Ki vagyok én? - T. Horváth Éva önéletrajza

 2025. november T. Horváth Éva kiállításán az alkotó szemléli a műveit

Eléggé rejtőzködő módon kezdődött T. Horváth Éva 2025. november 6-án nyíló kiállítása Budapesten az Újlipótvárosi Klub-Galériában. Már hetekkel korábban az internet különböző fórumain - facebook, blog, instagram stb. - látható volt a kiállításra egy reprezentatív katalógus készülése, annak részletei, egyes oda szánt alkotás idő előtti bemutatása, de sokkal többet nem lehetett tudni. Mígnem eljött az ideje a kiállítás meghívójának küldésére, annyi kiderült, hogy lesz kiállítás, hol és mikor, ki nyitja meg, ki rendezi és egy egyszerű de nem sokat mondó kiállítás cím: T. Horváth Éva - 2025. Aztán a megnyitó előtt napokkal korábban, fokozatosan feltárult a katalógus címoldala, majd a hátsó borítója, az előszóból kiemelt és idézett rövid részlettel. A következő nap kinyílik a katalógus és jobb oldalon ott látjuk az alkotó portréját, nevét, a kiállítás helyét és időpontját, most már nem csak a 2025-ös tömör dátummal, - mint a címoldalon - hanem annak hónapra és napra megadott pontosságával. Persze ennyi információnk részletekből összerakva eddig is volt a kiállításról, ezért sok újat itt sem kaptunk, - sőt a helyszín és a dátum a meghívóból óra pontossággal eddig is tudható volt - tehát itt csak a portré tette láthatóvá az alkotót. Ha tovább lapozunk, a bal oldalt látható lapon viszont, annak rendje és módja szerint az impresszum már sok mindent elárul. Kik támogatják a kiállítást és a katalógus megjelentetését, ki írja az előszót és ki a kurátor és a rendező, valamint, hogy ki tervezi a kiadványt és mi a címe a külső borítón látható képnek. Természetesen a hivatal által elvárt ISBN számmal kiegészítve. 

 A jobb oldalon Lakner Zsuzsa: Az áradás művészete címmel és Útmutató T. Horváth Éva univerzumához, alcímmel a bevezető olvasható. Ez a szövegközi képekkel együtt öt lapot foglal magában, és szól Éva munkásságáról. Majd következik 78 egész oldalas reprodukció, amely a külső borítón elő és hátoldalán látható képpel kiegészülve 80 oldalt jelent. Aki a számmisztikát kedveli - elárulom, a katalógus tervezője ilyen - az ebből már gyanakodhatott valamire. Főleg ha napról-napra figyelmesen követte az ugyancsak általa szerkesztett és a facebookon részletesen taglalt felvezető szövegeket. Ott megemlíti, hogy itt kerek évfordulóról van szó. De, hogy mi ez a kerek szám, az egyelőre nem derül ki. Mert aki nem ismeri T. Horváth Éva bürokratikus módon és szakszerűen megírt önéletrajzát, - amit itt most majd a továbbiakban megismerhet - az nem tudhatja a születésének időpontját. Így a címoldalon a név után látható dátum, - 2025 - ebből a szempontból eléggé enigmatikus. Sőt, talán félrevezető is, mert úgy tünhet, hogy mivel ez is egy negyed évszázadot magába foglaló kerek év, így ide helyezte a hangsúlyt. A megnyitón sem hangzott el arra való utalás, hogy hány éves. Arra talán senki sem gondolt, hogy Éva a hófehér ősz hajával éppen most 25 éves. Ki-ki találgathatta a megnyitón, hogy akkor mennyi lehet? Egészen addig, amíg pár nappal megkésve, ki nem függesztettem a kiállító térben a fentebb már említett és az alább bemutatott önéletrajzot.

 

"T. Horváth Éva szakmai önéletrajz : 

1945.06.26-án születtem Budapesten. Általános iskolát Újlipótvárosban végeztem. Kossuth Zsuzsa gimnáziumba jártam és ott szereztem gimnáziumi érettségit 1959-63 között. Ezután Budapesten Tanítóképző Főiskolába jártam 1963-66 között. Itt tanítói diplomát kaptam. Majd a Szegedi Tanárképző Főiskolán 1967-69 között tanultam, és rajz tanári diplomát kaptam. 1973-74 között Budapesten a Vámos Ilona Szakmunkásképző Intézetben kalapos szakmát tanultam. 

Ezután 1977-80 között Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán Képzőművészeti diplomát szereztem. 

1966-68 között Cecén, 1974-től Kőbányán, 1976-82 között Újpalotán általános iskolában rajzot tanítottam. Majd 1987-93 között Budapesti Tanítóképző Főiskola esti tagozatán tanítottam. 

Munka mellett évtizedeken át, szakmailag folyamatosan tovább képeztem magamat, és heti rendszerességgel jártam rajzolni különböző önképző körökbe, és művésztelepekre. Legmeghatározóbb az a tíz év volt, amit Fischer Ernő által vezetett, Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban töltöttem 1985-95 között, majd 2002-ig az ugyancsak általa irányított Budaörsi Műhelyben. 

Szakmai testületi tagságok: Magyar Alkotóművészek Egyesülete, Magyar Festők Társasága, Matéria Művészeti Társaság, Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesület, Budaörsi Műhely. 

Díjak: 2004. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium díja (megosztva) a Magyar Festők Társasága Labirintus című festészeti kiállításán. 2008. A Magyar Festők Társaság díja- a Társaság Fekete képek című kiállításán. 2014. Az V. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennálé Nívódíja- a Miskolci Galériában rendezett kiállításon. 

Művek múzeumokban: Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár Městské Muzeum, Králíky (Csehország) T. Horváth Éva képzőművész Budapest, 2024. 05. 22.” 

 A kiállító teremben kifüggesztett életrajz 

Ez az életrajz, mint az aláírásnál a dátumból is látszik 2024-ben íródott, éppen ennek a kiállításnak a pályázatához szükséges dokumentumként. Ebből a tényszerű felsorolásból - ha kicsit késve is - sok mindent megtudhatunk, főleg az eddig keresett, kutatott életkort, amit a kiállítást felvezető eseményeket napról-napra rendszeresen követők már előbb is sejthettek, ha pontosan nem is tudhattak. Mert a megnyitót követő napon, megelőlegezve a finisszázsra szánt bemutatót, a You Tube-on már láthatták Éva testvére, Horváth Zoltán által készített 15 perces videó filmet, amelynek a címe: Éva '80 – 2025. Itt már nem nagy rejtély és titok, hogy 2025. június 26-án betöltötte a nyolcvanadik életévét. Ezzel az is kiderül, hogy itt a 2025-ös dátum ez esetben több funkciós. Egyrészt utal a XXI. század első negyedére, de másrészt 1945-től a XX. század második felének a bő fél évszázadára, azaz még két negyed évszázadra. Így hát az a több mint háromnegyed évszázad magában foglalja Éva életkorát is. De további kérdés, hogy ebből tudjuk-e a blog bejegyzés címében, az alkotó nevében feltett "Ki vagyok én?" kérdésre a választ? Hogy kimerítő választ tudjunk adni az itt felvetett kérdésekre, érdemes visszamenni egy évtizeddel korábbra, - 2015-2016 - amikor S. Nagy Katalin művészettörténész által írt monográfia megjelenéséhez, Éva arra kényszerült és kényszerítette magát, hogy a nagyközönség számára is megnyilatkozzon személyes életútjáról. 

Ezt írja 2015-ben szakmai önéletrajzként a róla szóló monográfia Dokumentumok című fejezetben:

"Talán egész életemet meghatározza, hogy átszoktatott balkezes vagyok, tanítónő hátrakötötte a kezem. Egy nehéz, sérüléssel teli gyerekkor után, felnőttkoromban szoktattam magam vissza a főiskolán. Ebből a témából írtam szakdolgozatomat. Akkoriban (1965) kevés magyar szakirodalom volt erről, ezért angolt és németet kerestem (rövidített változata meg is jelent). Ez az időszak hozta meg számomra, hogy magamra találtam. Megnyílt és befogadott a világ. Felsorolni is nehéz volna, mi mindennel foglalkoztam. Ekkor kezdtem intenzíven rajzolni. Vörös diplomával végeztem. Utána egy barátnőmmel két évre vidékre, Cecére, egy gyönyörű dunántúli faluba mentem tanítani. Egy városi ember számára minden csoda volt. Még részesei lehettünk szokásoknak, hagyománynak. A természetet ott kezdtem rajzolni, festeni, és beiratkoztam a rajz szakra, Szegedre. Pataj Mihály tanított, főleg a gouache-t szerette, ami hozzám is közel állt. Cece után több helyen tanítottam Pesten, és intenzíven rajzoltam, festettem különböző körökben: Kőbányán, Pátzay Máriánál, Postás kör, Nagy B. Istvánnál, „Dési” Tamás Ervinnél, majd a Képzőművészeti Főiskolán Bráda Tibornál és Balogh Jenőnél. Végül a Fáklya Klubban Fischer Ernőnél. 

Hárman vagyunk testvérek, bátyám tizenegy évvel idősebb, vegyész, közgazdász, iskoláit Svájcban végezte, mert itthon nem vették fel, „helyszűke miatt”. Doktori fokozatát is ott szerezte. Öcsém másfél évvel fiatalabb nálam, bölcsész, a HVG főszerkesztő-helyettese volt, a címlap tervezője, rendkívüli humorú ember. Mindketten segítő, jó testvéreim. 

Gyermekkorom– szüleim nagy erőfeszítése árán– örökös tanulásban (zene, nyelvek torna, balett) telt, szigorú napirend szerint. Én jobban bírtam, mert erős megfelelési kényszerrel voltam megáldva. A művészetek minden ága érdekelt, de rendkívül gátlásos, befelé élő gyerek voltam. Az egyedüli, ami látványos ellenállásra bírt, az igazságtalanság volt. 

Vidéki tanítóskodásom, talán felnőtté válásom hozta a mindent elsöprő felismerést: leginkább a képzőművészet érdekel. A hatvannyolcas tanévet Kőbányán kezdtem, már mint rajztanár, bár diplomám még nem volt, de sok elképzelésem, energiám igen. Egy egész aulát betöltő seccót festettünk a gyerekekkel, amit sajnos nem dokumentáltunk. Távozásom után az igazgatóhelyettes, aki nem kedvelte „túlságosan” gyerekközpontú pedagógiámat, gyors ütemben eltüntette, azzal az ürüggyel, hogy restaurálásra szorul. De a sok gyerek, aki csinálta, nem felejti el a hetekig tartó munkát. 

1969-ben férjhez mentem Turay Jánoshoz (mérnök-tanár), 1973-ban született Balázs. Fiam születése után megtanultam szüleim szakmáját, a kalaposságot, mert kölcsönösen segítségre szorultunk. A sok évtizedes műhely, apámék szakmaszeretete vitt az újabb feladat felé, amit természetesnek találtam, és elfogadtam. Így alakult, hogy a tanítás, a festés, a kalaposság és nem utolsósorban a gyereknevelés között kellett az életemet megosztani. Férjem sajnos nem kívánt osztozni, csak a saját elképzelései vezérelték, így nyolc év múlva elváltunk. Eközben szakkörök, művésztelepek, kiállítások, egyéniek és csoportosok következtek. Ma nehéz elképzelni, hogy fért bele mindez. Éjszaka, ha úgy éreztem, hogy nem volt elegendő a teljesítményem, fölkeltem és folytattam az aktuális munkát. Sokféle anyaggal kísérleteztem, a textiltől az agyagig, fél évig egy keramikusnál is dolgoztam. A papír után megpróbáltam az olajt és a vásznat, ez néhány évig jó önfegyelmező eszköznek bizonyult. 1980-ban kaptam meg a Képzőművészeti Főiskolán a diplomámat. A kilencvenes évek elején még néhány évet tanítottam a Tanítóképző Főiskola esti tagozatán rajz szakos felnőtteket. Ez nagyon jó feladatnak bizonyult, mert a korkülönbség dacára együtt kísérletezhettünk, és megoszthattam velük tapasztalataimat, és megcsodálhattam sokféle tehetségüket. 

1986-ban találkozásom Fischer Ernő festőművésszel a Fáklya pedagógusklubban nagy lendületet adott, mert gondos és törődő, szigorú szeretettel irányított. Az ott uralkodó légkör, különösen az úgynevezett Vinkli-kör szűkebb, egymásra figyelő csoportjában, tanár úr vezetésével végre igazi szellemi légkört teremtett. Ezután a Budaörsi Műhely 1990-ben, megjelenéseink Budaörsön, a műtermi közös munka, korrigálás, nagy beszélgetések, tervezgetés; életem legszebb időszaka volt. Amíg Ernő bácsi élt, igyekeztem nem okozni neki csalódást, de már érett bennem egy vadabb, ösztönösebb világ, amely közelebb van a mához, elutasítva nem az esztétikumot, hanem az esztétizálást. Kovács László budaörsi művész sokszor megmutatta munkáit, amelyek erősen hatottak rám. Alföldi Lászlótól nagyon sokat tanultam a dolgok racionálisabb megközelítésében, valamint a sok közös olvasás során (mind filozófia, esztétika, mind szépirodalom). 

1997-től veszek részt, Kováts Albertnek köszönhetően, országos kiállításokon, ekkor hívott bennünket a Magyar Festők Társaságába, ez újabb kihívást jelentett. 

Az alkotótevékenység számomra mindig a felfedezés terepe. Tulajdonképpen igazán a kezdet, az indítás izgalmas. Régóta sorozatokban gondolkodom, mert körbejárhatom a problémát. Ezt szolgálja a vegyes technika és a réteges építkezés is. Szeretem az átláthatóságot, amely a dolgok történetébe enged betekinteni. Itt jutottam vissza az igazság kereséséhez, ami gyerekkorom óta kísér. Sok munkám évekig alakul, mert újabb rétegek kerülnek rá, vagy éppen ellenkezőleg, visszafejtem, addig, míg visszaérek a hiteles szintig, ahol a helytelen irányt választottam. Egész eddigi munkacentrikus életemmel (többezres számnál tartok) most kerülök az elmulasztott önreflexió kényszerébe. Ez év tavaszán S. Nagy Katalin művészettörténésszel úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk könyvbe rendezni a sok évtizedes munkát, amely az életemet jelentette. Ez nem könnyű feladat, mert az eddigiekben nem gondoztam az anyagot, csak az új dolgok létrehozásának láza hajtott. 

                                                                                                                                   T. Horváth Éva 2015" 

"A SZEMLÉLETVÁLTÁS ELŐZMÉNYEI ÉS MOTÍVUMAI 

Visszafelé olvasva a történetem, keresem a változásokat, mégis inkább az azonosságokat ta lálom jellemzőnek. Miután nem dobom el a rajzokat, hanem átrajzolom, átfestem, így bele látás nélkül merem állítani, hogy a kis részletek helyett az egész, a világ, a túlnani foglalkoztatott. A krokikat is a környezetükkel együtt rajzoltam. Rövidlátóságom dacára inkább levettem a szemüveget, hogy az apró részletek ne tereljék el a figyelmem. A tanulmányok rajzolását is ez a nagyra néző szándék vezette. A kezdő, az anatómiát alig ismerő rajzolótól furcsa ez az indíttatás. Ma visszanézve tanítványaimra, kollégáimra gondolva, ritkán láttam ezt a fajta szenvedélyes elkötelezettséget, ami engem már akkor is mozgatott. Miközben meg akartam felelni a mestereimnek, hamarosan elragadott a belső szándék, ami más irányba vitt. Ezért is csodálkozom, hogy Kiss Tibor és Pataj László, anatómiatanáraim a főis kolán, elfogadták ezt a belső vezérlésű rajzolási módot, ami akkor is jellemző volt rám.

Fischer Ernő festőművész, aki a kilencvenes évek közepéig mesterem volt, ezt az erős érzelmekkel, kevés fegyelemmel rendelkező alkotót találta bennem. Ebből próbált racionálisabb, higgadtabb festőt faragni. Az Ő szeretetteljes, odafigyelő törődése sokat alakított rajtam. A Fáklya Klubban találkoztunk. Itt már többen vették körül, Alföldi László, Kölűs Judit, dr. Csengery Béla és Bíró Judit, és még sorolhatnám a kedvelt kollégákat, de mi voltunk, akiket elkötelezetté tett iránta az a tartás, tudás, átadási vágy, amely olyan ritka volt hosszú tanulói utunkon. Ezt a kapcsolatot gazdagította még a nyári művésztelepek hosszú sora (1985–1995, Sopron), ahol a barátság szeretetté érett. A szinte huszonnégy órás együttlét Fischer Ernő minden oldalát meg mutatta a résztvevőknek. Ez sokkal több volt, mint tanulás, többet vártunk és kaptunk, emberileg és művésszé válásban is. A nagy beszélgetések, vetítések, esti séták, és még a borozások is, ahol én– antialkoholistaként– sok adomázás, vidámság részese lehettem. 

A Budaörsi Műhely, amely az Ő vezetésével és irányításával munkálkodott, lett a hely és a szellem, ahol dolgoztunk. Erősen hatottunk egymásra– de ez a hatás az idős mesterrel is kölcsönös volt. Őt is vonzotta a mi fiatalos lendületünk, és kérte, hogy vázlatszerűen nagyítsuk fel néhány korábbi munkáját, amit továbbfestett és-alakított saját alkotássá. Ezenkívül saját munkáihoz felhasználta és befejezte a mi alapjaink közül azokat, amelyeket rendelkezésére bocsátottunk. Tanújává, cselekvő részeseivé váltunk alkotói folyamatának. Ez mindannyiunkra másképpen hatott, és a tanítványi viszony lassan kollegiálissá változott. Nekem elindította a Lepedőképek című sorozatomat, amely nagy méretével adekvát volt elfojtott energiáimnak. Először szén-, krétarajz volt, majd blindrámára felfeszítve, keretezve, konszolidálódott a Mester hagyományos képigényéhez. Így állítottuk ki. Ma is sok megőrződött ebben az állapotában, egy másik része folyamatosan továbbalakul változó szemléletemnek megfelelően. 

Ezután jött a Neupack művésztelep a maga intenzív hat hetével, tobzódás az anyagokban, méretekben (hangárnyi). A kollégák is sokféle területről (szobrász, festő, papíros, grafikus), és mi, Alföldi Lászlóval függetlenként, kísérletezőként. Ez az alkalom biztosította, hogy felfedezzem az anyagok tág lehetőségeit, bevonását és alkalmazását alkotómunkámba. Továbbá az addig hagyományos műfajokban tágította festői gondolkodásomat, és ütköztettem a klasszikus eszközök használatával, aminek az eredménye gazdag lehetőségeket tárt fel. Ezt követő en tudatosan is törekedtem ennek továbbfejlesztésére, ami lassan átalakította egész festői látásomat. Itt kerültünk munkakapcsolatba Kovács László festőművésszel. Izgalmas, határokat nem tűrő művészetét már előzőleg is ismertük, amely további bátorítást adott a szemléletváltásra, és új lehetőséget találtunk kölcsönösen egymás munkáinak figyelésre. Ezt haláláig ápoltuk. Azóta is hiányolom udvariaskodástól mentes, szigorú kritikáját, amit Ő is elvárt. 

Utoljára, de nem utolsósorban szeretnék röviden írni Alföldi László kollégámról és társamról mint szemléleti változást hozó alkotóról. Ő a ráció és érzelem jó arányú képviselője az életemben és a művészetben. Diploma nélkül hatalmas– túlzás nélkül– filozófiai és esztétikai tudással rendelkezik, amely szerves tartalma művészetének. Tudása nem könyvízű, mindig aktivizálható az adott helyzethez. Ráadásul mindenkor megosztja másokkal is, ha igénylik, és ösztönös pedagógiai érzékkel, pontos fogalmazással, a kérdező tudásszintjén, nem leereszkedve, meggyőzően bármikor átadja. Saját érdekeit háttérbe szorítva dolgozik Mesterünk, Fischer Ernő életművének tovább éltetésén. A most születő könyv sem jöhetne létre az ő munkája nélkül. 

                                                                                                                                  T. Horváth Éva, 2015" 

Itt már személyes hangvételben sok minden feltárul előttünk abból, hogy ki is T. Horváth Éva. Ha ehhez hozzávesszük még a tíz évvel később, 2025 augusztusában, testvére által készített videó felvételen hallható és látható önvallomását, akkor az előző két életrajzban leírt és itt elmondottakból megtudhatjuk, hogy tulajdonképpen ki is ő.

Ezen a linken is elérhető:

https://youtu.be/yBGEjSN-U1c

De ha a fentin nem, akkor az alábbi linkre kattintva a blogbejegyzésen belül indítható a videó, és olvasható további információ a kiállításról.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/.../httpsyoutu.html

Sajnos előtte van több reklám is, azt ki kell várni és utána indul a videó.