Fischer Ernő: Katedrális, 47 x 18 cm, vegyes technika, 1973.






Alföldi László: Katedrális,  60 x 20 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek végről





Alföldi László: Pantokrator, 30 x 20 cm, vegyes technika, 1992.





T.Horváth Éva: Műteremtől az Angyalokig I., 50 x 35 cm, vegyes technika, 1990.





T.Horváth Éva: Műteremtől az Angyalokig II., 50 x 35 cm, vegyes technika, 1990.





Bíró Judit: Ikon, 40 x 20 cm, vegyes technika, 1990



.

Csengery Béla: Lőcsi Szent Erzsébet oltár, 80 x 30 cm, olaj, 1990.





Csengery Béla: Katedrális, 50 x 35 cm, vegyes technika, 1990.





Kölűs Judit: Barokk oltár, 80 x 60 cm, vegyes technika, 1989.










Befejezésül és egyben mellékletként még egyszer közzéteszem a megnyitó szöveget is.








Képek a megnyitóról





















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése