Szilágyi Ákos: A nemtelen anyag ikonképe

 

   A nemtelen anyag ikonképe

 

T.  Horváth Éva „anyagképei”

 

 

„Amikor a jövő vonzása már erőtlen,

 mágnesként kezd el vonzani a kezdet.”

 

 

Rakovszky Zsuzsa: Gravitáció)

Van az efféle kiállítás-megnyitóknak egyfajta rítusuk, vagyis előírt rendjük. A szanszkrit „rita” szó eredetileg pontosan ezt is jelenti: szent rend, olyan rend, amelynek eredetije az égben van, s amelyet a rendes embernek követnie kell. A megnyitás rítusa általában azzal kezdődik, hogy valaki − egy művészettörténész, egy interpretátor, akárki − elébe áll a képeknek, és szántszándékkal feltartóztatja a kiállítás közönségét, hogy gátlástalanul nekiessen a képeknek, a szemek lakomájának. A képek és a közönség közé áll. Mintegy közvetítőleg. Értelmez. bevezet, beavat, felkészít, útravalót ad, felcsigáz, fokozza az étvágyat, főként pedig a türelmetlenséget. Tulajdonképpen nem is az a fontos, amit mond, hanem az, hogy elállja a képekhez vezető utat. Nem lehet csak úgy, minden további nélkül a képekhez lépni. Csak őrajta keresztül. Mindennek megvan a maga ideje, a maga rendje. És mint tudjuk: rendnek köll lenni.

 

Nos, ezúttal az én megbízatásom, hogy értelmezésekkel, vagyis szövegekkel álljam el egy pillanatra a közönség útját a képekhez. Csakhogy ezek a képek − alkotójuk kinyilvánított szándéka szerint − igénylik a szöveget, a beszédet, a megnevezést.

 

2 Elhangzott T. Horváth Éva A múlt nem múlik el című kiállításának megnyitóján 2003. június 4-én, az Újlipótvárosi Klub-Galériában.

 

 

12

Rakovszky Zsuzsa nagyszerű költészetének soraival nevezik meg, s ezzel egyben értelmezik is magukat. Nem megfejtik, hanem feltalálják magukat a Szóban. A világot teremtő költői Szóban. A képek nem szótlanok. Nem állhatnának fenn szavak nélkül. Igénylik, előhívják, keresik a szót, saját eredetük titkát. Mert nélküle − az értelemadó, megvilágító, teremtő erejű Szó nélkül

 

−  káoszba hullana a kozmosz, s még szenvedőlegesen, megtöretett anyagiságában, romjaiban, töredékesen sem lenne fenntartható a világ képe. Logosz nélkül az anyagi világ, melynek lényegi vonása a mulandóság, nem válhatna ikonná, mert egyszerűen nem volna szemlélhető. Csak azt láthatjuk, ami megkülönböztethető alakká, formává áll össze szemünkben, aminek körvonalai a lét felfoghatatlan ábrájából szemünkkel − nem pusztán optikailag − kivehetők. Ám semmi nem vehető ki, semmi sem fogható fel szemünkkel, ami túl van, vagy innen van a nyelv értelmi világán. Még az „értelmetlen” és az „értelmen-túli” is az értelem tartományai csupán, hiszen csak hozzá képest határozhatók meg vagy írhatók körül.

 

T. Horváth Éva tündöklő és dinamikus − a középkori freskók és domborművek, a bizánci ikon és tárgyornamentika formáit és színeit idéző − festői világának talán legszembetűnőbb vonása: a képek leplezetlen, sőt, felfokozott anyagszerűsége vagy inkább az anyagszerűségnek a megformálás által elért festői hatása. A képek anyagszerűségén azt a módot értem, ahogyan az értelemadó formák és színek mintegy birtokba veszik az anyagot

 

−    a méltatlan és megvetett anyagot, a szegény, szerencsétlen, megalázott és megbántott anyagot, a minden moccanásában és rezdülésében szeretnivalóan igaz anyagot −, hogy felszínre hozzák a mulandóság drámáját, az örök passiót. De ez a birtokbavétel már

 

13

nem lehet tökéletes, csak addig a határig juthat el, ahol láthatóvá válik a kettősség és a dráma, és éppen ezáltal nyerhet formát, ezáltal magasztosulhat föl e világ szenvedő anyagisága. A forma és a szín nem győzhetik le, nem vehetik fel, nem szívhatják magukba maradéktalanul a mulandósággal, a halállal, az incerciával, a testi szenvedéssel eljegyzett anyag sötét és vészterhes valóságát, mint egykor, a klasszikus művészetben. Átlátszik rajtuk, kilóg, kitüremkedik belőlük, tapinthatóvá válik a világ megszüntethetetlen anyagisága.

 

A művészi megformálás, maga a formáló erő ez esetben mintha épp ellentétes utat járna be, mint rendesen: nem az anyagtól halad a forma, hanem a forma felől az anyag, az időben kibontakozott lét felől az időn-kívüli eredet, az abszolút kezdet felé. Az alkotási folyamat egyfajta archeológiává válik, a rétegek visszafejtésévé, a kezdethez való − önfeltáró és önértelmező − visszahátrálássá, a szenvedésből és megszenvedettből a születés-előttibe való visszahelyezkedéssé, oda, ahol még nem volt idő és nem volt anyag, s így meghasonlás és szenvedés sem volt, ahol még − így képzeljük − együtt volt és egy volt minden.

 

Ez a visszafele tartó mozgás tárul fel a képeken, ahogyan a − csonkaságként, gyűrődésként, tépettségként, érdességként, elsötétülésként − anyagba vésődött szenvedés mögött feldereng vagy áttör az abszolút Kezdet paradicsomi ragyogása, ahogyan a fény és a színek mintegy beragyogják a Véletlen Keresztjére szegezett, sorsát vesztett, megnémult, megvakult, megcsonkított anyagi világot.

 

Kezdet és vég helyet cserélnek egymással. Az abszolútum minden időtől, minden mulandóságtól megváltó igazsága nem a jövő, hanem a múlt felől világítja meg a szenvedő világot. Ez a

 

14

megfordítás azonban nem melankólikus és nem szentimentális jellegű, nem a jelenben vagy jövőben csalódott romantikus szellem meneküléseként kell elképzelnünk ősvilágok és közösségek bontatlan egységébe és teljességébe. Ezen túl vagyunk és minden ilyen mozgás – Nietzschével szólva – „rák-mozgás”, merő látszat. Nem egyéb egyhelyben topogásnál és a jelen sarának tengerré dagasztásánál. Ami ebben a megfordításban, az időben kibomló anyagi létezésnek a kezdetbe, a születés-előttibe, az elkülönböződés előttibe visszahelyezésében új, művészileg termékeny és szellemileg felemelő, az az útnak, a belső erőfeszítésnek a megjelenése az ábrázolás síkján.

 

Az abszolút kezdet ugyanis nem elvontan, nem aranykorként, retrospektív utópiaként jelenik meg a képeken, hanem az időfolyamat visszafordításában, ahogy az anyagi-testi létezés visszamúlik a kezdetekig. Szellemileg – a művészi képzelőerő révén – helyreáll az, aminek az anyagi világban már csak puszta hiánya áll. Az elsötétült, halott anyagon így mégis az időtlen szellem fénye hatol át és bontakozik szét színekké és formákká, az anyag − éppen mint szenvedő, minden rosszat magába fogadó anyag − megdicsőül. A képek pátosza az ikonok világát idézi, noha szemléleti alapjukat nem a vallási hit vagy a teológiai dogma képezi. Mégsem önkényes, nem pusztán a személyes ízlés véletlenén alapul az ikonok színvilágának és egy-egy jellegzetes ikon-kompozíciónak vagy figurális elemnek a felidézése.

 

Az ikon T. Horváth Éva képein sohasem kulturális idézet vagy kulturális játék. Azt demonstrálja, ahogyan az anyag által mulandóságként elszenvedett idővel szemben az örök alak, a forma és a szín eidosza ellenáll, anélkül, hogy ehhez bármilyen

 

15

erőfeszítésre lenne szüksége. Csak az időnek van szüksége erőfeszítésre az anyaggal szemben (éppen ez az erőfeszítés vésődik az anyagba mulandóságként, szenvedéstörténetként, ez individualizálja az anyagot). Az örökkévalóság erőfeszítés nélküli győzelmet arat az időn. Nem ígéretként, hanem valóságosan: e világ anyagiságába írva jelenik meg. A művészet csodájaként. Nem csalás, nem ámítás. Itt van, egészen láthatóan, hétköznapi és mégis ünnepi módon.

 

Innen e festészetnek alapvetően örvendező és ünnepi jellege. Az ünnep az időtlen és személytelen igazság átragyogása az anyagon, a szenvedésen, a nyomorúságon, az éjszakán. A kezdet felé fordulás biztosítja azt a perspektívát, amely vallási transzcendencia nélkül is fenntartja a másik világ létezését, amennyiben az abszolút kezdet az időt − és így a szenvedést, megtöretést, oszlást és foszlást − még nem ismeri. Lelkileg megmártózni a kezdetben, visszatérni az eredetidőbe, hogy általa és benne erősödjünk meg és képesek legyünk elviselni az időben létezés iszonyú és gyönyörűséges terhét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSON NEM SZEREPLŐ KÉPEIMBŐL

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSON NEM SZEREPELT KÉPEIMBŐL (I.): Fekete vitorlás (I.), 50 x 70 cm, vegyes technika (papír, papírnyomat, fekete és fehér íróka, kollázs), 2002.

VÁLOGATÁS CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSON BEMUTATOTT KÉPEIMBŐL

 

VÁLOGATÁS CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSON BEMUTATOTT KÉPEIMBŐL (I.): válogatás az 1997-ben Pannonhalmán a Bencés Gimnáziumban, a Budaörsi Művészek Egyesület tagjaival közösen rendezett kiállításon bemutatott képeimből: Uzsoki köz 46/b, vegyes technika ( papír, papírnyomat, rajz és kollázs), 50 x 70 cm, 1997.

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSAIM KÉPEIBŐL

 

Ebben a blog bejegyzésben összegyűjtöm a Facebook-on bemutatott kiállításaim válogatott képeit. Ez alapját fogja képezni a kétszer már elkezdett és nem befejezett Hommáge á Fischer Ernő "Bővített kiadásnak", amely a 2015-ben a budaörsi Könyvtár Galériában megrendezett kiállításhoz kötődik.

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSAIM KÉPEIBŐL (I.): Paratípia (I.), 30 x 20 cm, 2003. a budapesti Francia Intézetben Re-Produkciók című kiállításom anyagából.

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSAIM KÉPEIBŐL (II.): Hommage á Fischer Ernő, Képi üdvözlet (hol vannak ma már az angyalok?!), 30 x 50 cm, vegyes technika, kollázs, 2006-ban a Nyitott Műhelyben rendezett kiállításom anyagából. A kiállítás után 2007-ben késve megjelent Mérőpontok (Ugyanaz és más VII.) című nyomtatott katalógusom második képe. Ezért 2007-ben újra ki lett állítva a budaörsi Vágosi Könyvtár Galériában, T. Horváth Évával rendezett közös kiállításon, a katalógus bemutatása alkalmából.

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSAIM KÉPEIBŐL (III.): 2004-ben az Újlipótvárosi Klub-Galériában, Eredeti eredet (Ugyanaz és más VI.) címmel megrendezett kiállításom anyagából: Újságképek (I.), 50 x 80 cm, vegyes technika (papír, paratípia és kollázs), 2004.

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSAIM KÉPEIBŐL (IV.): válogatás a 2002-ben a budapesti Aulart Iskola-Galériában Kép-más-kép (Ugyanaz és más (III.) címmel megrendezett kiállításom anyagából: "Nem én vagyok" 50 x 100 cm, papír és paratípia, 2002.

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSAIM KÉPEIBŐL (V.): 2006-ban a Nyitott Műhelyben rendezett kiállításom anyagából. A kiállítás után 2007-ben késve megjelent Mérőpontok (Ugyanaz és más VII.) című nyomtatott katalógusom tizennegyedik képe. Ezért 2007-ben újra ki lett állítva a budaörsi Vágosi Könyvtár Galériában, T. Horváth Évával rendezett közös kiállításon, a katalógus bemutatása alkalmából: Újságképek IV. (Hová lett már Crivelli...?), 33 x 66 cm, vegyes technika (papír, paratípia, kollázs), 2005.

VÁLOGATÁS KIÁLLÍTÁSAIM KÉPEIBŐL (VI.): 2000-ben a budafoki Jazz-Galériában Fejek (Ugyanaz és más I.) címmel megrendezett kiállításom anyagából: "K. Z.", 50 x35 cm, papírnyomat és kollázs, 2000.

 

Szilágyi Ákos

 

 

1.  Megmutatkozás és látszat¹

 

 

T.Horváth Éva festészete

 Egészen kivételes pillanat, hogy egy alkotói élet műve − és maga ez az élet is, mint mű − a maga egészében, tehát egészként mutatkozhasson meg, és mint egész válhasson szemlélhetővé. Ilyen kivételes pillanat részese lehet most az, aki ezt a T.Horváth Éva fél évszázadot átölelő életművét egyetlen könyvtekercsként kiterítő monografikus munkát − S.Nagy Katalin átfogó életmű-bemutatását és életmű-értelmezését – kezébe véve, kész átadni magát a benne megmutatkozó egész szemlélésének.

 
¹  A szöveg az S.Nagy Katalin: T.Horváth Éva című monográfiájának bemutatóján, 2016. május 18-án, az Írók Boltjában elhangzott bevezető teljes változata. A bemutatóról lásd: https://www.youtube.com/watch?v=h9jr-VkliiI

 
A képzőművészetben az életmű egészében, egészként való megmutatkozásának különös nehézsége magának e művészetnek a természetéből fakad. Az alkotó élete során elajándékozott, megvásárolt, szanaszét vándorolt műtárgyak egyszerisége, ismételhetetlen egyedisége azt is magában foglalja, hogy rendkívül nehéz, szinte lehetetlen – akárcsak egy kiállítás rövid idejére − egy helyen összegyűjteni, megmutatni őket és így az életműnek mint egésznek mindig csak egy részlete villanhat fel a kiállító termekben, magángyűjteményekben, lakások falán, a kézbe vehető képekben, mű-tárgyakban, kiállítási katalógusokban. Lehetetlen egy helyen, egyetlen térben összegyűjteni és egyszerre megmutatni, pontosabban hozzáférhetővé tenni. De az összes mű hozzáférhetőségének biztosítása csak mennyiségi és technikai értelemben vett megmutatkozás. Csak előfeltétele az egészként való megmutatkozásnak, ami nem az időben egymást követő művek valaminő leltárba vételét jelenti, hanem létrejövésük és
 
2

együtt-létezésük eleven szellemi összefüggésének feltárulását, az egyes művek belső vonatkozási rendszerének megmutatkozását. Erre kerül sor a T. Hováth Éva életművéről szóló monográfiában, amely már az életművet konceptuálisan keretező cím hiányával is világosan jelzi, hogy a kiváló művészettörténész, S. Nagy Katalin nem saját értelmezői konceptusának fogalmi hálójával akarja beteríteni az egészet, hanem − mintegy szellemileg belehelyezkedve az életműbe − igyekszik lehetővé teszi, hogy az maga tárja fel magát egészként, úgy vegye birtokba szellemileg, olyan nézőpontból „pillanthassa meg” önmagát, ahogyan belülről, az egyes alkotások és alkotói időszakok nézőpontjából soha nem látható.

 
 
 
Van azonban a megmutatkozásnak egy másik, egy általánosabb nehézsége is, ami már korunk minden művészetére áll, és a „későmodernnek” nevezett társadalom természetéből fakad, hogy ugyanis a megmutatkozás összekeveredik a látszással, hogy a látszást azonosnak tekintik a megmutatkozással, sőt, a látszás a megmutatkozás helyére lép, jóllehet, a látszásban nem mutatkozik meg semmi – még a semmi sem!
 
 
 
3

A megmutatkozás − a lét látszása: az igazság mint az elrejtettségéből előlépő lét, ahogyan azt Martin Heidegger tanítja A műalkotás eredetében a görög alétheia szó szemléletes létontológiai aktualizálásával. A látszás ezzel szemben az igazság színében tetszelgő nem-igazság: a létfeledés, a léthazugság, a megtévesztés és csalás, az önmegtévesztést és öncsalást is beleértve. A megmutatkozást − tehát az igazságot − ellehetetlenítő mediatizált piaci tömegkultúrában az az erős, de éppannyira hazug látszat keletkezik, hogy csak az létezik, ami látszik, ami nem látszik, nem létezik. Elég látszanod, létezned tulajdonképpen nem is kell. Mennyi minden, mennyi mindenki látszik a simulacrumok vakító tükörlabirintusában, hacsak egyetlen percre is, holott nem illeti meg semmiféle igazság, holott puszta kép csupán, holott látszik csupán, de nem létezik.
 
Látszani – vagyis képbe kerülni – rendkívül könnyű: megmutatkozni – vagyis kikerülni e látszatvilágból, nem lenni képben, széttörni a látszatokat, kitartani a totális látszatvilággal szemben az igazság mellett − végtelenül nehéz. Nemcsak abban az értelemben nehéz, hogy a megmutatkozás a látszatok világában nem látszik vagy elnyelik a látszatok, hogy a látszat egyetemes csábításának a legnagyobb alkotók is ki vannak téve, hogy az igazságot is a látszat csomagolópapírjában hozzák forgalomba, különben a puszta látszat és a mindenáron látszani akarás uralta világban a kutya sem venné észre. Kérdés persze, hogy a látszat édes ostyájában, megmaradhat-e szemernyi is az igazságból.
 
 
 
 
 
 
 

 
 
4

 
 
A látszat – noha ezzel áltat és talán ez a legveszedelmesebb látszat – nem teremt létezést. Minél inkább csak látszik valaki, annál kevésbé létezik. A nagyformátumú alkotó – a nagy tudós, a nagy államférfi, a nagy művész – látszatát, a tudomány, a művészet, a vallás látszatát soha nem volt még könnyebb létrehozni, mint manapság. A művészet nem látszó igazigazságához, a léthez ezzel szemben csak gyötrelmes út vezet. Máskülönben nincsen valóságos létezés, hiteles egzisztencia, nem lehetséges igaz művészet, máskülönben csak látszólagos létezés van és pszeudo-művészet lehetséges, amit kellőképpen mutat a globális méretekben termelt giccs világuralma. Persze, a látszat – a valóságos jelenlétet és igaz megmutatkozást, a valóságos teljesítményt helyettesítő látszat – bódító tudata nemcsak a létezés hiányáért kárpótol, hanem a piaci megjelenés és haszonszerzés eszköze is, mivel igen kelendő valami: minél megnyerőbb valaminek a látszata, annál többen akarják látni, megvásárolni, birtokolni. A látszatok világát az árupiac generálja, ahogyan a
 
5

siker, a győzelem látszata is merőben piaci: az a látszat győz, amelyet egységnyi idő alatt a legtöbben vesznek meg, vagy amelyért a legnagyobb árat hajlandók kifizetni. A látszat világa – a világ mint szimulakrum − a lehető legközvetlenebbül a pénz világához kapcsolódik, amely hiszen maga is látszat. A pénz látszatánál erősebb látszat nem létezik ma, ez a látszat uralkodott és uralkodik mindmáig az egész modern világon. A látszat hatalma az emberi világban mindig is erősebb volt az igazság hatalmánál. Az igazság – akár vallási, akár filozófiai vagy erkölcsi köntösben mutatkozott is meg – mindig gyengébbnek bizonyult a hazugságnál. A látszat már pusztán azzal megnyerőbbnek és népszerűbbnek bizonyult, hogy győzelemmel, sikerrel kecsegtetett, míg az igazság mindenféle győzelmet és sikert látszatként foszlatott szét. Az igazság menekült a győztesek és sikeresek táborából, az igazság a vesztesek, a gyengék oldalán állt, éspedig nem valamilyen morális megfontolásból, hanem egyedül azért, mert a győzteseknek és a sikereseknek ezen a világon nem lehet igazuk.

 
 
6

Látszólag elkanyarodtam tárgyamtól – T. Horváth Éva életműve megmutatkozásától a róla szóló monográfiában – valójában éppen ez a kitérő segíthet közelebb kerülni hozzá, az életmű egészét átható igazságkereső pátoszhoz – a művészi formában rejlő pátoszához! − , amely semmibe veszi a puszta látszat világát, és minden egyes műben a megmutatkozás, az esztétikailag megmutatkozó igazság mellett kötelezi el magát. Nem látszani akar, nem a külső sikerességet hajszolja, hanem lenni akar és lenni mer, élete és művészete egész értelmét a megmutatkozásban ismerve fel.

Csendélet 2011.

 
 
 
 
 
 
 
 
7

Minden művészi alkotás már magában véve megmutatkozás: a lét feltárulása, az igazság érzéki megjelenése és egzisztenciális megtapasztalása. De hol és miben mutatkozhat meg a művészileg megmutatkozó a látszatok világában? Van-e, még hely, ahol a művészi alkotásban megmutatkozó igazság a látszatok uralta világban, tehát a megmutatkozást kizáró világban megmutatkozhat? Miféle hely lenne ez? A szent helye? Az igazság helye? De hol van ez a hely? Talán a művészet templomában? Vagy inkább rezervátumában? Skanzenében? Mauzóleumában 

múzeumában? Elfekvőjében? Netán földalatti, titkos katakombáiban?

 
De hiszen – rezervátum, múzeum, skanzen − épp a látszatok világához tartoznak, és − egyebek mellett − azt a látszatot hivatottak kelteni, hogy van még helye a világban az igazságnak, a művészetnek, a szellemnek, bár ha persze már csak a holt múlt, letűnt korok, gondosan védett-őrzött-tárolt emlékeként. Ilyen körülmények között a művészet, az igazság, a szellem számára csak a kivonulás marad: az igazság kivonulása a bálványok
 
8

földjéről. A modern művészet szinte egész története a kivonulások
 
– a látszatok hazug világából kivonulások − történeteként beszélhető el: kivonulásként a győztesek akadémiáiból, a
 
diadalmaskodók államművészetéből, a sikeresek piacáról, kivonulásként az igazság éltető sivatagába, hogy itt, ezen a helyen alapítsanak másik világot, létező és igaz világot. Mert „egy hazug világból – mint Kafka írja − a hazugságot még az ellentétével sem irthatjuk ki; csak úgy, ha egy igaz világra váltjuk.” Azt gondolom, és látom, tapasztalom is, hogy minden igaz műalkotás, minden igaz könyv, kép-mű, színházi előadás, mozifilm, zenemű ezt teszi. Ezért válik minden igaz mű elkerülhetetlenül kivonulássá: az igazság kivonulásává a hazug és magát mindegyre újabb és újabb hazugságokkal tetéző világból.

 
Kivonulás ez a könyv, ez az életmű és alkotói élet is. Kivonulás, mert minden egyes alkotása: a megmutatkozás helye. Az egészként és igazságként megmutatkozás helye ugyanis nem itt van. A látszás világában nincs megmutatkozás. Megmutatkozni csak az igazság mutatkozhat meg. A látszás világában tehát a
 
9

műalkotás – lévén igazság − nem mutatkozhat meg, mivel csak lenni képes, látszani nem.
 
Kétféle ember van: az egyik magát töri át a világon − a dolgokon és körülményeken −, hogy én-jét mint igazságot érvényre juttassa. De mivel olyan igazság, hogy „én” − nincsen, az áttörés merő látszattá válik. Csak akaródzás, erőlködés és erőszakoskodás lesz belőle, az ilyen látszólagos áttörés összes romboló anyagi és vigasztalan erkölcsi következményével: a világból kő kövön nem marad. Fiat Ego, pereat mundus!

 

 
 
 
A másikfajta ember olyanná próbál válni, hogy az igazság áttörhessen rajta. Ehhez azonban Én-jét kell széttörnie, ami nem erőszakot, hanem csak leválást, lemondást jelent, szabadulást az Egó fogságból: az igazi én, személyen-túli önmaga megtalálását. A művészetben, ha az a lét megmutatkozása, mindig ez történik, függetlenül attól, hogy ezt a személyen-túli intezitást, kitágulást képes-e valaki mindennapi életében is fenntartani, vagy sem. Akár eleve médiumnak, közvetítőnek születik egy művész, akár nem, az alkotási folyamatban mindenképp azzá kell válnia, hogy a látszat szétoszoljon, és a benne magában rejlő, de személyen-túli igazság feltárulhasson alkotásában. Ami azonban látszani akar, és csak
 
10

látszani tud, az a műről leváló alkotói szubjektivitás, az Én, vagyis a nemlét. Minél tökéletesebb a mű annál inkább leválik a névről, a személyiségről. „A szépség és igazság valódi otthona – mondja egy helyen Simone Weil − a névtelen és személytelen dolgok birodalma. (...) Szépség és igazság mindig személytelen. (...) A tökéletesség személytelen.”