Szilágyi Ákos

 

 

1.  Megmutatkozás és látszat¹

 

 

T.Horváth Éva festészete

 Egészen kivételes pillanat, hogy egy alkotói élet műve − és maga ez az élet is, mint mű − a maga egészében, tehát egészként mutatkozhasson meg, és mint egész válhasson szemlélhetővé. Ilyen kivételes pillanat részese lehet most az, aki ezt a T.Horváth Éva fél évszázadot átölelő életművét egyetlen könyvtekercsként kiterítő monografikus munkát − S.Nagy Katalin átfogó életmű-bemutatását és életmű-értelmezését – kezébe véve, kész átadni magát a benne megmutatkozó egész szemlélésének.

 
¹  A szöveg az S.Nagy Katalin: T.Horváth Éva című monográfiájának bemutatóján, 2016. május 18-án, az Írók Boltjában elhangzott bevezető teljes változata. A bemutatóról lásd: https://www.youtube.com/watch?v=h9jr-VkliiI

 
A képzőművészetben az életmű egészében, egészként való megmutatkozásának különös nehézsége magának e művészetnek a természetéből fakad. Az alkotó élete során elajándékozott, megvásárolt, szanaszét vándorolt műtárgyak egyszerisége, ismételhetetlen egyedisége azt is magában foglalja, hogy rendkívül nehéz, szinte lehetetlen – akárcsak egy kiállítás rövid idejére − egy helyen összegyűjteni, megmutatni őket és így az életműnek mint egésznek mindig csak egy részlete villanhat fel a kiállító termekben, magángyűjteményekben, lakások falán, a kézbe vehető képekben, mű-tárgyakban, kiállítási katalógusokban. Lehetetlen egy helyen, egyetlen térben összegyűjteni és egyszerre megmutatni, pontosabban hozzáférhetővé tenni. De az összes mű hozzáférhetőségének biztosítása csak mennyiségi és technikai értelemben vett megmutatkozás. Csak előfeltétele az egészként való megmutatkozásnak, ami nem az időben egymást követő művek valaminő leltárba vételét jelenti, hanem létrejövésük és
 
2

együtt-létezésük eleven szellemi összefüggésének feltárulását, az egyes művek belső vonatkozási rendszerének megmutatkozását. Erre kerül sor a T. Hováth Éva életművéről szóló monográfiában, amely már az életművet konceptuálisan keretező cím hiányával is világosan jelzi, hogy a kiváló művészettörténész, S. Nagy Katalin nem saját értelmezői konceptusának fogalmi hálójával akarja beteríteni az egészet, hanem − mintegy szellemileg belehelyezkedve az életműbe − igyekszik lehetővé teszi, hogy az maga tárja fel magát egészként, úgy vegye birtokba szellemileg, olyan nézőpontból „pillanthassa meg” önmagát, ahogyan belülről, az egyes alkotások és alkotói időszakok nézőpontjából soha nem látható.

 
 
 
Van azonban a megmutatkozásnak egy másik, egy általánosabb nehézsége is, ami már korunk minden művészetére áll, és a „későmodernnek” nevezett társadalom természetéből fakad, hogy ugyanis a megmutatkozás összekeveredik a látszással, hogy a látszást azonosnak tekintik a megmutatkozással, sőt, a látszás a megmutatkozás helyére lép, jóllehet, a látszásban nem mutatkozik meg semmi – még a semmi sem!
 
 
 
3

A megmutatkozás − a lét látszása: az igazság mint az elrejtettségéből előlépő lét, ahogyan azt Martin Heidegger tanítja A műalkotás eredetében a görög alétheia szó szemléletes létontológiai aktualizálásával. A látszás ezzel szemben az igazság színében tetszelgő nem-igazság: a létfeledés, a léthazugság, a megtévesztés és csalás, az önmegtévesztést és öncsalást is beleértve. A megmutatkozást − tehát az igazságot − ellehetetlenítő mediatizált piaci tömegkultúrában az az erős, de éppannyira hazug látszat keletkezik, hogy csak az létezik, ami látszik, ami nem látszik, nem létezik. Elég látszanod, létezned tulajdonképpen nem is kell. Mennyi minden, mennyi mindenki látszik a simulacrumok vakító tükörlabirintusában, hacsak egyetlen percre is, holott nem illeti meg semmiféle igazság, holott puszta kép csupán, holott látszik csupán, de nem létezik.
 
Látszani – vagyis képbe kerülni – rendkívül könnyű: megmutatkozni – vagyis kikerülni e látszatvilágból, nem lenni képben, széttörni a látszatokat, kitartani a totális látszatvilággal szemben az igazság mellett − végtelenül nehéz. Nemcsak abban az értelemben nehéz, hogy a megmutatkozás a látszatok világában nem látszik vagy elnyelik a látszatok, hogy a látszat egyetemes csábításának a legnagyobb alkotók is ki vannak téve, hogy az igazságot is a látszat csomagolópapírjában hozzák forgalomba, különben a puszta látszat és a mindenáron látszani akarás uralta világban a kutya sem venné észre. Kérdés persze, hogy a látszat édes ostyájában, megmaradhat-e szemernyi is az igazságból.
 
 
 
 
 
 
 

 
 
4

 
 
A látszat – noha ezzel áltat és talán ez a legveszedelmesebb látszat – nem teremt létezést. Minél inkább csak látszik valaki, annál kevésbé létezik. A nagyformátumú alkotó – a nagy tudós, a nagy államférfi, a nagy művész – látszatát, a tudomány, a művészet, a vallás látszatát soha nem volt még könnyebb létrehozni, mint manapság. A művészet nem látszó igazigazságához, a léthez ezzel szemben csak gyötrelmes út vezet. Máskülönben nincsen valóságos létezés, hiteles egzisztencia, nem lehetséges igaz művészet, máskülönben csak látszólagos létezés van és pszeudo-művészet lehetséges, amit kellőképpen mutat a globális méretekben termelt giccs világuralma. Persze, a látszat – a valóságos jelenlétet és igaz megmutatkozást, a valóságos teljesítményt helyettesítő látszat – bódító tudata nemcsak a létezés hiányáért kárpótol, hanem a piaci megjelenés és haszonszerzés eszköze is, mivel igen kelendő valami: minél megnyerőbb valaminek a látszata, annál többen akarják látni, megvásárolni, birtokolni. A látszatok világát az árupiac generálja, ahogyan a
 
5

siker, a győzelem látszata is merőben piaci: az a látszat győz, amelyet egységnyi idő alatt a legtöbben vesznek meg, vagy amelyért a legnagyobb árat hajlandók kifizetni. A látszat világa – a világ mint szimulakrum − a lehető legközvetlenebbül a pénz világához kapcsolódik, amely hiszen maga is látszat. A pénz látszatánál erősebb látszat nem létezik ma, ez a látszat uralkodott és uralkodik mindmáig az egész modern világon. A látszat hatalma az emberi világban mindig is erősebb volt az igazság hatalmánál. Az igazság – akár vallási, akár filozófiai vagy erkölcsi köntösben mutatkozott is meg – mindig gyengébbnek bizonyult a hazugságnál. A látszat már pusztán azzal megnyerőbbnek és népszerűbbnek bizonyult, hogy győzelemmel, sikerrel kecsegtetett, míg az igazság mindenféle győzelmet és sikert látszatként foszlatott szét. Az igazság menekült a győztesek és sikeresek táborából, az igazság a vesztesek, a gyengék oldalán állt, éspedig nem valamilyen morális megfontolásból, hanem egyedül azért, mert a győzteseknek és a sikereseknek ezen a világon nem lehet igazuk.

 
 
6

Látszólag elkanyarodtam tárgyamtól – T. Horváth Éva életműve megmutatkozásától a róla szóló monográfiában – valójában éppen ez a kitérő segíthet közelebb kerülni hozzá, az életmű egészét átható igazságkereső pátoszhoz – a művészi formában rejlő pátoszához! − , amely semmibe veszi a puszta látszat világát, és minden egyes műben a megmutatkozás, az esztétikailag megmutatkozó igazság mellett kötelezi el magát. Nem látszani akar, nem a külső sikerességet hajszolja, hanem lenni akar és lenni mer, élete és művészete egész értelmét a megmutatkozásban ismerve fel.

Csendélet 2011.

 
 
 
 
 
 
 
 
7

Minden művészi alkotás már magában véve megmutatkozás: a lét feltárulása, az igazság érzéki megjelenése és egzisztenciális megtapasztalása. De hol és miben mutatkozhat meg a művészileg megmutatkozó a látszatok világában? Van-e, még hely, ahol a művészi alkotásban megmutatkozó igazság a látszatok uralta világban, tehát a megmutatkozást kizáró világban megmutatkozhat? Miféle hely lenne ez? A szent helye? Az igazság helye? De hol van ez a hely? Talán a művészet templomában? Vagy inkább rezervátumában? Skanzenében? Mauzóleumában 

múzeumában? Elfekvőjében? Netán földalatti, titkos katakombáiban?

 
De hiszen – rezervátum, múzeum, skanzen − épp a látszatok világához tartoznak, és − egyebek mellett − azt a látszatot hivatottak kelteni, hogy van még helye a világban az igazságnak, a művészetnek, a szellemnek, bár ha persze már csak a holt múlt, letűnt korok, gondosan védett-őrzött-tárolt emlékeként. Ilyen körülmények között a művészet, az igazság, a szellem számára csak a kivonulás marad: az igazság kivonulása a bálványok
 
8

földjéről. A modern művészet szinte egész története a kivonulások
 
– a látszatok hazug világából kivonulások − történeteként beszélhető el: kivonulásként a győztesek akadémiáiból, a
 
diadalmaskodók államművészetéből, a sikeresek piacáról, kivonulásként az igazság éltető sivatagába, hogy itt, ezen a helyen alapítsanak másik világot, létező és igaz világot. Mert „egy hazug világból – mint Kafka írja − a hazugságot még az ellentétével sem irthatjuk ki; csak úgy, ha egy igaz világra váltjuk.” Azt gondolom, és látom, tapasztalom is, hogy minden igaz műalkotás, minden igaz könyv, kép-mű, színházi előadás, mozifilm, zenemű ezt teszi. Ezért válik minden igaz mű elkerülhetetlenül kivonulássá: az igazság kivonulásává a hazug és magát mindegyre újabb és újabb hazugságokkal tetéző világból.

 
Kivonulás ez a könyv, ez az életmű és alkotói élet is. Kivonulás, mert minden egyes alkotása: a megmutatkozás helye. Az egészként és igazságként megmutatkozás helye ugyanis nem itt van. A látszás világában nincs megmutatkozás. Megmutatkozni csak az igazság mutatkozhat meg. A látszás világában tehát a
 
9

műalkotás – lévén igazság − nem mutatkozhat meg, mivel csak lenni képes, látszani nem.
 
Kétféle ember van: az egyik magát töri át a világon − a dolgokon és körülményeken −, hogy én-jét mint igazságot érvényre juttassa. De mivel olyan igazság, hogy „én” − nincsen, az áttörés merő látszattá válik. Csak akaródzás, erőlködés és erőszakoskodás lesz belőle, az ilyen látszólagos áttörés összes romboló anyagi és vigasztalan erkölcsi következményével: a világból kő kövön nem marad. Fiat Ego, pereat mundus!

 

 
 
 
A másikfajta ember olyanná próbál válni, hogy az igazság áttörhessen rajta. Ehhez azonban Én-jét kell széttörnie, ami nem erőszakot, hanem csak leválást, lemondást jelent, szabadulást az Egó fogságból: az igazi én, személyen-túli önmaga megtalálását. A művészetben, ha az a lét megmutatkozása, mindig ez történik, függetlenül attól, hogy ezt a személyen-túli intezitást, kitágulást képes-e valaki mindennapi életében is fenntartani, vagy sem. Akár eleve médiumnak, közvetítőnek születik egy művész, akár nem, az alkotási folyamatban mindenképp azzá kell válnia, hogy a látszat szétoszoljon, és a benne magában rejlő, de személyen-túli igazság feltárulhasson alkotásában. Ami azonban látszani akar, és csak
 
10

látszani tud, az a műről leváló alkotói szubjektivitás, az Én, vagyis a nemlét. Minél tökéletesebb a mű annál inkább leválik a névről, a személyiségről. „A szépség és igazság valódi otthona – mondja egy helyen Simone Weil − a névtelen és személytelen dolgok birodalma. (...) Szépség és igazság mindig személytelen. (...) A tökéletesség személytelen.”