Teljes anyag I.

 

Horváth Zoltán megnyitója: Elhangzott 2001. május 3-án 18 órakor, Budaörsön a Zichy Majorban a Budaörs Fesztivál keretén belül  rendezett, T. Horváth Éva Múló jövő címmű kiállításán.  

Közölve lett az Élet és Irodalom XLVII. évfolyam, 25. számában, 2003. június 2o-án.

        

     Horváth Zoltán: Aznapi vonalak - T.Horváth Éva képei közben - 

   

       Miért nem mutatod meg nővérkém a világnak? – nyaggattam sokáig, nem értve, hogyan nem áll ki a produkciókkal, ha már megcsinálta. A válasz akkor is, és néha azóta is egy: még nincs kész. És valóban, mint valami gyakorlott mesélő, bárhol, bármikor ejtette el a fonalat, képes volt megtalálni a korábbiakhoz történő csatlakozást, folytatni, továbbszőni, - építeni a már késznek tetszőt is. Na de hát, kérdezhetnők, mi lesz így a művészet szent komolyságával? A lezártság, a befejezettség megváltoztathatatlanságának értékképző, forintosítható , sőt eurósítható mítoszával? És egyáltalán: követelhet-e magának bárminemű tiszteletet holmi – még oly műgonddal és szakismerettel előállított – úgymond félkész termék, amin az alkotó, még önmagát is felülbírálva, bármikor változtathat? Megfelelhet-e bárminemű statikus szépség-közeszménynek, ami pillanatnyi hangulatok, új impressziók hatására többszörösen is átépülhet? Szóval: amiről hiányzik az öröklétbe fagyasztó záró pecsét…

      Kezdetben valószínűleg nem tudott válaszolni ő sem. Ezért őrizte, tartotta maga mellett – miközben nevelte, építette – minden egyes képét. Mint a féltékeny szülő, aki nem kívánja elengedni maga mellől a /ráadásul bevallottan/ saját maga gyönyörűségére szült magzatjait.

      Az persze még nem változott, hogy mindenfajta öntisztelet nélkül kész bármikor felülírni önmagát, elhelyezni képein az aznapi vonalait. Ám ezek a „mozgó” képek újabban végre mégiscsak kiléphettek a publikum elé, és alkotójuk immár hajlandó megmutatni tegnapi, tavalyi, egykori magát. Az egymásra rakodó egymást kiegészítő jelek azóta már nem csak előkészítőjük számára teszik láthatóvá egy érzelem – az olykor egymást takaró rétegekben elrejtett – fejlődését. Lelkileg persze mindenképp át kellett hangolódni ahhoz, hogy a „valami csinálás” gyönyörűsége ne csupán öngyógyító , szorongásoldó gyónás lehessen. Amiben nyilván az is sokat segített, hogy a képek nem csupán önreflexiókként épülnek, hanem olyan külvilági élményekre, mint Oravecz Imre Halászóember, Szabó Ildikó Kedd-versei, vagy – mint most júniusban az Újlipótvárosi Klub-Galériában közszemlére tett képeken is – Rakovszky Zsuzsa lírája. Így és itt lett vezérgondolattá Rakovszky verssora is: A múlt nem múlik el… Így váltak az egyes képek az érzés, a gondolat bontakozásának, átváltozásainak időbeli metszeteivé, egymásutánjuk pedig lépésről követhető folyamatábrákká.

      A képek készítője a testvérem. Ami csak azért lényeges megjegyzés, mivel születésem óta ismerem. Ekként tanúsíthatom, és hitelesíthetem, hogy jelbeszédének minden időmetszetében pontosan fogalmaz. De legfőképp őszintén. 

     Megjelent: Élet és Irodalom XLVII. évfolyam, 25. szám, 2003. június 2o.

2003. Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest: Katona - Kresz Géza sarok, kat. T. Horváth Éva

Megnyitotta Szilágyi Ákos költő és esztéta: T. Horváth Éva: A múlt nem múlik el című kiállításán  2003. június 4-én, az Újlipótvárosi Klub-Galériában. 

     Szilágyi Ákos: A nemtelen anyag ikonképe T. Horváth Éva „anyagképei” 

    „Amikor a jövő vonzása már erőtlen, 

    mágnesként kezd el vonzani a kezdet."

   (Rakovszky Zsuzsa: Gravitáció)

     Van az efféle kiállítás-megnyitóknak egyfajta rítusok, vagyis előírt rendjük. A szanszkrit „rita" szó eredetileg pontosan ezt is jelenti: szent rend, olyan rend, amelynek eredetije az égben van, s amelyet a rendes embernek követnie kell. A megnyitás rítusa általában azzal kezdődik, hogy valaki - egy művészettörténész, egy interpretátor, akárki - elébe áll a képeknek, és szántszándékkal feltartóztatja a kiállítás közönségét, hogy gátlástalanul nekiessen a képeknek, a szemek lakomájának. A képek és a közönség közé áll. Mintegy közvetítőleg. Értelmez. bevezet, beavat, felkészít, útravalót ad, felcsigáz, fokozza az étvágyat, főként pedig a türelmetlenséget. Tulajdonképpen nem is az a fontos, amit mond, hanem az, hogy elállja a képekhez vezető utat. Nem lehet csak úgy, minden további nélkül a képekhez lépni. Csak őrajta keresztül. Mindennek megvan a maga ideje, a maga rendje. És mint tudjuk: rendnek köll lenni.

     Nos, ezúttal az én megbízatásom, hogy értelmezésekkel, vagyis szövegekkel álljam el egy pillanatra a közönség útját a képekhez. Csakhogy ezek a képek - alkotójuk kinyilvánított szándéka szerint - igénylik a szöveget, a beszédet, a megnevezést.Rakovszky Zsuzsa nagyszerű költészetének soraival nevezik meg, s ezzel egyben értelmezik is magukat. Nem megfejtik, hanem feltalálják magukat a Szóban. A világot teremtő költõi Szóban. A képek nem szótlanok. Nem állhatnának fenn szavak nélkül. Igénylik, előhívják, keresik a szót, saját eredetük titkát. Mert nélküle - az értelemadó, megvilágító, teremtő erejű Szó nélkül - káoszba hullana a kozmosz, s még szenvedölegesen, megtöretett anyagiságában, romjaiban, töredékesen sem lenne fenntartható a világ képe. Logosz nélkül az anyagi világ, melynek lényegi vonása a mulandóság, nem válhatna ikonná, mert egyszerűen nem volna szemlélhető. Csak azt láthatjuk, ami megkülönböztethető alakká, formává áll össze szemünkben, aminek körvonalai a lét felfoghatatlan ábrájából szemünkkel - nem pusztán optikailag - kivehetők. Ám semmi nem vehető ki, semmi sem fogható fel szemünkkel, ami túl van, vagy innen van a nyelv értelmi világán. Még az „értelmetlen” és az „értelmen-túli” is az értelem tartományai csupán, hiszen csak hozzá képest határozhatók meg vagy írhatók körül.

     T. Horváth Éva tündöklő és dinamikus - a középkori freskók és domborművek, a bizánci ikon és tárgyomamentika formáit és színeit idéző - festői világának talán legszembetűnőbb vonása: a képek leplezetlen, sőt, felfokozott anyagszerűsége vagy inkább az anyagszerűségnek a megformálás által elért festői hatása. A képek anyagszerűségén azt a módot értem, ahogyan az értelemadó formák és színek mintegy birtokba veszik az anyagot - a méltatlan és megvetett anyagot, a szegény, szerencsétlen, megalázott és megbántott anyagot, a minden moccanásában és rezdülésében szeretnivalóan igaz anyagot -, hogy felszínre hozzák a mulandóság drámáját, az örök passiót. De ez a birtokbavétel már nem lehet tökéletes, csak addig a határig juthat el, ahol láthatóvá válik a kettősség és a dráma, és éppen ezáltal nyerhet formát, ezáltal magasztosulhat föl e világ szenvedő anyagisága. A forma és a szín nem győzhetik le, nem vehetik fel, nem szívhatják magukba maradéktalanul a mulandósággal, a halállal, az incerciával, a testi szenvedéssel eljegyzett anyag sötét és vészterhes valóságát, mint egykor, a klasszikus művészetben. Átlátszik rajtuk, kilóg, kitüremkedik belőlük, tapinthatóvá válik a világ megszüntethetetlen anyagisága.

     A művészi megformálás, maga a formáló erő ez esetben mintha épp ellentétes utat járna be, mint rendesen: nem az anyagtól halad a forma, hanem a forma felől az anyag, az időben kibontakozott lét felől az időn-kívüli eredet, az abszolút kezdet felé. Az alkotási folyamat egyfajta archeológiává válik, a rétegek visszafejtésévé, a kezdethez való - önfeltáró és önértelmező - visszahátrálássá, a szenvedésből és megszenvedettből a születéselőttibe való visszahelyezkedéssé, oda, ahol még nem volt idő és nem volt anyag, s igy meghasonlás és szenvedés sem volt, ahol még - így képzeljük - együtt volt és egy volt minden.

    Ez a visszafele tartó mozgás tárul fel a képeken, ahogyan a - csonkaságként, gyűrődésként, tépettségként, érdességként, elsötétülésként - anyagba vésődött szenvedés mögött feldereng vagy áttör az abszolút Kezdet paradicsomi ragyogása, ahogyan a fény és a színek mintegy beragyogják a Véletlen Keresztjére szegezett, sorsát vesztett, megnémult, megvakult, megcsonkitott anyagi világot.

     Kezdet és vég helyet cserélnek egymással. Az abszolútum minden időtől, minden mulandóságtól megváltó igazsága nem a jövő, hanem a múlt felől világítja meg a szenvedő világot. Ez a megforditás azonban nem melankólikus és nem szentimentális jellegű, nem a jelenben vagy jövőben csalódott romantikus szellem meneküléseként kell elképzelnünk ősvilágok és közösségek bontatlan egységébe és teljességébe. Ezen túl vagyunk és minden ilyen mozgás - Nietzschével szólva - „rák-mozgás", merő látszat. Nem egyéb egyhelyben topogásnál és a jelen sarának tengerré dagasztásánál. Ami ebben a megforditásban, az időben kibomló anyagi létezésnek a kezdetbe, a születés-előttibe, az elkülönböződés előttibe visszahelyezésében új, művészileg termékeny és szellemileg felemelő, az az útnak, a belső erőfeszítésnek a megjelenése az ábrázolás síkján.

     Az abszolút kezdet ugyanis nem elvontan, nem aranykorként, retrospektív utópiaként jelenik meg a képeken, hanem az időfolyamat visszaforditásában, ahogy az anyagi-testi létezés visszamúlik a kezdetekig. Szellemileg - a művészi képzelőerő révén - helyreáll az, aminek az anyagi világban már csak puszta hiánya áll. Az elsötétült, halott anyagon igy mégis az időtlen szellem fénye hatol át és bontakozik szét színekké és formákká, az anyag - éppen mint szenvedő, minden rosszat magába fogadó anyag - megdicsőül. A képek pátosza az ikonok világát idézi, noha szemléleti alapjukat nem a vallási hit vagy a teológiai dogma képezi. Mégsem önkényes, nem pusztán a személyes ízlés véletlenén alapul az ikonok szinvilágának és egy-egy jellegzetes ikon-kompozíciónak vagy figurális elemnek a felidézése.

     Az ikon T. Horváth Éva képein sohasem kulturális idézet vagy kulturális játék. Azt demonstrálja, ahogyan az anyag által mulandóságként elszenvedett idővel szemben az örök alak, a forma és a szín eidosza ellenáll, anélkül, hogy ehhez bármilyen erőfeszítésre lenne szüksége. Csak az időnek van szüksége erőfeszítésre az anyaggal szemben (éppen ez az erőfeszités vésődik az anyagba mulandóságként, szenvedéstörténetként, ez individualizálja az anyagot). Az örökkévalóság erőfeszítés nélküli győzelmet arat az időn. Nem igéretként, hanem valóságosan: e világ anyagiságába írva jelenik meg. A művészet csodájaként. Nem csalás, nem ámitás. Itt van, egészen láthatóan, hétköznapi és mégis ünnepi módon. Innen e festészetnek alapvetően örvendező és ünnepi jellege. Az ünnep az időtlen és személytelen igazság átragyogása az anyagon, a szenvedésen, a nyomorúságon, az éjszakán. A kezdet felé fordulás biztositja azt a perspektivát, amely vallási transzcendencia nélkül is fenntartja a másik világ létezését, amennyiben az abszolút kezdet az időt - és igy a szenvedést, megtöretést, oszlást és foszlást - még nem ismeri. Lelkileg megmártózni a kezdetben, visszatémi az eredeti időbe, hogy általa és benne erősödjünk meg és képesek legyünk elviselni az időben létezés iszonyú és gyönyörűséges terhét.

Szilágyi Ákos

2003. T. Horváth Éva felvezető szövege a Múlt nem múlik el című Újlipótvárosi Klub-Galériában megrendezett kiállításához.

A hely és az idő, olyan régen elmúltnak tűnő dolgokat emelnek a tudat szintjére, amiket azóta is használunk, és magyarázatul szolgálnak az azóta történteknek. A családi emlékezet  az apró történésekkel a nagy történetnek. A képek szerkezete, építkezése, roncsolódása és roncsolása az idő és az emlékezet lenyomata. A nagy egészben az indító szándék munkálkodik, de a részletekbe már betör a véletlen. A véletlennel nem harcolok, mert ha észreveszem, új utakra indít, felfedezésekre, kalandokra. A jelen kapaszkodóin felérve, kicsit megállva, megpróbálom rendezni a közben történteket. Visszanézve, leverve az út porát, láthatóvá válnak a tájat meghatározó szerkezeti elemek. Megfordulva látom, hogy az út továbbvisz. A történések és megállások utáni csendben kéne, hogy valami szülessen, ami több mint a korábbi.

T. Horváth Éva

2005. Városi Könyvtár és Galéria, Szgetszentmiklós: Paravánok és Könyvtárgyak, 

 kat.: T. Horváth Éva

Paraványok és könyvtárgyak, 2005. november 18. Szigetszentmiklós

                               Kováts Albert megnyitója

    Könyvtárgyak és paravánok Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, könyvtárgyak és paravánok, amint a cím mondja, de ahogy látják, leporellók és kollázsképek is. A határt ugyanis nehéz megszabni; ha a paraván kicsi, leporellónak hívjuk, ha több kollázst összefűzünk, akkor művészkönyv. „ ... a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak, Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl" - írja a művész. Szűk válogatás látható itt T.Horváth Éva gazdag munkásságából. De így is erősen meglátszik az a vonása, hogy rendkívül sokrétű és árnyalatokban gazdag eddigi műve. Ez a megfigyelés nem csupán az alkotások összegzéséből adódik, nem a mennyiség átcsapása minőségbe, hanem elsősorban az egyes művek komplexitásának, sűrű plasztikai tartalmának a kisugárzása, azaz felfokozott minőség élmény. Ez a tömény képzőművészeti jelenlét azonban, noha egyszer súlyos kifejező rétegek szerves együtthatásaként születik, nem leverő, nem nyomasztó, mert a szabadság szellemét is sugározza egyszersmind. Annak is jele ez, hogy a művek sikerrel közvetítik alkotójuk teljes azonosulását keletkező művével. Felszabadult alkotói habitusa teszi, hogy amikor hatni akar, célt ér: színes és gazdag képzőművészeti élménnyé válik a teljes plasztikai tartalom, s felszabadítóan hat a nézőre, aki katarzis élményig juthat el. Ugyanakkor ez a plasztikai nyelv roppant korszerű is, rendkívül alkalmas drámai és feszültségekkel átszőtt hatások kifejezésére. De titkok nincsenek: közvetlen módon tárul mindnyájunk elé a keletkezés módja, valósággal a szemünk előtt fut az ecset, a ceruza, képződnek a papírhegyek és völgyek a felületen, közel hozva a szemlélőhöz mindannyiunk jelenkori alapélményét, a dolgok és jelenségek végtelen összetettségét, rétegzettségét. T.Horváth Éva eszköztára magába építette mindazokat a képzőművészeti eredményeket, melyeket a XX-XXI. kaotikus és tragikus század termelt ki magából. A létezés végtelen változásai és bonyolultsága állandó munkára ösztönzik. Termékenységet felszabadult alkotói habitusa mellett az a felismerés élteti, hogy soha nem lehet a dolgok végére jutni, a világegész megragadására minden eszköz és mű elégtelen,az anyag kifejező ereje véges. Újra s újra próbálkozni kell, új és új módot, módszert kell találni a továbblépésre, együtt haladni az idővel. „ ... látom, hogy az út továbbvisz. A történések és a megállások utáni csendben kéne, hogy valami szülessen, ami több, mint a korábbi" - mondja a művész.

      Anyaghasználatát ugyanez az életérzés segítette kialakítani: a legkülönbözőbb technikákat és megoldásokat alkalmaz egyidejűleg egy művön belül mint a komplexitás és egymásnak feszülő súlyos erők plasztikai kifejezésének eszközeit. Hasonló elégedetlenség az elért eredményekkel és a lehetőségek kitágításának akarata viszi a művészt a formálásmódok és műfajok új és új vidékére. A kiindulás a klasszikus kollázs. T.Horváth Éva esetében a kollázs klasszikus formája a dadaista: leginkább talán Schwitters kollázsa. Schwitters apró művein építőelemként a legkülönbözőbb talált anyagok és tárgyak jelentek meg, a hulladek-darbkák révén tükrözve egyebek közt az ipari társadalom XX. század eleji állapotát. A művész azonban túllép ezen, nemcsak méretben, hanem főként módszerben: engedi, hogy az anyag tovább dolgozzon, új, távolabbi utakra vezesse őt. Az anyag inspirálja; önmozgására hagyatkozik, az anyagot partnerként kezeli, kölcsönhatást tételez közte és önmaga között. Munkássága „ az anyag apoteózisa” Szilágyi Ákos szavaival. Az éppen kézügyben levő matériát többnyire a véletlen sodorja a művész elé; a véletlenre ebben is, meg a mű alakításakor is tudatosan épít. „A véletlen a legjobb alkotótárs, fontosabb , mint én” - mondja. Ez a felismerése is a viszonyok kauzális megismerhetőségének, megjeleníthetőségének jelenkori lehetetlenségét illusztrálja: a Sherlock Holmes-i módszerek ideje lejárt, a művész többre és mélyebbre jut, ha a véletlenre s megérzéseire hagyatkozik

     Eszerint szakítja, vágja, gyűri, roncsolja és hajtogatja a papírt, a kartont; ragasztja, majd újra föltépi, színezi festékkel, tussal, színes ceruzával, az alakuló formát továbbfejleszti, vagy elveti, és rétegeit újabb s újabb rétegekkel tetézi, engedi és segíti érvényesülni a képelemek, anyagdarabkák kölcsönhatásait, önmozgásukból erőt ötletet merít, míg a keletkező felület képe ki nem elégíti. T.Horváth Éva a hagyományos avantgárd kollázstól a táblaképszerű kollázson, a térbe kilépő műveken s a könyvtárgyakon át a paravánig voltaképpen a kollázs művészettörténeti törzsfejlődését járja a maga következetes egyéni útján. S noha a katalógus előszavában azt írja, hogy „a méret különbsége szinte elhanyagolható, mert valójában mind képi utazás", mégis, a művész további útja a kollázs logikája szerint /ha van ilyen logika/, az egyre nagyobb méretű műfajok, az installációk, environmentek felé kell hogy vezessen. Tény, hogy a művész legfőbb erénye a gazdag felületképzés, a „műigényesség”, ahogy ő mondja, ám nem látom elvi akadályát annak, hogy ez az igényesség megjelenjen a falakon, a belső tereken, a teljes környezeten, és kiáramoljon a természetbe. Az egyre nagyobb teret igénylő művek jelzik a művésznek azt a mindenkori titkos vágyát is, mely szerint a maga képére szeretné formálni a világot. Kurt Schwitters is eljutott a Merzbau-ig. Ráadásul szerepet játszik itt egy 100 éve még ismeretlen, nem-esztétikai, de környezetvédő szempont, a hulladék újrahasznosításának szempontja is. Nem tudok hasznosabb anyagfelhasználást elképzelni a kollázs készítésnél.

      Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, Beke László legutóbb kockás ingben nyitotta meg Rákóczy Gizi kiállítását, aki köztudomásúlag geometrikus művész. A művészek nem mindig boldogok az ilyenféle gesztusoktól, profanizálásnak érzik. Pedig nem kell ahhoz kívülről fújni Lukács György összes műveit, hogy belássuk művészet és élet szoros összefüggését, amit ez esetben a művészettörténész demonstrálni kívánt. Részemről a piros ing egyfelől cinkos összekacsintás a szemközti kollázzsal, másfelől annak a szenvedélyességnek és életörömnek a tükröződése, amit T.Horváth Éva művei sugároznak.

Szigetszentmiklós, Városi Galéria, 2005. november 18.

2008. Újlipótvárosi Klub-Galéria, T. Horváth Éva kiállítása,  Paravánok és Nórák 

 

 Somhegyi Zoltán: Folyamataink 

     T. HORVÁTH ÉVA MUNKÁIHOZ

    Ne tévesszen meg bennünket a művek jellege. Itt ugyanis folyamatról van szó. Hiába, hogy statikus képződményeket látunk, műtárgyakat, egyes értelmezés szerint esetleg szobrokat vagy installált plasztikákat - a kiállításon, illetve fotókat - jelen katalógusban. Valójában mégis a folyamat számít. A műegyüttes érdekessége továbbá, hogy ez a folyamat, alakulás, változás több síkon, többszörösen zajlik, úgy, hogy a végén kénytelenek vagyunk felismerni, még tovább folytathatnánk. Azaz, nemcsak, hogy körbe-körbe járunk, hanem egy spirál mentén haladunk egyre szélesebb ívben,így aztán egyre nagyobbnak, és mégis egyre távolibbnak látszik a kiinduló helyzet.

   Miről is van szó? Hogyan követhető végig a művek születésének és sűrűsödésének folyamata? Egyfelől megfigyelhető az egyes művek szintjén. Utána a művek egymással kialakított kisebb csoportozata mentén. Majd pedig abban, ahogy a csoportokat maga a néző bejárja, egyesítve magában az egyes mű és a teljes összkép látványát. Haladjunk sorban:

      Az egyes műveket leginkább műtárgyaknak nevezhetjük. Lehetne érvelni amellett, hogy ezek térbe helyezett festmények vagy síkplasztikák, plasztikusan megképzett festészeti alkotások vagy beépített dobozterek, de jobban tesszük, ha a kategóriák helyett magára a műre koncentrálunk, és éppen az átmeneti jellegre figyelünk fel. Hiszen az átmenet az, ami az állandó folyamat-érzethez vezet. A tárgyak folyamatos születésben vannak. Akkor is, amikor alkotójuk már befejezte a velük való foglalkozást, ők maguk tovább dolgoznak saját magukon. A dobozokra, fiókokba helyezett műépítő-anyagok felélesztik egymást, áthatják szomszédjukat, folyamatosan élettel hálózzák be az egész művet. Életre keltik.

      Ugyanakkor a tárgyra kerülő alapanyagok nem tudnák műtárggyá tenni azt, ha maguk is nem alakulnának át. A kollázs vagy bármely abból kiinduló technika kulcsa abban rejlik, hogy az összehozott anyagok egymástól és egymás mellett végül is feloldódnak-e? Rosszul sikerült kollázsoknál figyelhető meg, hogy az építőelem nem lényegül át, nem vetkezi le eredeti kontextusát hanem megmarad annak, ami volt. Az alkotó itt tehát többféle tevékenységre kényszerül, hogy az anyag helyben maradási szándékát legyőzze. A válogatás és összepárosítás csak az egyik. Emellett, ahogy T. Horváth Éva munkáin is láthatjuk, olykor további átalakítás is szükséges: tépés, hajtogatás, gyűrés. Ez utóbbinak egyenes következménye a rendre megjelenő plasztikai elemek, papír-szobrok, melyek a dobozok oldalán vagy a fiókok belsejében találják meg helyüket. A felületet pedig további alakítás, újabb kollázs-rétegek, grafikai vagy festői megoldások gazdagíthatják. Lényeg, hogy a kiinduló darabok elvesztik elsődleges eredetüket, és folyamatosan átalakulnak. A cél, hogy az az elem, ami eredetileg például egy jazz-zongorista koncertjének plakátjából származik, immáron megtalálja helyét a tárgyon, és eredeti jelentése helyett formai, színbeli, tonális és dinamikai hangsúlyai a tárgyba integrálódva ez utóbbinak világát gazdagítsa. Ugyanúgy, ahogy a hagyományos piktúrában is, alkotás közben egy ideig még érzi a művész a festéket, az ecsetvonások nyomán az anyag ellenállását. Aztán egy megfoghatatlan pillanatban a festék megszűnik anyag lenni, és már csak a képet látja alkotója, és látjuk mi is, nézői. Onnantól kezdve pedig egészen a kép sérüléséig, kopásáig, a vászon szakadásáig így marad. Mindez természetesen más művészeti ágakban is megfigyelhető, a jó épület is azzal tüntet, hogy magába olvasztja a követ, és alkotóelemeit külön-külön, eredeti jellegükben csak akkor tudjuk újra szemügyre venni, amikor romként a múzeumba kerülnek.

     Mint láttuk, T. Horváth Éva műtárgyai folyamatos alakulásban vannak, folyamatos születésben, így tehát szemlélésükkor is a leghelyesebben akkor járunk el, ha folyamatában vizsgáljuk azokat, azaz nézőpontunkat állandóan változtatva körbejárjuk őket. Ennyiben valóban a háromdimenziós plasztika tulajdonságaival bírnak, akkor is, ha kiváló, önmagában majdnem teljes látvány-értéket hordozó fotó-reprodukció készíthető csupán a tárgy egy-egy nézőpontjából a társalkotónak, Alföldi Lászlónak köszönhetően. Mindemellett érdemes tehát felfedezni a dobozok, mini-terek minden vetületét, és a sokféleségtől nem megrettenni, hanem inkább élvezni a folyamatosan finomodó látványhatást.

      Ha tovább megyünk, azaz egy szinttel feljebb jutunk, fontos megvizsgálni a műtárgyakból kialakított kisebb együttesek viszonyait. Itt még nagyobb lesz a jelentősége a harmadik dimenziónak. A csoportok esetében lényeges, hogy az egyes tárgyak hogyan kommunikálnak egymással, a később látott hogyan egészíti ki az előbbit. Valójában az előbbi látvány-szituáció hatványozásáról van szó. Hiszen ha láttuk, hogy egy-egy műtárgy megsokszorozza értelemmezőjét a nézőpont változtatásával - és ezt a folyamatot az egy nézőpontú fotó már nem tudja visszaadni - akkor ez még inkább igaz lesz a csoporttá rendezett és a legváltozatosabban installált művekre. Az installáció, T. Horváth Éva munkáinak kiállítási módja nem egyszerűen a bemutatás-beállítás technikai kérdéseire vonatkozik. Fontos, értelmezés-sokszorosító funkciót kap. Nézzünk néhány példát:

      Ha az egyik műtárgy - nevezzük szándékosan doboztérnek - egy belógatott, üres keret mögé kerül, ismét előkerül a fentebb már meghaladottnak tűnt probléma: a síkművészeti alkotás és háromdimenziós plasztika dilemmája. Hiszen hagyományosan festményeket, grafikákat, azaz lapos, kétdimenziós műalkotásokat szoktunk keretbe foglalni. A plasztika azonban szabadon áll, hiszen befogadásához éppen az szükséges, hogy körbejárható legyen, azaz a keret ne jelölje ki azt a nézőpontot, ahonnan néznünk kellene, hanem magunk választhassuk ki azt. Ugyanakkor a keret értelmezéséhez hozzátartozik az is, hogy amit bekeretezünk, azt bekeretezésre méltónak tartjuk. Ami keretet kap, azt nézésre szánták. A keret határozza meg a művet. Az választja el a mű világát a külvilágtól. Kis túlzással mondhatnók: az teszi művé. Nem e világ részévé. A keret fejezi be a fentebb már említett átalakulási folyamatot. A vászonra felkerül a festék, és szerencsés esetben festménnyé válik. Az alapra papírfecniket, textileket, fémdarabokat, üveget vagy homokot ragasztunk és kollázs lesz belőle. Megtörténik az átalakulás, de az egészet a bekeretezés aktusával zárjuk le. T. Horváth Éva műtárgyainál pedig külön jelentősége lesz ennek. Hiszen, mint láttuk, őt leginkább a folyamat érdekli. Ezért a keretes lezárás csak látszólagos, csak arra szolgál, hogy egy pillanatnyi biztonságot nyújtson, a műegyüttes megtekintése, körbejárása közben két lépés ideje alatt keretben lássuk a tárgyakat, hogy aztán a keretet elhagyva, azaz a keret elől ellépve máris kibillentsen minket előbbi értelmezési biztonságukból.

      Hasonlóképpen a térbe, a művek közé helyezett festőállvány is tovább bővíti az együttes értelmezési lehetőségeit. Mivel megszoktuk, hogy a festőállvánnyal csak a műteremben találkozunk, míg a kiállításon csak a kész művekkel, elsőre elbizonytalanodunk, hogy melyikben is vagyunk. Helyesebb azonban, ha továbbra is azt tartjuk szem előtt, hogy a művek születésének és állandó újjászületésének folyamatát figyelhetjük meg. Erre a kettős folyamatra mintegy meta-festészeti allegóriaként utal a kiállítótérbe helyezett festőállvány.

       Ugyanígy az installáció veti fel az oltár-jelleg problematikáját. Sok doboz-tér architektúrája már önmagában is emlékeztethet a gótikus szárnyasoltárokra, amit csak erősít a belefoglalt figurák megformálása. Olykor még konkrét témákat is azonosíthatunk, például az Angyali üdvözletet. Felületes megközelítésben zavaró lehet, hogy a középkori szárnyasoltárok drága alapanyagaihoz és gondos faragásaiboz képest T. Horváth Éva feleslegessé vált papírlapokból, hétköznapjainkból megunt eselékek összegyűréséből alakítja ki figuráit. Azonban ha alaposabban meggondoljuk, itt egy sokkal mélyebben fekvő párbuzamokra mutat rá: hiszen a gótikus művész is csak anyaggal dolgozott. Ugyanúgy szükség volt az anyag átalakulására, mint ahogy T. Horváth Éva művei is csak akkor működnek, ha mind a bevásárlóközpont árlistája, mind a tévéújság darabkája elveszti önmagát és műalkotóelemmé válik. A közös pont a transzformáció aktusa, csak míg a középkori alak a szent reprezentációjává, a vallásos rítus eszközévé vált, addig a modern alkotó munkája művészetté.

       Hátra van még a harmadik szint. Megfigyelhettük az egyes művek önmagában való megjelenését, a kisebb csoportok megoldásait, de kérdéses még, hogy mit is jelent belépni abba a térbe, ahol ezekkel a megoldásokkal találkozunk. Nyilvánvaló, hogy a nézés, megfigyelés mellett a legfontosabb cselekedet, amit az installációk sora megkövetel a bejárás. Az egyes csoportokat, műegyütteseket ugyanúgy be kell járnunk, mint egy ismeretlen vidéket. Az egymáshoz való viszonyok, kérdések és válaszok így válnak még egyértelműbbé. Feltűnnek tovább azok a megoldások, melyekkel az értelmezés egyes lehetőségei megnyílnak, majd szinte teljesen bezárulnak. A paravánok, keretek, megvilágítás, ellenfény, távolság problémái ezek, melyek nem akadályként, csak gazdagításként jelennek meg abban a kiállítótérben, mely ezáltal nem installációk sokaságát, hanem egyetlen nagy installációt foglal magában.

       Mindennek változatát nyújtja jelen katalógus is, mely természetesen (ismét) csak két dimenzióban, a lapokon tudja visszaadni az egyes látványokat. A bejárás itt nem fizikálisan valósulhat meg, hanem gondolatban, de ha meggondoljuk, valójában ez is egy érdekes felhívást foglal magában. Ez pedig éppen a kiegészítés, térbefoglalás tevékenysége. Egy szobrot vagy épületet, amit reprodukción láttunk, mindig automatikusan a maga térbeliségében képzelünk el. És nem biztos, hogy jobban tévedünk megítélésében, mint amikor előtte vagy benne állunk. A bejárás veszélyeket hordoz és felelősséget követel. Hiszen bármely műről van is szó, a folyamat végül is bennünk folytatódik tovább. 

 SOMHEGYI ZOLTÁN

Újlipótvárosi Klub-Galéria, Paravánok és Nórák

 

     Alföldi László a kiállítás kurátora és rendezője, a következőket írja a Paravánok és Nórák című kiállításról, 2015-ben Hommage á Fischer Ernő - Bővített kiadás című blogbejegyzésben

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2015/02/bovitett-kiadas-ii-thorvath-eva-hommage.html

         T. Horváth Éva munkásságában a téri kiteljesedés teljes kibontakozása 2008-ban következik be, az Újlipótvárosi Klub-Galériában, a Paravánok és Nórák címmel megrendezett kiállításon. Itt összegződik először az a törekvés, ami az elmúlt tíz évben az alkotót foglalkoztatta, a labirintus sorozatban megvalósulatlan paravántól, a dobozképeken át az egészet összefogó installációig. De itt inkább már environmentről, azaz környezet szobrászatról, vagy környezet berendezésről lehet beszélni, és annak is egy sajátos formájáról, ahol az esztétikai érték és a műjelleg előtérbe kerül. Mert a berendezési tárgyak sok esetben egyenként is önálló alkotások, sajátos műtárgyak, amelyek az együttes összhatásában megváltoztatják egyedi megjelenésük tartalmát, és alárendelődnek az egész egységének.

          Ezzel nem csak filozófiai aspektusból, hanem művészi szempontból is eljutottunk a bevezetőben felvetett értelem egész, és az egész értelmének kérdéséhez. Mert a rész és egész viszonya mindig meghatározza egymást, a kérdés csak az, hogy mit tekintünk résznek és mit tekintünk egésznek. Önmagukban az egyes dobozképeknek egészként van jelentése, és részként van jelen rajta az applikált anyag, és az egészet beborító festett felület. De a kiállításon résszé válnak a dobozképek és az egyes paravánok is, amit kiegészítenek a térbe lógatott tükrök, keretek, áttetsző tüll hálók, színes papírral beborított vékony csövek, és a négyszögletes keretbe foglalt tárgy-kollázsok. Kiegészítve egymást, versengenek egyediségüket érvényesíteni, de a telített térben minduntalan alárendelődnek valaminek. A felsorolásból látható, hogy itt nem minden egyenrangú egyedi műtárgy, hanem kiegészülnek különböző díszítő elemekkel (csövek, tüllök) és közönséges hétköznapi tárgyakkal (keretek, tükrök). Ebben a tárgy halmazban az alkotások kissé leértékelődnek, az egyéb kellékek viszont kitüntetett szerepet kapnak, mint amit a mindennapi használatban tulajdonítanak nekik. Ezért az egész kiállított tárgyegyüttes alapjaiban kérdőjelezi meg a mű és a dolog közötti különbséget - amit Martin Heidegger a Művészet eredete című könyvében oly radikálisan szétválaszt - és így a tárgyi egyediséget megszüntetve, de egyben magasabb fokon meg is őrizve, újra kitüntetett pozícióba helyezi magát a kiállítás egészét, a dologisággal szemben.

         Tehát a tárlat, mint mű-egész válik talált "tárggyá", amely kiválik a környezetből, és kiemelt helyet kap a mindennapi életben. A megnyitó eseménye az ünnep jellegével "beavatja" és "megszenteli" a művet, ami most már a tárlat egésze. És ez az egész ott kap értelmet, hogy elkülönül a hétköznapi élet természetes menetétől, és így már nem csak művé, hanem művészetté is válik. T.Horváth Éva ezzel a kiállítással, ha nem is olyan teátrális formában, mint annak idején a tervezett Labirintus kiállításán szerette volna - ahol még társ művészek közreműködésével is számolt - mégiscsak eljutott az összművészeti alkotás megvalósításáig. Igaz csendesebb formában, nagyobb gondolati háttérrel, meditatívabb megközelítéssel. Lényegében jelen volt itt minden, a happening-től a performance-ig, és a műtől a talált tárgyig, a szakrális beavatástól és megszenteléstől a mindennapi élet hétköznapiságáig, mert az értelem egészek az egész értelmét adják.

            Maradjunk annál a tág és egyszerű megfogalmazásnál, hogy a művészet az, amit annak tartunk, és akkor még történetileg is teljes képet kapunk. Mert itt az ősi összekötődik a mával, és a profán a szakrálissal. Ha happening-nek tekintjük a kiállító térben - magában a műben - való mozgást, akkor részesei lehetünk a látvány történésének, ahol a figyelmes néző számára a véletlen nagy szerepet játszik mint a happening műfajában. A szemlélődés folyamán, hol az egyedi művel találkozik, hol annak tükörképével és tükröződéseivel, vagy az installációs kellékekkel, amelyek sok esetben eltakarják, lefedik az egyes tárgyakat, műveket. A megnyitó pedig performance jellegű, amely nem véletlenül jött létre, hanem kiszámított, mivel az megtervezett esemény mint a performance. Ez a két folyamat lényegében egybeesik a legősibb rítusokkal, a beavatással és a felszenteléssel is. Így megint összevonódik a kultusz és a kép, ami egyszerre természetes és művi.

   Alföldi László

Novotny Tihamér:Leletek - tünetek 

    Mi az a látványelem, mi az az alap- benyomás T. Horváth Éva kiállításán, ami az embert virtuális értelemben karon ragadja, és akár a semmiből felbukkanó váratlan kérő, örvénylő vizuális táncba rántja, s viszi magával a frissen képződő asszociációk és emlékhelyzetek vehemens világába? 

   Ez a váratlan kérő maga az expresszív anyaghasználat. Tudniillik itt minden képi-festői elem az anyagok konkrét és halmozott, s egyben fel fokozottan heves, nyers és átszemélyesítetten átértelmezett nyelvén beszél. Minden más vizuális elem - a rajz, a vonal, a halványabb színfolt - jószerével csak illedelmes, járulékos kiegészítője a tobzódó materiális jelenlétnek. Mert itt az anyag: minden; a matéria a mindenható. Például a talált textil- és esedékanyagok képében, amelyekhez valami különös oknál fogva ragaszkodik az alkotói szándék és emlékezet. 

     De itt vannak a művészettörténetből merített ismereteink is, az avantgárd és neoavantgárd művészet körülbelül egy évszázados példatárából, már ami a fogyasztói társadalommal keletkező anyagi valóság folytonos betolakodását, szurrogátumszerű beszüremkedését jelenti a modern művészetbe (Schwitters, Oldenburg, Dubuffet, az informel, a tasizmus és az újrealizmus protagonistái, az arte povera mesterei). 

   Természetesen az expresszív anyaghasználatot előnyben részesítő képzőművészek közül nagyon karakteres magyar példákat is lehet említeni. Egészen konkrétan Frey Krisztián Kombiné című képét 1966-ból; Konkoly Gyula Szent József a gyermek Jézussal című tábláját 1967-ből; vagy Altorjai Sándor Sugármeghajtású koporsó, kék leopárddal, vágtató rongy képében ... című opusát 1979-ből. Mindhárom mű jellegzetessége, hogy ruha- vagy rongydarabokat alkalmaz képépítő elemként.

    Merthogy történetesen T. Horváth Évánál is ezt tapasztaljuk. Ő ugyanis - minden, a keze ügyébe kerülő papírfecnin, kartondobozon és bordázott hullámpapíron túl - előszeretettel applikál képeire ruhadarabokat. Mi több: ezekkel az előzetesen ragasztó- és kötőanyagokkal lágyított és átitatott, s esetleg más töltelékanya- gokkal hizlalt és elfedett matériákkal „festi” és formázza síkplasztikává, háromdimenziós relieffé alakított táblaképeit, doboztárgyait és szobrait.

      Az ő képépítő programja azonban talán nem is az avantgárd és neoavantgárd művészet előbb vázolt nyomvonalain haladva, hanem egy általa nagyra becsült mester, Fischer Ernő művészetszemléletén és képépítő technikáján nevelkedve, hosszú fejlődésúton kristályosodott ki és vált önállóvá. Ez a munkálkodási módszer és technika azonban - melynek egyik fő veszélye a túl esztétizálásban rejlett - mára szembeötlő módon leegyszerűsödött. A valamikori árnyalatosan gazdag, sok-sok transzparenciával is rendelkező járulékos színek jószerével a fehérre, feketére és pirosra redukálódtak, s esetenként azok szegényes változataiba, például angolvörösbe, barnába, illetve a szó szoros értelmében vett alkalmazott anyagok anyagszíneibe költöztek. Ezáltal mintegy megnőttek a domborműszerű expresszív képtárgyak rituális tartalmai és jelentései, illetve felerősödtek azok drámai funkciói és üzenetei, amelyek az egyes művekben - mintegy az emlékezés funkcióit is működésbe hozva - a személyes lélekszituációk hely, idő és cselekmény mikroeseményeiben realizálódnak. 

 NOVOTNY TIHAMÉR

 Novotny Tihamér: Együtt „ugyanaz és más” 

T. HORVÁTH ÉVA ÉS ALFÖLDI LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA

       Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tisztelt tárlatlátogató három különböző helyszínre és időpontra szóló három meghívót tarthat a kezében egyszerre. Az elsőn és a harmadikon, amely a Pompeji vázlatok I. és II. címet viseli, és Alföldi László két kiállítására, míg a másodikon, amely T. Horváth Éva és Alföldi László Együtt című tárlatára invitál, a következő magyarázó sorokat olvashatjuk: „Ez a kiállítás része T. Horváth Éva és Alföldi László »Ugyanaz és más« című kiállítás sorozatának, amelynek másik két kiállítása, részben ugyanebben az időpontban itt és itt - természetesen a megfelelő helyszíneket értelemszerűen cserélve - látható."

       Most tehát egy olyan kiállítássorozat középső állomásához érkeztünk, amelyen a művészházaspár az 1997 és 2012 között készült munkáikból mutat be egy-egy válogatást - mellesleg Alföldi László többek között a Pompeji vázlatok egy másik szekvenciáját -, és amelyet ráadásul két általuk tisztelt és nagyra tartott mester emlékére rendezett. Ez a két mester: Fischer Ernő (1914-2002) és Kovács László (1944-2006), akiktől ízelítőül szintén látható néhány munka a galéria falán.

       A nézőben ezek után óhatatlanul merülnek fel a következő kérdések: Miért Pompeji vázlatok      Alföldi László három részben bemutatott ciklusának a címe? 

        Miért pont Ugyanaz és más a kiállítássorozat egyik hívószava? 

        Miért pont 1997-től a műtárgy válogatás? 

        Miért pont Fischer Ernő és Kovács László a példa T. Horváth Éva és Alföldi László számára? 

        Émiért Együtt a kiállítás címe? Próbáljunk meg válaszolni mindjárt az első két kérdésre.

       Persovits József A papírnyomat-alapú képépítés művészete, az „Alföldi-típia“vagy „Paratípia” című írásában, amelyben a hagyományos sokszorosítási, másolási eljáráshoz hasonlító, valójában fordított, visszafelé építkező műveletre utal, a következőket írja Alföldi László technikájáról: „a már egyszer valamilyen nyomtatási eljárással papírra készült nyomat képi egészének vagy részleteinek, még pontosabban a festékrétegeknek a visszaemeléséről beszélhetünk. Ez az úgynevezett visszafelé építkezés, amely több lépcsőben történik. A végeredmény egy új, de mégis véletlenszerű alkotás. Új, mert az eredetitől eltérő lesz, és véletlenszerű, mert a visszaemelés során más és más hatás érhető el az egymásra kerülő nyomatrétegekkel, színekkel. [ ... ] Az eljáráshoz [Alföldi] nyomdafestéket használ. Abból is kiemelt jelentőséggel bír a fekete, valamint a transzparens fehér, de természetesen színes festékek is vannak."

    Ugyanakkor a Persovits-féle tanulmány előzményének tekinthető az alább következő Somhegyi Zoltán-féle értelmezés, amely éppen a művész Pompeji vázlatok sorozatát mutatja be, már eredendően utal arra, hogy Alföldi László akiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Íme: „sok műre, s nemcsak Alföldiére jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában, tematikájában vagy - ahogyan nála is - alapanyagában valamire hasonlít, és mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgy is: ugyanaz, DE más. Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB."

      Alföldi László „paratípiái” azonban bőven élnek a dadaizmus, a pop art és az újrealizmus valamikori képviselőinek hasonló és más eszközeivel is. A kapott levonatvariációkból ugyanis kollázsképeket épít, ragaszt össze, majd ezeket, ha kell, újraroncsolja, tépi, csiszolja, koptatja, „dekollázsolja”, öregíti, ily módon sűrítve, gazdagítva felületrétegeinek asszociációs vonatkozási rend-szerét. A kollázzsal ellentétes technikai művelet kifejezésére - a dekollázsra - állítólag Wolf Vostell akadt, akinek a Párizsban felfedezett letépett plakátok látványa szebb volt bármely absztrakt festménynél. De az újrealisták úgynevezett „plakátosai” - Raymond Hains, Jacques Villeglé, François Dufrên, Mimmo Rotella és Gil Wolman - is bőven alkalmazták a tépés, szakítás, hasítás, vakarás, kaparás műveletét, sőt sokszor magát a talált tárgyat, tehát a plakáttöredék-felületet vitték műalkotás gyanánt a kiállítótermekbe.

      Alföldi László címadásának tehát - Pompeji vázlatok - egyszerre van valami frivol és szakrális íze: kiásni, megmutatni, feltárni, újra előállítani valami olyasmit, ami egyszer már volt, létezett, de közben láthatatlanná vált, elfelejtődött, titkon átalakult, megváltozott, és most, az elmúlt és a jövendő időket és tereket összesűrítve, újra megmutatja álomszerűen át módosult, mágikusan töredékes régi-új arcát.

      A harmadik kérdésünkre adandó válaszban azonban - hogy miért pont 1997-től a műtárgyválogatás -még más vonatkozásban is előjön ez az „ugyanaz és más" probléma. Tudniillik a két művész ezt az évszámot tekinti önállósodása kapujának, amelyen keresztüllépve a saját teremtett világába érkezik. Magyarán, a két Fischer Ernő-tanítvány, aki mellesleg Kovács László inspiratív szuggesztiója alatt is él, képes elszakadni a két mester külön-külön is rendkívül egyedi világától, hogy saját univerzumot alkosson magának.

      Ha a múltat nézzük, amelynek természetesen máig ható kisugárzása van,akkor a fő találkozási pontokat négyük között a rétegzett anyag és a sűrített felület, valamint a formakereső rajz és a jelképteremtő vonal viszonyában kell keresnünk. S ezzel egyúttal a negyedik kérdésünkre is megkaphatjuk a választ.

      Fischer Ernőnél - ahogy Nátyi Róbert írja - „az évek múlásával a faktúra egyre érettebbé, a színkezelés egyre igényesebbé válik. [ ... ] A rajz, a kalligrafikus jelleg ugyan erősödik, hiszen a kifejezés erejéhez szüksége van a vonalban rejlő metafizikus tartalmak illúziójára, de ez nem megy a kolorizmus és a festőiség rovására." Így a Fischer-képek szükségszerűen rendelkeznek azzal a képességgel, „amellyel egyik »létsíkból« egy másikba váltanak és változnak át. A meghatározottból a meghatározhatatlanba és fordítva: az egyértelműségből a többértelműségbe, az anyagiból a szellemibe, a »véges tér-időből a végtelen tér-időbe«."

     Kovács László sgraffitoképeinél ugyancsak színes, bár bizonyos értelemben pigmentszegény anyagrétegeket találhatunk, ahol a szimbolikus formákat, jelképesszenciákat alkotó intellektuális és filozofikus természetű vésett és karcolt vonal, akárha áttetsző, zárt rendszerű világgömbre vagy élő térformára rajzolódna, s csak azután vetülne rá a síkra, ahogy egy leeresztett léggömböt vagy egy tetovált, lenyúzott állatbőrt szögezünk a falra.

         T. Horváth Éva és Alföldi László rengeteget dolgozott Fischer Ernő kezealá. Valósággal gyártották azokat a leleményes rétegfelületeket, amelyeket aztán a mester mint festményalapokat felhasznált, továbbépített, továbbgondolt transzcendentális ihletettségű, átszellemített, néhol az absztrakció határáig vitt, szimbolikus formákat teremtő, mitologizáló képeihez. Nehéz volt hát kiszabadulniuk Fischer archaizáló, de a modern újításoktól sem elzárkózó, festődoktori bűvköréből.

       T. Horváth Éva rendkívül gazdag és sokrétű, kiterjedt életművében mára egyrészt - megszabadulva a túlesztétizált felületektől - majdhogynem az önkívületig vitt, erőteljes expresszív anyaghasználat, másrészt a természetanalízis felé vette az irányt. „Bármely szél sodorta rongydarab lehet olyan szép,mint egy absztrakt festmény. A szépség és a csúnyaság - egyazon paraméter"- jelentette ki a Létet a Termék elébe helyező Wolf Vostell. Ugyanakkor a vonal és a folt szenvedély- és hangulatkiíró, valamint szimbolikus formate-remtő szerepét ma sem felejtette el. Teresztenye című sorozata például az a szekvencia, amely már független entitásként emlékeztet bennünket Fischer Ernő és Kovács László rajzi gondolkodására, alapállására.

        Alföldi László Fischer Ernőtől történő személyes szecesszióját ráadásul még az is nehezítette, hogy a mester korán elveszített édesapját helyettesítette. Kovács Lászlónak pedig hosszú ideig a dokumentátora és beszélgetőtársa, konzultánsa és barátja volt.

        „Ugyanaz és más” - mondja a kiállítás egyik hívószava. 

        Valóban, itt mind a négy résztvevő ugyanaz és mégis más. 

        A dolgok lényegét, alapjait tekintve itt minden ugyanaz, csak egy kicsit másképpen. 

        A művészkarakterek együvé is tartoznak, de külön-külön is állnak és élnek. 

        Így áll együtt és válik értelmezhető egységgé ez a kiállítás. 

 

Novotny Tihamér 

 (Újlipótvárosi Klub-galéria, 2012. február 9 - március 3.)

Sinkó István Együtt, távolodva

       T. Horváth Éva és Alföldi László Kiállításai Újlipótvárosi Klub-Galéria, 

       2012. 02.-09 - 03.-05. Boltíves Galéria, 2012. 02.-06 - 03.-03.

        Kétszereplős, ám néha önálló, néha négyesben zajló kiállítássorozat nézői lehettek az érdeklődők februárban. Alföldi László képzőművész és művészpárja T. Horváth Éva jelentős szervezéssel és elszántsággal vetették bele magukat az év eleji kiállítási életbe. A művészházaspár az Újlipótváros Klubgalériában korai és újabb műveikből adott válogatást, s a tárlat egyben tisztelgésül szolgált két mesterük, a 2002-ben elhunyt Fischer Ernő és a 2006-ban távozott Kovács László előtt. Fischer-növendékeknek vallották magukat, s a kiállításon valóban felbukkantak - Fischer Ernő néhány finom műve környékén - Alföldi és T. Horvát „epigonista”munkái. Kovács Lászlóhoz fűződő szakmai-baráti viszonyuk kevésbé volt tetten érhető munkásságukban, a most a Klubgaléria falain feltűnő Kovács-sgrafitto inkább távoli asszociációkhoz segít minket a művész-házaspár munkásságának jobb megértésében. E rendezési ötlet, mely a kiállítást is kreáló Alföldi javaslatára alakult így, érzékeltetni kívánta, honnan és milyen utakat járt be a művészpár a fischeri életmű hatásának át-transzformálása során. Az önállósodás - elszakadás érzékeny fejezeteiből néhány megragadóan fontos kép került a falra az első teremben s egyben az a vezérlő elv is, mely a szekvenciamunkákat egymással szembe állítva érzékeltette, T. Horváth és Alföldi a sorozatok létrehozásában érzi jól magát, itt tudják mindketten elmesélni választott formai és tartalmi ötleteiket.

          Alföldi sorozatai most a Pompei töredékek címet viselik, s ebből az anyagból láthattunk három variációsort a Mercure-ban és a Boltíves Galériában is. Sajátos, a festészet és a grafika határmezsgyéjén egyensúlyozó munkák ezek. Pompeihez mint valódi motívumhoz nincs közük, Alföldi hol frivolabban, hol komolyabban az enyészet, a töredékesség, a fragmentáció kapcsán választhatta a címet. No meg azért, mert kérgek, hámló vakolatok, kulturális és szubkulturális rétegekben bányászik alapvetően vízszintes elrendezésű fekete-fehér papírmunkáin (kollázs és dekollázs egyaránt). E rétegek újságpapírok nyomdafestékkel történő bomlasztása, szaggatása nyomán rendeződnek újra, új festékrétegek kerülnek a már felragasztott, átalakult, képes és szöveges részekre. A papír szálirányban történő, festék általi roncsolás folyamata amaga aprólékosságában legalább olyan hatású műveket eredményez Alföldinél, mint egykoron Országh Lili nyomtatott áramkörökkel létrehozott nyomott felületei. És falai is labirintusszerűek, akár a nagy magyar festőnőé. Elmúlásról, az egzisztencia folyamatos elbizonytalanodásáról, a kultúra és a civilizáció folyamatos újrarendeződéséről szólnak e lapok. Geometriája szikár, szerkesztése bonyolult, s a színhasználat, akár az újságképek színeit manipulálja a szürkék-feketék közé, akár színes festéket alkalmaz, mindig redukció eredménye. Nincs harsány menynyiségi, csak minőségi színkontraszta felületeken. Az építészeti tér is festői absztrakcióba fordul. Reliefszerűsége még inkább érzékelteti a széttartást múlt és jövő között.

          T.Horváth Éva inkább az organikus művészet irányába lendült el a Fischer életműtől. Teresztenyei rajzai - a kis falu látványának apropóján - a hullámzó mozgásban rejlő szerves konstrukciókat ragadják meg. Ezek a hullámzások azután átkerülnek újabb festményeinek világába is. T. Horváth korábban érzéki vörös-kék-fehér színorgiákban fejezte ki mondandóját, most drámai fehér-fekete vásznak repdesnek a fekete alapú vásznakon. Vásznak a vásznon, megtépett ruhadarabok, fonalak, gyűrött drapériák. Mintha a most elhunyt Tapies köpenyéből bújtak volna elő, s válnának egy szegény-szegény létforma képpé merevült objektjeivé. T. Horváth puritanizmusa végletekig fokozódik az Újlipótvárosi Klubgaléria pincemélyében. Izgalmas párosítások, remek továbbgondolás lehetőségek rejlenek a művészpár közös s Alföldi László két egyéni kiállításán. A mai magyar középnemzedék igényes alkotópárosa szembetűnően erős dinamikával alakítja saját művészeti világát.

Sinkó István

Alföldi László: T. Horváth Éva képzőművész Hommage a Fischer      Ernő című kiállításának megnyitója 

     Tisztelt Megjelentek, kedves Barátok és Kollégák!

   Bizonyára sokak előtt ismeretes, hogy T. Horváth Éva ma megnyíló tárlata annak a kiállítás sorozatnak a része, amelyet Fischer Ernő születésének centenáriuma alkalmából, tavaly decemberben indítottunk el, itt a budaörsi Könyvtár Galériában. Azért fontos ezt újra hangsúlyozni, mert a mester és tanítvány viszonyt bemutató, egymást követő hat kiállítás olyan egységet kíván felmutatni, ahol a részek egymáshoz kapcsolódásából végül majd csak az egészből visszafelé nézve bontakozik ki a teljes kép. Persze ez nem jelenti azt, hogy az egyes kiállítások magukban ne képeznének egységet, csupán annyiban módosul a szerepük, hogy egyszerre több feladatot látnak el. Elsősorban - de nem kizárólag - az alkotó egyéni törekvései kerülnek előtérbe, másodsorban a mesterhez való viszony, harmadsorban pedig a tanítványok munkáinak egymáshoz való kötődése. 

        E rövid bevezetőből, és az Hommage a Fischer Ernő, azaz tisztelet a mesternek címből is kitűnik, hogy T. Horváth Éva jelenlegi egyéni kiállítása, nem csupán a legutóbbi időben készült műveinek egységét kívánja felsorakoztatni, hanem részben visszatekintés is akar lenni, hogy eleget tehessen a fentebb vázolt hármas feladat egységének. A kamara jellegű kiállítás keretei között túlzó lenne visszamenni teljesen a kezdetekhez, de a dolgok összefüggésének megértéséhez, azért itt is legalább két évtizeddel korábbról származó művel kell indítani. A terem végében látható virágcsendélet a kilencvenes évek közepe táján készült, amikor Éva esetében a „Fischer korszak” éppen befejeződött. Érdekes kapcsolat volt ez mester és tanítvány között, mert míg a hetvenes években a szegedi főiskolán tanszékvezetőként semmiféle hatást nem gyakorolt Fischer Ernő Éva munkáira, a nyolcvanas évek közepétől a Budapesti Pedagógus Képzőművészek Stúdiójában, mint érett alkotót jelentősen befolyásolta. A kilencvenes évek kezdetétől pedig a Budaörsi Műhelyben való együttmunkálkodás bizonyos értelemben már kölcsönössé tette az egymásra hatást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a zongora fölött reprodukcióként bemutatott, 1999-es Fischer Ernő Virágcsendélet, ami történetesen éppen az itt látható kép analógjaként, Éva által festett alapra készült. Emellett a mesterhez való közvetlen alkotói kapcsolatot több közös munka is példázza, de a továbblépés szempontjából csupán két művet szükséges még bemutatni, hogy a közvetett kapcsolatok is érthetővé váljanak az utóbbi években készült alkotások láttán. Ugyancsak a zongora fölött, reprodukcióként láthatjuk Fischer Ernő Archaikus mozgás című, 1997-ben készült művét, amelynek az alapját is Éva készítette. Igaz, ennek a képnek az alcíme - Golgota - utal még a reális történésnek valamiféle szimbólumára, de lényegében már szinte teljesen absztrakt képnek tekinthető. Az előző kiállításon bemutatott Kölűs Judit képeinél láthattuk már, hogy a mester és tanítvány alkotói módszerében egyre inkább teret nyer a képi történés előtérbe kerülése, ami az Archaikus mozgásnak is a lényege. T. Horváth Éva is innen lép tovább, de nem teljesen elhagyva a szimbolikus formaképzés és a képi történés tanulságait, kilép a térbe, és alkotásaival a látvány metaforái felé veszi az irányt. A kétezres évek elején Labirintus címmel, elkészít egy több tucatból álló nagyméretű - egyenként kétszer egy méteres terjedelmű - paraván rendszert, amelynek felállítására legalább száz négyzetméteres kiállító tér szükségeltetik. Sajnos ennek bemutatására azóta sem tudott megfelelő méretű kiállító teret biztosítani. Ezért a későbbiekben redukálta a méreteket, de továbbra is tartotta az irányt a térben való terjeszkedést illetően. A posztamenseken látható három dobozkép már ezt az időszakot mutatja.

      A képzőművészetben Marcel Duchamp 1910-es években alkotott munkáitól - épp száz éve - a talált tárgy - mint műalkotás - közismert és elfogadott műfaj, amelynek a pop art óta a doboz is egy továbbgondolt változata. Látszólag Éva dobozai ide sorolhatók lennének műfajilag, ha egy lényeges pontban nem különböznének tőle. Itt a dobozok - ez esetben konkrétan kiselejtezett íróasztalfiók - már nem csupán csak talált tárgyként szerepelnek, hanem főleg hordozó eszközzé válnak egy térbe kiterjedt táblakép számára. Természetesen tartalmához szorosan kapcsolódik a kiválasztott tárgy formája, mérete, arányrendszere és elhasznált, szegényes anyagszerűsége, de a ráfestett és kollázsozott rétegek lényegében felülírják azt. A mögöttük lévő tükör pedig még tovább bonyolítja a helyzetet, mert a konkrét téri és plasztikai viszonyokat kiegészíti egy virtuális dimenzióval, amely együtt végképp a látvány metaforájává változtatja az alkotást. Tehát nem posztamensre helyezett szobrot, és nem keretbe zárt festményt látunk, hanem a térben szétáradó doboz-kép látványát, amely esztétikai szempontból magában őrzi az előbbi műfajok sajátosságait, de lényegében átlépi azok határait, és szintézist teremt a látvány egységében. A hordozható úti oltárok mintájára készült, ami sok rokonságot mutat az 1987-ben készült Fischer Ernő Hommage a Van Eyk című művével.

      Az ajtó melletti falon lévő középső alkotás, már egy későbbi időszakot reprezentál, és visszalépést jelent a térből a síkba, de nem annyira, hogy a hagyományos értelemben vett táblakép műfajába sorolható lenne. Itt az egymásra rétegzett anyagok olyan felületi, térbeli mozgást eredményeznek, hogy sokkal inkább tekinthető domborműnek, vagy Kováts Albert festőművész szóhasználatával síkplasztikának, mint csupán síkbeli alkotásnak. T. Horváth Éva utóbbi években készített nagyméretű képeire főleg ez a technikai megoldás jellemző, de a hulladék papír mellett az anyaghasználata bővül a különféle módon megmunkált textilekkel, és egyéb applikált tárgyakkal.

      Ezzel elérkeztünk a negyedik műcsoporthoz, a pizzás dobozokhoz, ami lényegében a kiállítás nagy részét kitölti. Mint láthattuk az előző három fázis formaalkotása önmagában is nagy utat járt be a szimbolikus formaképzés módszerével elkészített virágcsendélettől, a téri alkotások látvány metaforáján át, az anyagok metamorfózisáig, vagy, ahogy Szilágyi Ákos költő nevezte: az anyag apoteózisáig. De most újabb váltással találkozhatunk. Ha szemügyre vesszük az itt sorozatokba rendezett kisméretű dobozokat, és egyedi alkotásokként is szemléljük őket, akkor láthatjuk, hogy az előző állomások minden tanulságai összegződnek bennük. Éva legutóbbi évek munkái ezek, és bármilyen furcsán is hangzik, kis méretüket csupán gyakorlati megfontolások indokolják. Fentebb nem véletlenül említettem már az itt nem szereplő paravánokat, mert azóta fokozatos méret csökkentés és a reális kiállítási viszonyokhoz való igazodás jellemzi Éva munkáit. Ezt részben úgy oldotta meg, hogy az ugyancsak itt nem bemutatott, több száz oldalas művészkönyv és leporelló sorozataiba préseli képi fantáziájának szétáradásából eredő, vizuális vágyálmait.

       Visszatérve a pizzás dobozokhoz, arról is szólni kell, hogy miképp is sűrítik ezek az alkotások mind azt az alkotói tapasztalatot, amit az elmúlt húsz év távlatából felvázoltunk, nem is beszélve az azt megelőző időszakról. A pizzás dobozok esetében is három egységet láthatunk, amelyek ugyancsak egy-egy szemléletbeli megközelítést példáznak. Az első csoport még részben kötődik a virágcsendélet hagyományos festői megoldásához, amit mutat az is, hogy itt és a második egység alsó sorában bizonyos virág motívumok fellelhetők az egyes képeken. A második csoport felső sora az absztraktabb mivoltával jobban érvényre juttatja az anyaghasználatot, és ezzel előtérbe helyezi a formatartalom sajátosságait. Sok esetben nem titkolt módon eddig is látható a pizzás doboz, mint hordozó anyag, mert lefedettségük ellenére ott lapul mind a két egységben, de igazán tartalmi jelentőséget csak a harmadik sorozatban kap.

       A fekete képeknél visszatérünk a talált tárgyak világához, és olyan műalkotásokat szemlélhetünk Éva alkotásaiban, amelyeknél nem szorul már háttérbe a köznapi, elhasznált szegényes hordozó anyag, hanem főszereplővé válik. Redukálódik az esztétikai megmunkáltság, és ezáltal az érzékileg felfogható esztétikai tartalom helyébe egyre inkább a gondolatiság kerül, és így a szimbolikus forma részben allegorikussá válik. Ez egyben azt is jelenti, hogy egyre jobban távolodik mestere világától, és egykori alkotó társainak ma is használt szemléletbeli megközelítésétől. Ez utóbbi bizonyosságát láthatjuk majd az elkövetkező két tárlat alkalmával, Csengery Béla és Alföldi László munkáiban. Az előző két kiállítás - Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely „Öten” alkotó csoportjának közös bemutatója, és Kölűs Judit tárlata - még esetleg azt engedte sejtetni, hogy Budaörsön annak idején a kilencvenes években valamiféle Fischer iskola volt kialakulóban. Most viszont ennek a társulatnak kapcsán láthatjuk, hogy milyen távolságba kerülhetnek egymástól a mester és tanítvány, valamint a tanítvány és tanítvány azonos alapokból induló egyedi törekvési. Így ha iskola nem is jött létre, Éva munkái mégis azt igazolják, hogy miként lehet megszüntetve megőrizni azokat az általános értékeket, amelyek messze túlmutatnak egyes korok adta lehetőségeken, és gondolatilag hogyan lehet tovább vinni, talán az idők végezetéig. Mert, ahogy Fischer Ernő hitt az örökkévalóság ígéretében, a tanítványokra is jellemző, ha nem is a hit, de legalább a vágy, ennek beteljesülésére. Áttételesen, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint T. Horváth Éva 2003-ban megjelent katalógusában, ars poeticaként megfogalmazott néhány sora.

       Befejezésül ezt idézem: „Festőként a képzőművészet határterületei vonzanak. Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl. Az anyagok találkozása, ütköztetése, de harmóniává oldva, asszimilálva őket. A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani." 

 Alföldi László 

 Budaörs, 2015. február 4.

2015. november 14. Arnolfini Szalon, Esszépáholy, Elsőközlés. 

S. Nagy Katalin:  Anyagképek

  ::: Fejezet a T. Horváth Éváról készülő monográfiából

       Több olyan kisebb-nagyobb méretűművet készített T. Horváth Éva 2009 és 2013 között, amelyiknek a címe Lény, illetve Lények, egyben a mű tartalmát is megjelölve. Valóban így pontos a megnevezés. Azonosíthatatlan lények, legfeljebb áttételes utalásokkal az élő világra, hol emberekre, fejekre, hol madarakra, egyéb organikus teremtményekre. Olykor kedvesek, kellemesek, olykor inkább taszítók, meghökkentők, kellemetlenek. A fantázia szüleményei, álombéli jelenségek, elmosódott emlékek valahol a valóságos és valószerűtlen határán. A redukált színvilág megfelel a közlendőknek.

         Mindegyiken a fehér a domináns szín. Az alapozás makulatúrapapíron történt (kötőanyag nélküli papír, melyet tapétázáskor használnak, a tapéta alá teszik; aljzattapéta, amelyen szinte szétmállik a ragasztó). A fehér kartonra kerül rá több rétegben a meggyűrt csomagolópapír. Némelyiken több miltonkapocs, gipsz, dobozrészlet, cipőfűző, rongy, a többségén újabb és újabb papírrétegek, hol hajtogatva, hol péppé összegyúrva. T. Horváth elhasználja Alföldi László kidobott nyomatainak darabkáit, illetve saját kidobott korábbi képeinek részeit is („önkollázs”). Az applikált tárgyak, a „nemtelen anyagok” – ahogy T. Horváth Éva a különböző képépítő elemnek felhasznált anyagokat nevezi – az ábrázolás, leképezés háttérbe szorítását erősítik. A figurális utalások, a „lények” jelenléte ellenére az ebbe a sorozatba tartozó művek csaknem absztraktnak tekinthetők. Az absztrahálásnak ez a foka már messzire távolodás a mindennapiságtól, miközben a hordozók mindennapi anyagok (például trikó, pizsama, újság, hulladékpapír, kötéldarab). A létrejövő plasztikus rétegek olyan felületeket eredményeznek, amelyeken a textúra (latin eredetű szó, jelentése: szövedék, szövet, elrendeződés, szerkezet) és a faktúra (szintén latin eredetű: felületmegmunkálás, kidolgozási mód, ecsetkezelési technika) a mű lényegi közléseinek hordozója. Az anyagi és a szellemi világ teljes összekapcsolódása.

          Felragyogtatás 

          T. Horváth Éva 1997 utáni korszakait a különböző anyagokkal, anyagminőségekkel folytatott kísérletezés köti össze, s ezen keresztül a faktúra hatásainak részben tudatos, részben ösztönös elemzése. „Festőként a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak” – olvasható a művész honlapján.

          A róla szóló írásokban, így Alföldi Lászlónak az életművet bemutató gondos tanulmányában is vissza-visszatér a megjelölés azokra az anyagokra, amelyeket a hagyományostól eltérőnek is nevezhetnénk, ha nem telt volna el 100–110 év a kubisták akkor szokatlannak számító kollázsainak létrejötte óta (az iparilag előállított papír náluk is kompozíciós elem, és ők is, elsősorban Picasso és Braque homokot, fűrészport, cementet, grafitot kevertek a festékbe, idegen eszközökkel tették változatossá a festmények faktúráját). Továbbá, ha a dadaisták az 1920-as években nem terjesztették volna ki lényegében bármire, akármire, hogy képépítő alkotóelem legyen (Max Ernst). A talált tárgyak felhasználása ennyi idő elteltével már természetesnek tekinthető. Ezért én nem használnám a „nemtelen anyagok” megnevezést, sőt éppen azt tartom T. Horváth Éva „anyagképeknek” elnevezett korszaka egyik fontos erényének, hogy ezeket az anyagokat a használat során a művekben átnemesíti, egyenrangúvá teszi az olajjal, akrillal, gouache-sal, ceruzával. Ő maga pontosan fogalmaz céljáról: „a nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során…” Épp ezen „felragyogtatás” által nagyon is nemes anyaggá válik minden, amit beépít képeibe. „Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani” – írja. Ez a lényeg! Anyagképei érzékeny szépséggel telítődnek: ami talán esendő vagy csúnya volt, azt a fehérek megtisztítják. A metamorfózis során megszűnik az idegenség és az idegenkedés, rácsodálkozhatunk az akármiben benne rejlő esztétikumra.

          Az Art Informel mozgalom (gesztusalapú absztrakt festészet a negyvenes évek közepétől az ötvenes évek végéig) szintén az anyagra koncentrált, az anyagok sokféleségére, változatosságára, változékonyságára, a szokatlannak tartott anyagok használatára. Michel Tapié francia kritikus 1952-ben megjelent könyvében szerepelnek azok a festők, akikre T. Horváth Éva is hivatkozik, mint akiknek a művészete közel áll hozzá, bizonyos vonatkozásokban szellemi rokonság is kimutatható szemléletükben, felületalakítási módjukban, eszköz- és anyaghasználatukban (Antoni Tápies, Manolo Millares, Jean Dubuffet, Alberto Burri, Pierre Soulages).

          Az anyagok felosztása sokféleként lehetséges. A mágikus-mitologikus felosztás is elkülöníti a „nemtelen anyagokat” – azaz a mindenütt megtalálhatókat, amelyekből sok van – a „természetes” és a „nemes anyagoktól”. Ez utóbbiak az értékesek, különlegesek. Eszerint az ember maga is „nemtelen anyag”. Így hát pláne jogosan fordíthatjuk meg az elnevezést.

          Fehérek, szürkék, feketék

         A sorozat több tagjának a címe is egész egyszerűen: a Lény (vagy pontosabban: egy Lény) 2009 és 2010; mindkét évben több kép is készült ezzel az elnevezéssel. Fekete vagy fehér hátterű kartonon vagy vásznon több rétegben csomagolópapírok, gyűrt papírok, doboztöredékek, ragasztott tapéta, gipsz, festék és ceruzával belerajzolás. Hol azonosítható módon, hol csak utalásokkal fejek, arcok, madárfejek, csendéletrészletek, mellképek. Legtöbbjük relief hatást kelt a plasztikus rétegek miatt. Kitüremkednek a térbe. Mint erről már volt szó: fehérek (ritkán tiszta fehérek, inkább törtfehérek; vászon, kréta, pergamen, mész, kagyló, gipsz, gyapot, tojáshéjszín fehérek, azaz nagyon sok variációban fordulnak elő) és szürkék (semleges, hideg és melegszürkék, leginkább amit malter-, cement-, aszfalt- és homokszürkének neveznek), valamint hol tompa, hol szürkés, ritkábban pedig koromfeketék. Fontos viszont, hogy ezeknek a „nem-színek”-nek a kontrasztjaként némelyik Lényen okkersárgák, tompított pirosak, kicsi kékek is megjelennek (Lény II., Lény III., A nő – ez utóbbi 100×70 cm-es) foltként vagy egy-egy csíkban, de mindig háttérben maradva, nem főmotívumként. Vegyes technikával készültek, ahogy a 2000-es években – a rajzokat kivéve – a T. Horváth-művek többsége. Méretük többnyire nem nagy: 50×35, 40×35 (több is), legfeljebb 90×70, 100×70 centiméteresek.

           Van egyetlen fehér Fej; ez emberi lény, kicsit groteszk, kicsit humoros fej a térben, gyűrt papírplasztika, festett gipsz. Mintha ezzel a teremtő gesztussal a művész visszarángatná átszellemített lényeit a realitásba.

            Nagyvárosi szentkép 

            Az Őrangyalt (2013, vegyes technika) eredetileg Alföldi Lászlóval közösen indították, ami a monotípiás hatást keltő szürke háttéren érződik is, ám a kompozíció megteremtése már T. Horváth Éva munkája. A nagy szárnyú pauszpapír angyal ugyancsak visszatérő motívuma a festőnek a nyolcvanas évek közepe óta: lásd például a triptichonokon. Azok színességével szemben ez monokróm: szürkék, szürkésfehérek, szürkésfeketék. Árnyékfigura, nincs valódi testi mivolta, a földi létezésen kívüli lény.

            Az angyalok Isten küldöttei, az embereknél magasabb rendű szellemi lények. Emberi alakot is ölthetnek, főként az őrangyalok, de válhatnak széllé, tűzzé is. Hírnökök, hírvivők (héberül malách), akik kapcsolatba léphetnek az emberekkel, beszélhetnek velük, sőt: személyiségük is lehet, érzelmeik is vannak (lásd például Paul Klee 1940-es angyalrajzait). A zsidó vallás szerint hímneműek, a keresztényeknél nem nélküliek.

             A szakrális témák T. Horváth Éva korai korszakában már megjelentek (angyali üdvözlet, Mária gyermekkel, szent család). Triptichon-ikonosztázain is jelen vannak az angyalok. Kedveli Rubljov ikonjait, ez is végigkíséri munkásságát (nem véletlenül ajánl művészkönyvet is az orosz festőnek). Nem meglepő, hogy az anyagképek között is megjelenik az Őrangyal, festészetének vissza-visszatérő, mondhatni állandó szereplője. Jobbra mozduló, egyszerre erőteljes és gyengéd alakja betölti szinte az egész felületet: mintha egy megfakult, kopottas fekete-szürke falból lépne elő. Rövid római tógára emlékeztető, áttetsző, lenge ruházatán az íves és hullámvonalas fehér gyűrődések (írókázással alakított felület) mozgalmassá teszik a kompozíciót, ellentétet alkotva a jobb oldal felső részének fekete, üres síkjával. Legkülönösebb az arca, amely első ránézésre elfedettnek, takartnak tűnik, valójában a fehér fejvonalból egyszer csak kibontakozik egy fekete kontúrral jelzett ovális forma nagyobbik fele: ez a tényleges fej egy része és benne nagyon éles jelzéssel a jobb oldali szem töredéke. Ez a fajta takarás, elrejtés, alig azonosíthatóság jellegzetesen T. Horváth Éva képalakító módszere. Ami utalásnak tűnik, nagyon is valóságos, konkrét forma. Az őrangyal arca középkori falfreskók keresztény szentjeit idézi, amikor még a kép – az ikon – az isteni jelenlét hordozója volt. Lecsukott, keleties szemhéja szemérmes fájdalmat takar. Nagyvárosi szentkép kietlen, üres környezetben.

              Mintha csak fekete, szürke, cseppet sem ragyogó fehér lenne minden. Ám a nagy, ég felé nyitott bal oldali szárny mögül lassan, diszkréten kibontakozik némi pirosas fényforrás, és kevés piros és halványkék vonalkázás alul is átsejlik a sűrű feketék alól. És egyetlen szabálytalan kicsi, élénk vörös folt a kép alsó jobb harmadában. Talán mégis van remény.

               A technikai megoldások – a pauszpapír szárny, a monotípiás háttér, a kollázstöredékek, a felületre simított újságdarabkák, a fekete tusvonalak, alul a vastag festékrétegek, az angyal testén az áttűnések, az egymásra felhordott feketék-szürkék-fehérek – alárendelődnek és egyben hordozóivá válnak a szakrális tartalomnak. A határozatlan felületkezelés és a határozott vonalak, vonalstruktúra, a lágyan egymásba mosódó, egymást takaró színek, íves vonalak és a nagyon éles, olykor kemény geometrikus alakzatok, a tépett formák érzékeltetik: bizonytalan közegben járunk, az őrangyal létezik is, meg nem is – hol a határ valós és képzelt között?

                Írásnyomok, nyomtatott újságsorok, kézzel írt töredékek és széttöredezett betűkre utaló, sűrű ritmusú vonalkázások közvetítik az angyal hordozta üzenetet. 

               Tisztelgések   

              Egy majdnem négyzetes kép címe Degas-nak ajánlva (2010) fehér vászonalapon mozgó karton, rajta régi újságok, rajz. Egy londoni újság (Financial Times) hétvégi számából kivágott Degas-rajz, amelyet T. Horváth Éva tovább folytatott. (Ez is gyakori motívum: a művész klasszikus alkotók rajzaiból beilleszt saját kompozíciójába egy-egy részletet, és átalakítja az átvett alakzatot.) A döntően fehér képen visszafogott pasztellszínek, amelyek önmagukban is jelzik a Degas-művek iránti tiszteletet.

                Paizs László (1935–2009) festőművész, szobrász emlékére készült a Tisztelet Paizs Lászlónak II. (2009, vegyes technika) című, reliefhatást keltő fehér-fekete kép. Paizs László már a hatvanas évek végén textilt, fémet, bőrt applikált úgynevezett „varrottas” képeibe. A nyolcvanas évektől színes poliészter táblaképeinek roncsolta a felületét, hogy régészeti lelet hatását keltsék. T. Horváth Éva művének dinamikus és drámai textúrája, a töredezett, roncsolt, gyűrt, barázdált felületek a kettejük közötti szellemi rokonságról, a környezetük, közegük elleni tiltakozásról és a leghétköznapibb anyagokhoz való transzcendens kötődésükről tanúskodnak. Végh András festőművész Paizs László Föld, ahol élünk című kiállításának megnyitóbeszédében (2008, Körmendi Galéria) idézi John Cage-t: „Az érzékenység felébresztésének fő eszköze a véletlen, mellyel a művész képessé válik a természethez hasonló alkotásokhoz.” Ez a megállapítás nemcsak a Paizs László emlékére készült műre illik rá, hanem T. Horváth Éva több korszakára is, leginkább pedig az úgynevezett anyagképekre.

                A Tisztelet Paizs Lászlónak II. képnek is fehér makulatúrapapír (aljzattapéta) az alapja, ez jól látszik az oldalakon és magán a felületen is: erre kerültek fel a kemény hullámpapír rétegek, alul egy feketével, azon egy fehérrel átfestett réteg, és ez utóbbira a fehér gyűrt csomagolópapírok, plasztikusan ráapplikálva. Szürke, barnás, földszínű amorf alakzatok, kevéske áttetsző piros foltok. Besorolható volna az absztrakt expresszionista művek közé. A kompozíció leglényegesebb eleme két, szimmetrikusan elhelyezett tojásforma. A bal oldaliban mélyedések, a jobb oldalin kitüremkedések. A tojásforma is gyakori motívuma T. Horváth Éva műveinek. Egyetemes ősi szimbólum: a termékenységé, újjászületésé, teremtésé, az életé. (Csak utalásszinten: az egyiptomi Ré napisten és a hindu Brahma is tojásból született, a kínaiak szerint az első élőlény, a görög mitológiában az egész világegyetem a kezdetekkor orfikus őstojás volt. A klasszikus modern festők közül Joan Miró képein gyakori a tojásforma.)

              Vaskos realitás A Rétegek. Befelé II (2010, vegyes technika) határterület az anyagképek és a többi plasztikus, reliefhatást keltő, lényegében nonfiguratív mű között. A sok fehér és a kevesebb fekete mellett meghatározók a szabálytalan, amorf formákat kitöltő földszínek: mélybarnák, égetett umbrák, szienák, sötét okkerek. Ezek a színek eredetileg a talajból származtak (lásd Altamira, Lascaux barlangrajzain; a testfestés ősi alapanyaga is a földfesték). A földön járunk: ezek a nyers, természetközeli, kevéssé telített színek a talaj, egyes kövek, a fák kérgének színei. A kézzelfogható vaskos realitásé. A föld rétegeié. És ezáltal az időé, amelynél kézzelfoghatatlanabb, illékonyabb jelenség alig van. Az eltűnt idő üzenetét őrizheti jobb oldalon, egy fehér táblán néhány sor archaikusnak tetsző írás. Talán a földrészek, földrétegek történetét, ki tudja?

              Csak az anyag E fejezet lezárásaként kell elmondanunk, hogy T. Horváth Éva anyagképeinek alapvetően fehér és fekete színei könnyen megtéveszthetik a nézőt. A fehérhez általában a tökéletességet, a fényt szokás társítani. Egyszerűségre, ártatlanságra, tisztaságra asszociálunk. Az anyagképek fehérei nem ilyenek! Nem is tiszta fehérek, hanem többnyire törtfehérek, világosszürkével tompítottak, olykor mintha koszos, koszlott papírok volnának átfestve fehérrel, vagy az ecset, a rongy, amellyel a művész a felületet alakította, nem lett volna megtisztítva. Nincs hófehér, fénylő fehér, csak mattfehérek, opálosak, fátyolosak, viaszosak. Vágyunk persze a tisztaságra, de hát az ember – a lélek – tisztátalan. De legalább az anyagképek feketéi sem gonoszak, félelmetesek, agresszívak, nem a halált idézik, inkább rejtélyesek, a rejtőzködésre, a mélységre, távlatokra engednek asszociálnunk. Néha üresek, néhol elegánsak, nem a bánat, a baj szimbólumai, inkább az ismeretlené. T. Horváth Éva nemcsak a földközeli megbízható barnákkal, hanem egy-egy kicsi, energikus vörös folttal, biztonságos kékkel, magasztos bíborral, érzékeny pirossal köti össze a mindennapi létezésünk amorf anyagiasságát megjelenítő fehéreket és feketéket. Nincs más, csak az anyag. A lélek is az, a szellem is, a gondolataink is azok. Erről szólnak az anyagképek.

               A taktilis élményre késztetés különböző mértékben fontos T. Horváth Éva különböző korszakaiban. Az anyagképek különösen arra csábítanak, hogy ne csak nézzük, hanem tapogassuk is őket. A Csendéleten (2011, vegyes technika) mindenekelőtt a ragyogó színeit kiszáradtan is megőrző, tapétaragasztóval rögzített valóságos oszázsnarancsot, a Rabul ejtve (2010, vegyes technika) című képen a valódi csíkos pizsamát volna jó megérinteni (nem jöttem rá, hogy az). A tiszta szerkezetű Egymáshoz rendelve (2010, vegyes technika) című munkán az egymáshoz forduló arcok is érintésre késztetnek. Mint tudjuk, a múzeumokban szigorúan tilos a festmények, szobrok megérintése. Pedig bizonyos műbefogadó-típusokban erőteljesen fölmerülhet az igény, hogy megérintsék a kiállított tárgyat, s ezáltal lépjenek kommunikációra vele. T. Horváth Évát nem zavarja, ha valaki tapogatással, a bőrérzékelés során szeretne azonosulni a művel. (Az érintőképernyők korszakát éljük. Lehet, hogy ez visszahat, és megváltoztatja az elfogadott, távolságtartó viszonyt mű és nézője között, és megteremti egy másféle kontaktus lehetőségét?)

             A műfajhatárok feszegetése T. Horváth Éva visszahúzódó, elzárkózó alkatú művész. Fischer Ernő tanítványaként lett tagja a Budaörsi Műhelynek, mely évtizedekig szellemi közeg is volt számára. Így került kapcsolatba Kovács László (1944–2006) karakteres művészetével, aki a hetvenes évektől alkalmazta a sgrafittóiban a vakolásos-visszakaparásos felületalakítást (Tápies és Dubuffet hatása). 1998-tól vegyes technikával készült, hajtogatott papírmunkái befolyásolhatták T. Horváth Évát, aki akkoriban tapasztalhatta meg a budaörsi Neupack-művésztelep korlátlan papírhasználatának következtében, hogy mi mindenre alkalmazható a sokféle papír a hagyományos képzőművészeti alkalmazásokon túl. Paizs László emlékére készített anyagképei a művész anyagkísérletei iránti tiszteletéről tanúskodnak. A Magyar Festők Társaságának tagjaként számos közös kiállításon szerepelt, így figyelemmel kísérhette kortársai és a fiatalabb képzőművészek újításait, anyaghasználatát, az egyre népszerűbb vegyes technikával létrehozott műveket.

            Meg kell említenünk a 2009-ben létrejött Matéria Művészeti Társaságot, annak ellenére, hogy T. Horváth Éva nem tagja, mint ahogy a Magyar Művészkönyv Egyesületnek sem. Gáll Ádám, M. Novák András, Ujházi Péter, Záborszky Gábor és a többiek (2015-ben Szegeden a REÖK-ben rendezett kiállításukon tizennégy művész szerepelt) „fakturális festészetnek” nevezik művészetüket, hangsúlyozzák az anyagközpontúságot: vakolásos technikákat használnak, a felületre felvitt festékanyag vastag massza, és szívesen applikálnak képeikbe mindenféle termékhulladékot. Mindezzel együtt legfeljebb a vegyes technika természetessége, az anyagok sokfélesége és a képzőművészeti műfajhatárok feszegetése tekinthető közös törekvésnek. 

 S. Nagy Katalin

T. Horváth Éva készülő könyvéhez 

SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ

         Talán egész életemet meghatározza, hogy átszoktatott balkezes vagyok, tanítónőm hátrakötötte a kezem. Egy nehéz, sérüléssel teli gyerekkor után, felnőttkoromban szoktattam magam vissza a főiskolán. Ebből a témából írtam szakdolgozatomat. Akkoriban (1965) kevés magyar szakirodalom volt erről, ezért angolt és németet kerestem (rövidített változata meg is jelent). Ez az időszak hozta meg számomra, hogy magamra találtam. Megnyílt és befogadott a világ. Felsorolni is nehéz volna, mi mindennel foglalkoztam. Ekkor kezdtem intenzíven rajzolni. Vörös diplomával végeztem. Utána egy barátnőmmel két évre vidékre, Cecére, egy gyönyörű dunántúli faluba mentem tanítani. Egy városi ember számára minden csoda volt. Még részesei lehettünk szokásoknak, hagyománynak. A természetet ott kezdtem rajzolni, festeni, és beiratkoztam a rajz szakra, Szegedre. Pataj Mihály tanított, főleg a gouache-t szerette, ami hozzám is közel állt. Cece után több helyen tanítottam Pesten, és intenzíven rajzoltam, festettem különböző körökben: Kőbányán, Pátzai Máriánál, Postás kör, Nagy B. Istvánnál, „Dési” Tamás Ervinnél, majd a Képzőművészeti Főiskolán Bráda Tibornál és Balogh Jenőnél. Végül a Fáklya Klubban Fischer Ernőnél. 

       Hárman vagyunk testvérek, bátyám tizenegy évvel idősebb, vegyész, közgazdász, iskoláit Svájcban végezte, mert itthon nem vették fel, „helyszűke miatt”. Doktori fokozatát is ott szerezte. Öcsém másfél évvel fiatalabb nálam, bölcsész, a HVG főszerkesztő-helyettese volt, a címlap tervezője, rendkívüli humorú ember. Mindketten segítő, jó testvéreim.

        Gyermekkorom - szüleim nagy erőfeszítése árán - örökös tanulásban (zene, nyelvek torna, balett) telt, szigorú napirend szerint. Én jobban bírtam, mert erős megfelelési kényszerrel voltam megáldva. A művészetek minden ága érdekelt, de rendkívül gátlásos, befelé élő gyerek voltam. Az egyedüli, ami látványos ellenállásra bírt, az igazságtalanság volt.

        Vidéki tanítóskodásom, talán felnőtté válásom hozta a mindent elsöprő felismerést: leginkább a képzőművészet érdekel. A hatvannyolcas tanévet Kőbányán kezdtem, már mint rajztanár, bár diplomám még nem volt, de sok elképzelésem, energiám igen. Egy egész aulát betöltő seccót festettünk a gyerekekkel, amit sajnos nem dokumentáltunk. Távozásom utánaz igazgatóhelyettes, aki nem kedvelte „túlságosan” gyerekközpontú pedagógiámat, gyors ütemben eltüntette, azzal az ürüggyel, hogy restaurálásra szorul. De a sok gyerek, aki csinálta, nem felejti el a hetekig tartó munkát.1969-ben férjhez mentem Turay Jánoshoz (mérnök-tanár), 1973-ban született Balázs. Fiam születése után megtanultam szüleim szakmáját, a kalaposságot, mert kölcsönösen segítségre szorultunk. A sok évtizedes műhely, apámék szakmaszeretete vitt az újabb feladat felé amit természetesnek találtam, és elfogadtam. Így alakult, hogy a tanítás, a festés, a kalaposság és nem utolsósorban a gyereknevelés között kellett az életemet megosztani. Férjem sajnos nem kívánt osztozni, csak a saját elképzelései vezérelték, így nyolc év múlva elváltunk. Eközben szakkörök, művésztelepek, kiállítások, egyéniek és csoportosok következtek. Ma nehéz elképzelni, hogy fért bele mindez. Éjszaka, ha úgy éreztem, hogy nem volt elegendő a teljesítményem, fölkeltem és folytattam az aktuális munkát. Sokféle anyaggal kísérleteztem, a textiltől az agyagig, fél évig egy keramikusnál is dolgoztam. A papír után megpróbáltam az olajt és a vásznat, ez néhány évig jó önfegyelmező eszköznek bizonyult. 1980-ban kaptam meg a Képzőművészeti Főiskolán a diplomámat. A kilencvenes évek elején még néhány évet tanítottam a Tanítóképző Főiskola esti tagozatán rajz szakos felnőtteket. Ez nagyon jó feladatnak bizonyult, mert a korkülönbség dacára együtt kísérletezhettünk és megoszthattam velük tapasztalataimat, és megcsodálhattam sokféle tehetségüket.

         1986-ban találkozásom Fischer Ernő festőművésszel a Fáklya pedagógusklubban nagy lendületet adott, mert gondos és törődő, szigorú szeretettel irányított. Az ott uralkodó légkör, különösen az úgynevezett Vinkli-kör szűkebb, egymásra figyelő csoportjában, tanár úr vezetésével végre igazi szellemi légkört teremtett. Ezután a Budaörsi Műhely 1990-ben, megjelenéseink Budaörsön, a műtermi közös munka, korrigálás, nagy beszélgetések, tervezgetés; életem legszebb időszaka volt. Amíg Ernő bácsi élt, igyekeztem nem okozni neki csalódást, de már érett bennem egy vadabb, ösztönösebb világ, amely közelebb van a mához, elutasítva nem az esztétikumot, hanem az esztétizálást. Kovács László budaörsi művész sokszor megmutatta munkáit, amelyek erősen hatottak rám. Alföldi Lászlótól nagyon sokat tanultam a dolgok racionálisabb megközelítésében, valamint a sok közös olvasás során (mind filozófia, esztétika, mind szépirodalom).

         1997-től veszek részt, Kováts Albertnek köszönhetően, országos kiállításokon, ekkor hívott bennünket a Magyar Festők Társaságába, ez újabb kihívást jelentett.

         Az alkotótevékenység számomra mindig a felfedezés terepe. Tulajdonképpen igazán a kezdet, az indítás izgalmas. Régóta sorozatokban gondolkodom, mert körbejárhatom a problémát. Ezt szolgálja a vegyes technika és a réteges építkezés is. Szeretem az átláthatóságot, amely a dolgok történetébe enged betekinteni. Itt jutottam vissza az igazság kereséséhez, ami gyerekkorom óta kísér. Sok munkám évekig alakul, mert újabb rétegek kerülnekrá, vagy éppen ellenkezőleg, visszafejtem, addig, míg visszaérek a hiteles szintig, ahol a helytelen irányt választottam. Egész eddigi munkacentrikus életemmel (többezres számnál tartok) most kerülök az elmulasztott önreflexió kényszerébe.

          Ez év tavaszán S. Nagy Katalin művészettörténésszel úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk könyvbe rendezni a sok évtizedes munkát, amely az életemet jelentette. Ez nem könnyű feladat, mert az eddigiekben nem gondoztam az anyagot, csak az új dolgok létrehozásának láza hajtott. 

 T. Horváth Éva, 2015

       A SZEMLÉLETVÁLTÁS ELŐZMÉNYEI ÉS MOTÍVUMAI 

      Visszafelé olvasva a történetem, keresem a változásokat, mégis inkább az azonosságokat találom jellemzőnek. Miután nem dobom el a rajzokat, hanem átrajzolom, átfestem, így belelátás nélkül merem állítani, hogy a kis részletek helyett az egész, a világ, a túlnani foglalkoztatott. A krokikat is a környezetükkel együtt rajzoltam. Rövidlátóságom dacára inkább levettem a szemüveget, hogy az apró részletek ne tereljék el a figyelmem. A tanulmányok rajzolását is ez a nagyra néző szándék vezette. A kezdő, az anatómiát alig ismerő rajzolótól furcsa ez az indíttatás. Ma visszanézve tanítványaimra, kollégáimra gondolva, ritkán láttam ezt a fajta szenvedélyes elkötelezettséget, ami engem már akkor is mozgatott. Miközben meg akartam felelni a mestereimnek, hamarosan elragadott a belső szándék, ami más irányba vitt. Ezért is csodálkozom, hogy Kiss Tibor és Pataj László, anatómiatanáraim a főiskolán, elfogadták ezt a belső vezérlésű rajzolási módot, ami akkor is jellemző volt rám. 

        Fischer Ernő festőművész, aki a kilencvenes évek közepéig mesterem volt, ezt az erős érzelmekkel, kevés fegyelemmel rendelkező alkotót találta bennem. Ebből próbált racionálisabb, higgadtabb festőt faragni. Az Ő szeretetteljes, odafigyelő törődése sokat alakított rajtam. A Fáklya Klubban találkoztunk. Itt már többen vették körül, Alföldi László, Kölűs Judit, dr. Csengery Béla és Bíró Judit, és még sorolhatnám a kedvelt kollégákat, de mi voltunk, akiket elkötelezetté tett iránta az a tartás, tudás, átadási vágy, amely olyan ritka volt hosszú tanulói utunkon. Ezt a kapcsolatot gazdagította még a nyári művésztelepek hosszú sora (1985-1995, Sopron), ahol a barátság szeretetté érett. A szinte huszonnégy órás együttlét Fischer Ernő minden oldalát megmutatta a résztvevőknek. Ez sokkal több volt, mint tanulás, többet vártunk és kaptunk, emberileg és művésszé válásban is. A nagy beszélgetések, vetítések, esti séták, és még a borozások is, ahol én - antialkoholistaként - sok adomázás, vidámság részese lehettem.

          A Budaörsi Műhely, amely az Ő vezetésével és irányításával munkálkodott, lett a hely és a szellem, ahol dolgoztunk. Erősen hatottunk egymásra - de ez a hatás az idős mesterrel is kölcsönös volt. Őt is vonzotta a mi fiatalos lendületünk, és kérte, hogy vázlatszerűen nagyítsukfel néhány korábbi munkáját, amit továbbfestett és -alakított saját alkotássá. Ezenkívül saját munkáihoz felhasználta és befejezte a mi alapjaink közül azokat, amelyeket rendelkezésére bocsátottunk. Tanújává, cselekvő részeseivé váltunk alkotói folyamatának. Ez mindannyiunkra másképpen hatott, és a tanítványi viszony lassan kollegiálissá változott. Nekem elindította a Lepedőképek című sorozatomat, amely nagy méretével adekvát volt elfojtott energiáimnak. Először szén-, krétarajz volt, majd blindrámára felfeszítve, keretezve, konszolidálódott a Mester hagyományos képigényéhez. Így állítottuk ki. Ma is sok megőrződött ebben az állapotában, egy másik része folyamatosan továbbalakul változó szemléletemnek megfelelően.

          Ezután jött a Neupack művésztelep a maga intenzív hat hetével, tobzódás az anyagokban, méretekben (hangárnyi). A kollégák is sokféle területről (szobrász, festő, papíros, grafikus), és mi, Alföldi Lászlóval függetlenként, kísérletezőként. Ez az alkalom biztosította, hogy felfedezzem az anyagok tág lehetőségeit, bevonását és alkalmazását alkotómunkámba. Továbbá az addig hagyományos műfajokban tágította festői gondolkodásomat, és ütköztettem a klasszikus eszközök használatával, aminek az eredménye gazdag lehetőségeket tárt fel. Ezt követően tudatosan is törekedtem ennek továbbfejlesztésére, ami lassan átalakította egész festői látásomat. Itt kerültünk munkakapcsolatba Kovács László festőművésszel. Izgalmas, határokat nem tűrő művészetét már előzőleg is ismertük, amely további bátorítást adott a szemléletváltásra, és új lehetőséget találtunk kölcsönösen egymás munkáinak figyelésre. Ezt haláláig ápoltuk. Azóta is hiányolom udvariaskodástól mentes, szigorú kritikáját, amit Ő is elvárt.

       Utoljára, de nem utolsósorban szeretnék röviden írni Alföldi László kollégámról és társamról mint szemléleti változást hozó alkotóról. Ő a ráció és érzelem jó arányú képviselője az életemben és a művészetben. Diploma nélkül hatalmas - túlzás nélkül - filozófiai és esztétikai tudással rendelkezik, amely szerves tartalma művészetének. Tudása nem könyvízű, mindig aktivizálható az adott helyzethez. Ráadásul mindenkor megosztja másokkal is, ha igénylik, és ösztönös pedagógiai érzékkel, pontos fogalmazással, a kérdező tudásszintjén, nem leereszkedve, meggyőzően bármikor átadja. Saját érdekeit háttérbe szorítva dolgozik Mesterünk, Fischer Ernő életművének tovább éltetésén. A most születő könyv sem jöhetne létre az ő munkája nélkül.

 T. Horváth Éva, 2015

         TEKERCSKÉPEK 

        A rajzolás, firkálás, irkálás gyerekkorom óta alapvető tevékenységem. A rendelkezésre álló és nem álló üres felületeket szinte középkori következetességgel (horror vacui) rettegve az ürességtől, töltöttem meg. Nem helyettesítették a szavakat, de gyakran vigasztalással az igazságomon esett sérelem, fájdalom orvoslását szolgálta, és szolgálja még ma is. Nem állt rendelkezésemre soha elegendő papír, eszköz. Így a tapétapapír megjelenése a háztartásban az írópapírok helyébe lépett, a „végtelensége" sokkal inkább megfelelt „filozófiámnak" a papír és az élet, az öröm végtelenségének természetes igényével. Magától értetődően a tartalom az ismeretek gyarapodásával változott, és ez az alapja ma is a „műfajnak".

        Természetesen nagy vonalakban voltak ismereteim a keleti tekercsképekről, és sokat olvastam a kínai irodalomból is, de közvetlen indíttatást nem ez adott. A fent vázolt végtelenségérzet és a befejezettség távoli volta adta azt a felszabadultságot, amelyet a hagyományos táblaképben sohasem éreztem. A négy oldalhoz igazodást mindig szűknek találtam, ezért növeltem a méreteket, majd indultam meg a téri dolgok irányába is. A monu- mentális méret fizikai okok miatt sokszor kezelhetetlen volt számomra, viszont a kép oldalának horizontális megnyitása megoldotta ezt a problémát. Az összetekercselhetőség pedig a kezelhetőséget könnyítette. Bármennyire furcsának tűnik is, de ezek a gyakorlatias kérdések és a legmélyebb belső vágyak szerencsés találkozása volt a fő indító ok.

        Tehát az így adódó lehetőség ezt követően sok tartalmi problémát is felvetett. Milyen az, ha nem látjuk egyben a képet, ha megszűnik az egynézőpontúság, ha afolyamatsze-rűségre helyeződik a hangsúly. Olyan ez, mint a képregény? Vagy a művészkönyv adta lehetőség? Vagy van ezen túl valami sajátossága, ami mást is rejt magában? Ezekre a kérdésekre a gyakorlatban kerestem és még ma is keresem a válaszokat.

        A tartalom megválasztása sokban segített, mert a hegyvonulatok és a táj alapvetően ilyen jellegű vizuális megjelenítést kíván. Nem véletlen, hogy a keleti tekercsképeknek is sokszor ez a témája. De ott még a kép és szöveg szoros egymáshoz tartozása is ezt segíti. Azt megtapasztaltam, hogy az absztraktabb megjelenítés viszont nagy csapdákat rejt magában, mert hamar ornamentikává, majd üres dekorációvá alakulhat. Ezért az utóbb készült képeken eltértem a hagyományos módon megjelenített tájképtől, valamint az elvontabb öncélú formáktól, és részben visszatértem a realisztikusabb megfogalmazáshoz.

     Megjelentek újra a figurák, de most már nem egymásra halmozva - mint korai táblaképeim zömén -, hanem egymás mellé helyezve, ami által sajátos képi történéseket tudtam megjeleníteni. Ezzel megérkeztem a meséhez, az epikus elbeszéléshez, a vizuális nyelv végtelenített mondásához. Ily módon, szekvenciává alakítva az egy nézőpontú képet, összekapcsolódott az ugyanaz és más szinte feloldhatatlannak látszó kettőssége. Persze további bonyodalmakat jelent, és tartalmat módosító tényező lehet a bemutatás formája is, mert még nem eldöntött, hogy ezeket kiterített hosszú képeknek tekintsük-e, vagy körbehajlított panorámaképnek, esetleg a hagyományos tekercsképekre jellemző olvasásformát válasszuk. Tehát itt még további nyitott kérdések is vannak, amelyeket majd a gyakorlatban kell megválaszolni. 

 T. Horváth Éva, 2015

Cseuz Rgina kiállításmegnyitója: 

  T. Horváth Éva és Alföldi László közös kiállítása elé, 

 Párkapcsolatok címmel közli 2016. március 22. Arnolfini Szalon

         Amikor a Párkapcsolatok címet adtam a megnyitómnak, bevallom, némi hatásvadászat is vezérelt, hiszen egy nőről és egy férfiról van szó – és ilyen párkapcsolatról legtöbbünk szívesen hallgat történeteket. Mielőtt azonban még bulvár irányba sodródnék, szolgáljon mentségemre, hogy két egymás mellett dolgozó művész alkotásait művészi párkapcsolatként is izgalmas megvizsgálni. 

          Kapcsolatok, hálózatok bonyolult rendszerében élünk. A network mindennapjaink számtalan dimenziójában a markában tart minket, civilizációval sújtott vagy áldott embereket. A szolgáltatások, eszközök, társadalmi hierarchiák, a pénz, a politikai döntések, a környezet védelme vagy rongálása mind-mind érint minket. Igazi, szerzetesi magány a civilizáción belül a szó fizikai értelmében már nincsen. Bíznunk kell a villamosvezetőben, az ügyvédben, az orvosban, a könyvelőben, a hentesben, a szabóban – mindenkiben, akire rászorulunk és akivel kapcsolatba kerülünk, mégpedig egyre cizelláltabban, egyre magasabb sebességfokon. A Beatles zenéje már lassú és monoton, a pixelek és a filmbéli akciók száma nő; egyáltalán, a mérhető paraméterek folyamatos növelése zajlik körülöttünk. Ugyanakkor a f izikai létezés szövevényes kapcsolataival fordított arányban áll a lelki létezés sivárosodása, izolálódása, sőt degenerációja. Zsugorodik az építő, a gyógyító, a tisztázó, a felemelő párbeszéd ember és ember között (sms kultúrába sorvadunk, minimális szókinccsel, sebesen e-mailezünk és így tovább).

            Párbeszédet mondtam, mert talán a verbális csápjaink a legerősebbek, a leggyorsabban érthetőek. Itt és most viszont párkapcsolatról szeretnék beszélni, amikor a „párbeszédet” – nem pontosan ugyan, de – „párlátásra” fordítanám. Meg kell jegyeznem, hogy a kínaiak élesen megkülönböztetik az írott nyelvet (ven 文) és a beszélt nyelvet (jü 语). A sokféle nyelvjárás miatt verbálisan nem értik meg egymást, de vizuálisan, az írásjegyeik révén igen.

          Egy-egy kiállításon a művész elénk teszi gondolatait, intellektuális létezését, méghozzá sajátságos vizuális eszközökkel, más által megismételhetetlen módon. Számomra ez csodálatos, szinte bűnbeesés, leselkedés, intimitás. Elém tárul, beenged a szuverén én-világába, és megengedi, hogy átvegyem a saját szűrőimen keresztül azt, ami az ő sajátja, az ő műve. Foglalkozásomnál fogva – gyakorló orvosként – ugyanis ahhoz szoktam, hogy csak azokat a gondolatokat fogadjuk el igaznak, amelyeket többen, sokszor megismételve, kipróbálva újra és újra elő tudnak állítani. Ez a természettudományos igazságokra vonatkozó alaptörvény. Ugyanakkor számomra a művészet titkos, több szinten zajló párkapcsolat, ami a művész és a választott anyagok között jön létre, egyszeri és megismételhetetlen valóság formájában. Majd az alkotás és a néző között is megjelenik, esetleg már egy másik gondolat, érzés – abból a vizuális valóságból kiindulva, amit eredetileg a művész hozott létre, gondolatait, érzéseit képi nyelvre fordítva. A két párkapcsolat szinte biztosan nem fedi egymást, nem ugyanaz a gondolat, nem ugyanaz az érzés, de az egyik indukálta a másikat. Az alkotás funkcionált, hatott.

          A képeket nézve el kellene felejtenünk a megértést, a lefordítást, mint két idegen nyelv összehasonlítását, ki kellene tárnunk magunkat a képi valóság befogadására. (Különben is, van olyan nézet – Roger Ebert vallja ezt –, miszerint az anyanyelvünk csak a második nyelvünk, az első a gondolat!)

              Itt most a falakon két jelentős életpálya pillanatképei jelennek meg számunkra. T. Horváth Éva már 50 éve éli át, amire mindig is vágyott: az alkotás szabadságát, a múlt, a tapasztalás beépítését a jövőbe, a szoros kötődés okán szinte soha be nem fejezett képi megjelenítést. Alföldi László zsigereiben, álmaiban folyamatosan képzőművész volt, akkor is, amikor kertészként, vagy terapeutaként kellett a megélhetésért dolgozni. Végül is 50 éves korától lett önállóan is kiállító, magát határozottan vállaló művész, egyedi technikákkal, sokgyökerű koncepcióval. Azonos mérföldkő kettőjük életében a budaörsi művésztelep, valamint a mester, Fischer Ernő. Ebben a legendás műhelyben a közös műtermi munkák utáni együttlétek, beszélgetések érzékeny atmoszférát jelentettek. Mindketten jó alappal rajzottak ki ebből a közösségből.

              T. Horváth Éva munkásságának első részében, 20–25 év alatt végigjárta a klasszikus modernizmus útját – vizuális nyelvi, kifejezésbeli értelemben. Megtanulta a látvány rögzítését, elsajátította a műfaji jellegzetességeket (akt, portré, csendélet, tájkép), de – ahogy magáról írja –: „a valósághű ábrázolás már a kezdetektől csak a felszín megértését jelentette”. A formák felbontása, a távolodás a figurativitástól, majd a kísérletezések a kilencvenes években a modernitás utáni eszköztárral gazdagítják mindmáig művészetét. Közel kerültek hozzá a japán és kínai alkotók, elsősorban a kalligráfiák, s Európában szokatlan formátumú tekercsképeket is létrehozott. Anyaghasználatában bátor, mindenevő: papír, festék, gyűrés, vágás, szilárd anyagok felvitele, korábbi munkákból kivágott részek felhasználása, átfestések, kollázs, íróka, textíliák – e rendszertelen felsorolással csak azt a hatalmas halmazt akarom érzékeltetni, amihez nyúl a pontos kifejezés érdekében. Megfogalmazott elve a tisztelet minden létező iránt, ami akár a felejtés, akár a szemét kategóriába kerülhetne, ha a művész nem emelné be az alkotásába, új valóságot teremtve.

          Alföldi László 40 éven át tanulta a mesterséget. Ami ezekből a hosszú évtizedekből született, egészen más, mint társáé, T. Horváth Éváé. Az elszakadás a valósághű ábrázolástól törvényszerűen nála is megtörtént. Számára a nyomda – mint eszköz, lehetőség, technika – jelentett új utat, inspirációt. A keze ügyébe kerülő sajtótermékek alapanyagként jelennek meg, amelynek megmunkálásával, kollázsolásával, visszakaparásával, egy-egy szín meghagyásával vagy felvitelével új valóságot hoz létre – jóllehet a kiindulási anyag egyszerű áruházi katalógus, vagy divatlap, amely egyébként a szeméttárolónkat bélelte volna. Maga paratípiának nevezi ezeket a zárt, fegyelmezett alkotásokat. Az alapanyag állagának változtatásával, kombinálásával, olykor pop-artos elemek bevitelével döbbenetes hatások születnek. Távolról tekintve (fizikai és esztétikai értelemben is) Ország Lili szellemisége sejthető egyes Alföldi-munkákon.

           A szabadság a művész munkaeszköze – mondja élő klasszikusként Szüts Miklós festőművész. Nézőként mi asszociációs szabadságot kapunk, itt és most éppen T. Horváth Évától és Alföldi Lászlótól. Használjuk ki, és engedjük be a látványt avval a tabula rasával, amellyel csak a gyermekek rendelkeznek.

             Picasso szerint minden gyermek művész; a gond csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korában is. Próbáljuk meg!

Cseuz Regina

S. Nagy Katalin: Két-ségek, katalógus szöveg

      T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása az Artézi Galériában     

   A modern magyar képzőművészet legismertebb házaspárjai Anna Margit és Ámos Imre, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor, Szenes Zsuzsa és Erdély Miklós. A kortárs festők közül is sokakat sorolhatunk, például Mauer Dóra és Gáyor Tibor, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós, Mózes Katalin és Turcsányi Antal. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hatottak-e egymás képi szemléletére, kimutathatók-e közös nyelvi elemek a kompozíciókban.

      T. Horváth Éva és Alföldi László 1997 óta élnek együtt, de már 1986-tól ismerték egymást a Fáklya Klub szakkörében, 1985 és 1996 között tagjai voltak a Fischer Ernő által vezetett Budaörsi Műhelynek, együtt dolgoztak a nyári műhelyekben (Sopron, Budaörs-Neupack), mindketten két évtizede részt vesznek a Magyar Festők Társaságának csoportos kiállításain. Eddig két közös kiállításuk volt: Kép-más-ok címmel 2001-ben az Artus Stúdió Galériában és 2012-ben Együtt címmel az Újlipótvárosi Klub Galériában.

       T. Horváth Éva legújabb, 2015-ben és 2016-ban festett függőleges tekercsképei láthatók az Artézi Galériában. Ezek folytatásai az elsőként 2005-ben a Nyírő Galériában bemutatott, hasonlóan keskeny formátumú vízszintes tekercsképeknek (szélességük 40 - 50 cm, hosszúságuk 5-6 métertől 10-12 méterig terjed). Az európai művészetben szokatlannak számító tekercsképek az ázsiai kultúrák, vallások hagyományos műfajai, amelyeket eleinte selyemre, vászonra, majd finom papírra festettek. A kínai és a japán festők körében a XX. században is és ma is népszerű forma. Vannak úgy nevezett „hegyfestők” (Tibetben már a III-IV. század óta), a vízszintes tekercsképeken belül egy sorozatnyi hegy-képet hozott létre T. Horváth Éva (Kék hegyek, Repülő hegy, Őshegy stb.), amelyeken festészetének más fontos motívumai is jelen vannak (madarak, lények, fejek, szörnyek és így tovább). Azonosíthatóságuk, az alakzatokká összeálló színfoltok, vonalstruktúrák ellenére félfigurálisak és nonfiguratív művek, a teljes absztrakcióhoz sokféle átmenettel. A kiállításon szereplő függőleges tekercsképeken csak nagyon áttételesek az utalások, a lényeg hordozói az érzékeny színátmenetek, a különös foltok, a lírai megfestés mód maga.

        Alföldi László harminc éve készíti egyedi technikájú munkáit, ahogy ő fogalmazta meg blogjában: „a kollázs és a montázs különböző útjain”. Korai kollázsai még az orosz avantgárd hatását mutatják. A konstruktív figurativitástól lépésről lépésre távolodva jut el az első látásra csaknem nonfiguratív, szigorú fegyelemmel alakított kompozícióig. Tudatosan és sokszorosan át- meg átalakított felületek, amelyekből nem zárja ki a véletlenek szerepét sem. Réteges struktúrák, visszafogott, tartózkodó, gyakran monochrom színvilág. A geometrikus absztrakt formavilág mögül felsejlenek, kibontakoznak azonosítható alakzatok, figurák, árnyak, betűk, faltöredékek, kapuk. Utalások Ország Lili labirintusainak mitologikus szereplőire, sőt, pop-artos tárgy-fétisekre is. Intellektuális alapú, gondolati megközelítést igénylő művek, miközben az esztétikus faktúra, a felület megmunkálás szenzitív hatásokat vált ki.

        Mindketten használnak kollázs-elemként régebbi műveik feldarabolásából elemeket, színes újságpapírokból és reklámokból abszurd részleteket, átdolgozott, visszatépett felületeket helyeznek egymásra és egymás mellé, szítanak, gyűrnek, elsimítanak, belefestenek, átrajzolnak, kísérleteznek az anyagokkal, a faktúrával, keverik a technikákat. A művek létrehozásában vannak hasonló elemek, a munkához, alkotáshoz való hozzáállásukban is, szellemi elkötelezettségükben is, még ha a végeredmény látszólag nagyon is különbözik. T. Horváth Éva meg is fogalmazza: „célom a kísérletezés, a felfedezés”. Ezt mindkettőjük nevében írhatta volna.

         T. Horváth Éva világa tágasabb, nyitottabb, sokrétűbb, színesebb, érzelem telibb, beszédesebb. Alföldi László zártabb, zárkózottabb, befelé fordulóbb, meditatívabb, hallgatagabb. Ha csak a vonalaikat figyelem: T. Horváth Éváé szerteágazó, folyam- és folyondárszerű, kusza, élő, Alföldi Lászlóé szögletes, derékszögű, kontúros, egyensúlyos, szerkesztett. T. Horváth Évánál a folthatás, a szétterülő színek, a színárnyalatok, Alföldi Lászlónál a nagy formák, a zárt alakzatok. A rendszertelenségben és a rendszerben is kiszámíthatóság, tisztaság, bizonyosság. Sok a közös elem: falak, kapuk, labirintusok, betűk, írástöredékek, vonalhálók, geometrikus alakzatok és alig megközelíthető, nehezen megfejthető figurák. Kötődés a kultúra mélyrétegeihez, világunk poétikus és zenei struktúráihoz. 

S. Nagy Katalin

 Budapest, 2016. január 

     Abafay-Daák Csillag: Egy a kettő, kettő az egy

        ::: Párosesszé T. Horváth Éva és Alföldi László kiállításáról II.

        Már a kiállítás címe is sokatmondó szójáték, nincs kétségünk a kettősség láttán, hogy egymásra rímelnek az alkotások, miközben nagyon is különbözőek. Mindkét alkotónál sok a kollázsszerű mű. T. Horváth Éva a hordozók és felhasznált anyagok sokféleségét és ezek ötvözetét használja: pác, tus, porfesték, tempera, ceruza, toll, gipsz, kartonpapír, papírtekercs, akril, kréta, dextrin. És ezeken kívül kiemelnék még két anyagot, az organzát és a fűrészport. Ha utóbbiak nem is ugyanazon az alkotáson vannak jelen, szélsőséges, ellentétes tulajdonságaikat – az organza finomságát és a fűrészpor érdes voltát – a művész sokoldalúan és invenciózusan használja ki, mindkettő újabb réteg, és áttetszés, takarás formájában jelenik meg. A fűrészporban egy korábbi művelet is benne van, a művész keze alatt a hulladék anyag új életre kel.

         T. Horváth Éva folyamatos mozdulattal írja a jeleket, izmaiba rögzült a manuális mozgás finom formája, lendülete, miközben írásjelekkel, fogalmakkal dolgozik, képileg reprezentálja őket. Díszít, mint akinek nem megengedett a hasonmás képi ábrázolása. Elvontan fogalmaz, fest, de nem olvashatatlanul. Bár nem tudok sem kínaiul, sem japánul, mégis csodálattal nézem kalligráfiáit, a jeleket, amelyek rajzolt vonalak mögött, között és mellett találják meg helyüket. Folyóírás ez, hordalékkal és horzsolással, miként a művész lelke is horzsolódik, feszültséggel, hiányokkal terhes, a közölhetetlennel birkózik.

          Az Eltűnőben nem a halálról szól – szólhatna arról is –, inkább a szellemről, az emlékről, az emlékezésről, hogy valaki valamikor létezett és most is létezik, de már csak bennünk, virtuálisan. A szintén tavalyi Fázós angyal is áttűnés, a jelen nem levés pillanata, a didergésé, mint a Windowsban a kék halál; semmi nincs, csak kéken világító képernyő, semmi mozgás, és az adatok eltűntek, elvesztek. A Szántás egyszerre betűvonás és elfolyó, barázdált idő. A Triptichon I. (Irtás) képen a tisztás felől haladunk felfele, talán az égbe, és ott még látjuk az erdőt. Egy feje tetejére állított világ képe is lehetne. Az Olvadáson hasonló motívumot figyelhetünk meg, mintha egy sötét hegyről csorogna le a hólé, a kép alja kitisztul, a természet örök körforgását látjuk. Május című tekercsén többszörös rétegződést, írást, betűket, szellemarcokat is felfedezhetünk, a fekete gesztusok „kizöldülnek”, miközben zöldet nem látunk, csak napfény pászmákat, amelyek nélkül nincs kizöldülés. T. Horváthnál az anyagtalanság kap erős hangsúlyt, a kép elé tett organza, amely az üveget is helyettesíthetné, a nézői tekintetet megállítja, szemlélődésre, elmélyülésre készteti.

           Alföldi László Pompeji vázlatok című képciklusa 2012-ben Budapesten a Mercure Museum Galériában, a Boltíves Galériában és az Újlipótvárosi Klub-Galériában, illetve 2013-ban Szegeden az SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet tanszék Fischer Ernő kiállítótermében volt látható. Ezen a négy kiállításon a sorozathoz tartozó majd háromszáz lapból összesen százegynéhány bukkant fel. Az Artézi Galériában most bemutatott darabok mintha visszafordítanák az időt; mintha a művész most építené fel az elpusztult Pompejit, a város újratervezését vetné papírra: semmi sincs elveszve, vagy inkább semmi se mehet veszendőbe abból, ami megmaradt, fennmaradt, nem feledhetjük a pusztulást. Emlékezés és megőrzés, kockáról kockára haladunk, a címek beszédesek, Fal előtt, Füstös ház, Labirintus, Pompeji ma, Kék tükrök háza, Kint és bent, Újév napján, Két ház között, Most még néma.

           Alföldi mindegyik képen ablakot nyit, akkor is, ha labirintus, akkor is, ha fal előtt állunk, vagy két ház között, mindig kint és bent vagyunk, nem maradunk némák. Láttatja a fórumot, a metszéspontot, azt a nagy, gyakran árkádos, üzletekkel körülvett teret, ahol a bazilika és a főtemplom, a capitoliumi triász szentélye is helyet kapott (Pompeji vázlatok XII.). Többszörös szűrőn át néz a múltba, miközben többnyire vízszintes képeinek felosztott tereibe helyezi Pompejit, a várost. Ezzel újjá is teremti azt, a már nem létezőt (Pompeji vázlatok VI. [Újév napján]). Mint egy pompeji filatelista, gyűjt és gyűjteményt hoz létre. Nem lávadarabokat gyűjt, nem emel torlaszokat belőlük, de a képek zártságával jelzi, nincs levegő, a világosság gyengül, elenyészik, mint a napsugár napfogyatkozáskor. Alföldi rögeszmésen gyűjt és alkot, mintha sosem lenne vége a sorozatnak, nem unja, nem gyűlöli; hogy szereti-e, nem tudom, alkot, teremt. Nem Kőműves Kelemen, itt nem omlik le éjszaka, amit nappal emeltek, de fordítva sem, amit éjjel emeltek, nappal is áll. Ami még fennmaradt, abból építkezik.

          Alföldi László az utókor szemével nézi mindazt, ami megtörtént, az egészet és a maradékot, a maradványt, a töredéket, a vörös láva nyomát, a forróság miatti fulladást (Pompeji vázlatok XI.). Képein nincs pánik, senki sem rohan az utcán, fején párnával, edénnyel, kosárral a térdig érő hamuban (Pompeji vázlatok XVIII.). A régészeti feltárásokból tudjuk, hogy egy pap kezében baltával halt meg. A lehullott törmelék eltorlaszolta az ajtót és ő kétségbeesve próbált rést vágni a falba. Mindhiába. Miként társai, ő is a templom kincseivel menekült. Már nem volt sem bent, sem kint (Pompeji vázlatok VII. [Kint és bent]). A napfény csak két nap múlva tért vissza. 

 Deák Csillag

Kölüs Lajos: Sötét üvegcserepek : T. Horváth Éva és Alföldi László kiállításáról

        Erősebb a friss benyomás, vallja T. Horvát Éva, és ha kell, akkor átfest, változtat a képen. „Az eredmény nem mindig pozitív, de ez nem változtat a keresés szükségszerűségén.” Nem csak keres, talál is, rátalál a motívumra, formára, ha nem elsőre, másodjára. Otthon van a kalligráfiákban (ezeréves művészet), számára egyszerre gyakorlati és esztétikai kérdés is a kalligráfia, bár az mégis inkább a távol-keleti kultúrához kapcsolódik, de bármely művész számára lehet vállalt örökség, őrizni valamit, amit csodálunk, aminek a látványa örömmel tölt el bennünket. Guruló (tekercses, szalagos) vászonra fest, akár szőnyeg is lehetne, függőlegesen van felfüggesztve, keskeny, hol védett, eltakart, szemérmes a mű, fátyolossá válik a kép elé tett átlátszó anyagtól.

          A Triptichon I. (Irtás) nem fekete vonalakkal dolgozik, mégis felidézi bennem a hamut, a felégetett földet, az esőerdő pusztulását. A Sárkányos lovag friss, idei alkotás, a vatikáni svájci gárdistákat juttatja eszembe, őrségváltáskor, a fegyelmezettséget, a titokzatosságot, az egyszerűséget. Nem W. Scott Ivanhoe-járól van szó, nem is a templomos lovagokról. A tartásról, a formáról, a szépségről. Szent Györgyöt is megidézi, mi is sárkányölővé válhatunk, abban a reményben, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában legyőzi. Mert döntően férfi lovagokat ismerünk, Arthur király udvarából is, nagyon kevés kivétel közé tartozik Jeanne d’Arc (az Orléans-i szűz), aki mégis egy lány volt. A Szántás légi felvétel is lehetne, a talajművelés során írásjelek kerülnek felszínre. Mélyszántás. A Nyújtózkodók könnyed vonalai az égbe törnek, ott keresik a kapaszkodót.

          Kalligráfiáin ott a belső fegyelem, rendezettség, és mégis táncra perdülnek a vonalak, mer szelíd is lenni, megengedő és óvatos, mintha egy szentélyben lakna, élne, szerzetesi alázattal, és életének mindennapos velejárója lenne a kalligráfiák írása, rituáléja. Triptichonja tájkép, elvont gondolat kifejeződése, ahogy T. Horváthban él a vízmosás, az eső áztatta föld és aszfalt (Olvadás). Tigrise rejtett, áldozatát lesi, vérengző fenevad, szinte a környezetbe olvad, már-már a tigris is az áldozatával lesz hasonló, kék szeme világít, akárha az égboltot látnánk, Triptichon II. (A tigris). A 2015-ös keltezésű Mind elmentek talányos mű, mintha a fehér-fekete jelek gyolcsként ölelnének át valaki, egy halott testét. Egy tömegsírt fednek fel? Üresen maradt a falu, mert lakói vándorútra keltek? A múlt szól vissza, a Shoa? A kép láttán felmerül bennem, hogy talán már Alföldi László Pompeji vázlatainál vagyok.

               Ízisz templomában szertartás készül. Ebédidőre jár. Senki sem sejti, hogy eljött az Ítélet napja, és hamu, habkő és törmelék, sőt szikladarab hull a házakra, tetőkre, lombra és ágra. Alföldi László is tudja, hogy idővel az emberek azt is elfelejtették, hol feküdt egykor Pompeji városa, amelynek már a nevét sem emlegették többé. 1500 évnek kellett eltelnie addig, míg valaki felfedezte, hogy milyen tragikus történet rejlik a Vezúv lábánál fekvő halom alatt. Alföldi emlékszik, a pusztulásra, a szürkeségre, a halálra, a kapukra, a résekre, a tetőkre, lépcsőkre (Pompeji vázlatok X.). A piros vérre. Kollázsai egyben főhajtások is a halottak emlékei előtt, a sötét tónusok piros, kék, zöld és sárga színekkel keverednek, emberi alakok nélkül.

              Ország Lili nyomdokaiba lép, művei nem másolatok, nem utánérzésekből születtek. Eljátszom a gondolattal, hogy a Pompeji változatokat valamikor együtt láthatom, mint eleven múltat. Semmi sem múlik, megtörténhet. Most a kiállítóterem falain látható vázlatokat nézem, sötétségükhöz szoktatnom kell a szemem. Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek című művében írja: „igaz-e, hogy ott a Don-kanyarban sötét üvegcserepet kötöztek a szemük elé, ha nem volt, akkor kormoztak, mint a napfogyatkozáskor, mert már magától a végtelen fehérségtől is kifolyt a szemük világa”. Alföldi vízszintes képeinek felosztott tereibe helyezi Pompejit, a várost, mintha tégláról téglára építené fel újra a falakat. Nem szellem-, nem romvárost látunk, és ez a vázlatok csodája: egésznek, befejezettnek hatnak a részletek, ha olykor elmosódottnak is vélhetjük a szemünk elé terülő látványt.

             Alföldi úgy lát, mint egy vaksi, vakuló ember, és nem használ nagyítólencsét, bár egy-egy részletet kinagyít, kiemel, általuk fűzi, kapcsolja egybe a részleteket (Pompeji vázlatok III. [Labirintus]). Álmában talán Pompejiben jár, ébred, fut, menekül. Nehezen veszi a levegőt, a forró levegőt. Terhet cipel, az emlékezés terhét. Maga is szemtanúvá válik, mint az ifjabb Plinius. Történetet mesél, széttöredezett írásjeleket felhasználva, van, ami a mondatokkal elmondhatatlan, kifejezhetetlen. Az idő múlása, a halottak arca és utolsó lélegzete. Az időt perli, hogy tovább építhesse a Pompeji vázlatokat. E címmel is dacol a múlttal, hiszen félbehagyottnak, előkészületnek hat a cím, valaminek a kezdete, és semmiképpen nem a múltja, a vége. Felidézéshez elég, egy szellemmé vált város újra felépítéséhez talán kevés. Tapogatja a köveket, a falakat, az idő falait, az emlékezés, a tragédia gödreit (Pompeji vázlatok I. [Fal előtt]). „Az igazi színházaknak, tragédiáknak, tudom ezt, mindig el is ismétlem, csak egy nézője van, maga az Isten” – írja Tolnai Ottó. Alföldi érdeme, hogy nézői vagyunk és lehetünk Pompeji világának.

            Kölüs Lajos

Szilágyi Ákos honlapján is megtalálható

A szöveg S.Nagy Katalin: T.Horváth Éva cimű monográfiájának bemutatóján, 

2016. május 18-án, az Írók Boltjában elhangzott bevezető teljes változata.

 A bemutatóról lásd: https://www.youtube.com/watch?v=h9jr-Vkliil

        Szilágyi Ákos 

          1. Megmutatkozás és látszat T.Horváth Éva festészete 

           

           Egészen kivételes pillanat, hogy egy alkotói élet műve - és maga ez az élet is, mint mű - a maga egészében, tehát egészként mutatkozhasson meg, és mint egész válhasson szemlélhetővé. Ilyen kivételes pillanat részese lehet most az, aki ezt a T.Horváth Éva fél évszázadot átölelő életművét egyetlen könyvtekercsként kiterítő monografikus munkát - S.Nagy Katalin átfogó életmű-bemutatását és életmű-értelmezését - kezébe véve, kész átadni magát a benne megmutatkozó egész szemlélésének.

            A képzőművészetben az életmű egészében, egészként való megmutatkozásának különös nehézsége magának e művészetnek a természetéből fakad. Az alkotó élete során elajándékozott, megvásárolt, szanaszét vándorolt műtárgyak egyszerisége, ismételhetetlen egyedisége azt is magában foglalja, hogy rendkívül nehéz, szinte lehetetlen - akárcsak egy kiállítás rövid idejére - egy helyen összegyűjteni, megmutatni őket és így az életműnek mint egésznek mindig csak egy részlete villanhat fel a kiállító termekben, magángyűjteményekben, lakások falán, a kézbe vehető képekben, mű-tárgyakban, kiállitási katalógusokban. Lehetetlen egy helyen, egyetlen térben összegyüjteni és egyszerre megmutatni, pontosabban hozzáférhetővé tenni. De az összes mű hozzáférhetőségének biztosítása csak mennyiségi és technikai értelemben vett megmutatkozás. Csak előfeltétele az egészként való megmutatkozásnak, ami nem az időben egymást követő művek valaminő leltárba vételét jelenti, hanem létrejövésük és együtt-létezésük eleven szellemi egyes művek belső vonatkozási rendszerének megmutatkozását. Erre kerül sor a T. Hováth Éva életmüvéről szóló monográfiában, amely már az életművet konceptuálisan keretező cím hiányával is világosan jelzi, hogy a kiváló művészettörténész, S. Nagy Katalin nem saját értelmezői konceptusának fogalmi hálójával akarja beteriteni az egészet, hanem - mintegy szellemileg belehelyezkedve az életműbe - igyekszik lehetővé tenni, hogy az maga tárja fel magát egészként, úgy vegye birtokba szellemileg, olyan nézőpontból „pillanthassa meg” önmagát, ahogyan belülről, az egyes alkotások és alkotói időszakok nézőpontjából soha nem látható.

           Van azonban a megmutatkozásnak egy másik, egy általánosabb nehézsége is, ami már korunk minden művészetére áll, és a „későmodernnek" nevezett társadalom természetéből fakad, hogy ugyanis a megmutatkozás összekeveredik a látszással, hogy a látszást azonosnak tekintik a megmutatkozással, sőt, a látszás a megmutatkozás helyére lép, jóllehet, a látszásban nem mutatkozik meg semmi - még a semmi sem!

            A megmutatkozás - a lét látszása: az igazság mint az elrejtettségéből előlépő lét, ahogyan azt Martin Heidegger tanítja. A műalkotás eredetében a görög alétheia szó szemléletes létontológiai aktualizálásával. A látszás ezzel szemben az igazságszínében tetszelgő nem-igazság: a létfeledés, a léthazugság, a megtévesztés és csalás, az önmegtévesztést és öncsalást is beleértve. A megmutatkozást - tehát az igazságot - ellehetetlenitő mediatizált piaci tömegkultúrában az az erős, de éppannyira hazug látszat keletkezik, hogy csak az létezik, ami látszik, ami nem látszik, nem létezik. Elég látszanod, létezned tulajdonképpen nem is kell. Mennyi minden, mennyi mindenki látszik a simulacrumok vakitó tükörlabirintusában, hacsak egyetlen percre is, holott nem illeti meg semmiféle igazság, holott puszta kép csupán, holott látszik csupán, de nem létezik.

            Látszani - vagyis képbe kerülni - rendkívül könnyű: megmutatkozni - vagyis kikerülni e látszatvilágból, nem lenni képben, széttörni a látszatokat, kitartani a totális látszatvilággal szemben az igazság mellett - végtelenül nehéz. Nemcsak abban az értelemben nehéz, hogy a megmutatkozás a látszatok világában nem látszik vagy elnyelik a látszatok, hogy a látszat egyetemes csábitásának a legnagyobb alkotók is ki vannak téve, hogy az igazságot is a látszat csomagolópapírjában hozzák forgalomba, különben a puszta látszat és a mindenáron látszani akarás uralta világban a kutya sem venné észre. Kérdés persze, hogy a látszat édes ostyájában, megmaradhat-e szemernyi is az igazságból.

            A látszat - noha ezzel áltat és talán ez a legveszedelmesebb látszat - nem teremt létezést. Minél inkább csak látszik valaki, annál kevésbé létezik. A nagyformátumú alkotó - a nagy tudós, a államférfi, a nagy művész - látszatát, a tudomány, a művészet, a vallás látszatát soha nem volt még könnyebb létrehozni, mint manapság. A művészet nem látszó igazságához, a léthez ezzel szemben csak gyötrelmes út vezet. Máskülönben nincsen valóságos létezés, hiteles egzisztencia, nem lehetséges igaz művészet, máskülönben csak látszólagos létezés van és pszeudo-művészet lehetséges, amit kellőképpen mutat a globális méretekben termelt giccs világuralma. Persze, a látszat - a valóságos jelenlétet és igaz megmutatkozást, a valóságos teljesítményt helyettesítő látszat - bódító tudata nemcsak a létezés hiányáért kárpótol, hanem a piaci megjelenés és haszonszerzés eszköze is, mivel igen kelendő valami: minél megnyerőbb valaminek a látszata, annál többen akarják látni, megvásároln. A látszatok világát az árupiac generálja, ahogyan a siker, a győzelem látszata is merőben piaci: az a látszat győz, amelyet egységnyi idő alatt a legtöbben vesznek meg, vagy amelyért a legnagyobb árat hajlandók kifizetni. A látszat világa - a világ mint szimulakrum - a lehető legközvetlenebbül a pénz világához kapcsolódik, amely hiszen maga is látszat. A pénz látszat után erősebb látszat nem létezik ma, ez a látszat uralkodott és uralkodik mindmáig az egész modern világon. A látszat hatalma az emberi világban mindig is erősebb volt az igazság hatalmánál. Az igazság - akár vallási, akár filozófiai vagy erkölcsi köntösben mutatkozott is meg - mindig gyengébbnek bizonyult a hazugságnál. A látszat már pusztán azzal megnyerőbbnek és népszerübbnek bizonyult, hogy gyõzelemmel, sikerrel kecsegtetett, míg az igazság mindenféle győzelmet és sikert látszatként foszlatott szét. Az igazság menekült a győztesek és sikeresek táborából, az igazság a vesztesek, a gyengék oldalán állt, éspedig nem valamilyen morális megfontolásból, hanem egyedül azért, mert a gyözteseknek és a sikereseknek ezen a világon nem lehet igazuk.

        

         Látszólag elkanyarodtam tárgyamtól - T. Horváth Éva életműve megmutatkozásától a róla szóló monográfiában - valójában éppen ez a kitérő segithet közelebb kerülni hozzá, az életmű egészét átható igazságkereső pátoszhoz - a művészi formában rejlő pátoszához! - , amely semmibe veszi a puszta látszat világát, és minden egyes műben a megmutatkozás, az esztétikailag megmutatkozó igazság mellett kötelezi el magát. Nem látszani akar, nem a külső sikerességet hajszolja, hanem lenni akar és lenni mer, élete és művészete egész értelmét a megmutatkozásban ismerve fel.

Sinkó István:  Idő, kép, könyv. 

     S. Nagy Katalin: T. Horváth Éva. Alapos Kalapos Bt. 2016. Budapest 

 Idő- és térbeli kalandra, utazásra ösztönöz S. Nagy Katalin, amikor T. Horváth Éva mintegy fél évszázados életművének összegzésére, bemutatására vállalkozik. Rejtőzködő művésznek is nevezhetnénk THÉ-t (így isjelöli magát a művésznő), ugyanakkor a kötet végén fellelhető bibliográfiából és kiállítási listából kiderül, több évtizede jelen van már a magyar - és a nemzetközi - kiállítási életben. Számos írás jelent meg róla, ám ezek inkább a kétezres évekre datálódnak. 

       T. Horváth - mint azt könyvében S. Nagy Katalin alaposan körbejárja - az „útkeresés éveiben" elsősorban Fischer Ernő szakmai irányítását vette igénybe, az ún. Budaörsi Ötök egyik tagjaként. Szakmai fejlődését a fischeri képépítési és képalakítási irány határozta meg, mely alól azután a 90-es évek közepén egy hatalmas fordulattal irányt váltott. T. Horváth tanult festő, a szegedi tanárképző rajz tanszékén végzett, majd a Képzőművészeti Főiskola esti tagozatán kapott rajztanári diplomát. Művelt és sok irányba érdeklődő alkotó. A 90-es évek közepén bekövetkezett fordulat előtt is foglalkozott az absztrakcióval, motívumai ugyan inkább a figuratívak voltak (angyalok, portrék, ikonok), ám a Fischer mutatta irány már az európai modernizmus szemléletét tükrözte.

         S. Nagy kötetében részletesen tárgyalja T. Horváth anyag- és témakísérleteit a Lepedőképektől, a Neupack-papírkísérleteken át a jelenleg is formálódó doboz-, könyv-, paraván- és leporellómunkákig. Jól veszi észre a szerző az egymásba növő kísérletezésekben T. Horváth törekvéseit a képi kifejezés kalligrafikus, plasztikus elemeinek egybeolvasztására.

          S. Nagy könyve saját nézőpontját, személyes szegmensét meg nem tagadva komoly, elmélyült elemzéseket Imponáló az a felkészültség, művészetelméleti és műelemző képesség, melynek segítségével S. Nagy a festő munkáit pontos gráfokba, rendszerekbe helyezi - nem beskatulyázva az alkotót. Segítségével T. Horváth életművén keresztül felvillantja a hazai és az európai 20-21. század jelentős, ismert vagy épp kutatásra váró alkotóit. Bemutatja a hatásokat, az egymás mellett megjelenő tendenciákat, melyek T. Horváth alkotói attitűdjének lehetnek részei, de legalább is több oldalról válhat érthetővé a művésznő korra ágyazottsága.

           S. Nagy Katalin persze nem művészettörténeti összefoglalót ír THÉ apropóján, sőt inkább azt a sajátos és hosszú folyamatot tárja fel egyedi eszközökkel -, amely egy alkotói személyiség életművének egyes szakaszaiban domináns hatásként vagy épp párhuzamos alkotói aspirációk formájában jelenhet meg.

            Ilyen értelemben is izgalmas és tanulságos olvasmány S. Nagy Katalin műve, s egyben remek alkalom, hogy a magyar képzőművészet egyre markánsabb személyiségeként művein keresztül ismerkedjünk T. Horváth Évával.

            Sinkó István

2016. június 6. Arnolfini Szalon, Előszavak és Utóiratok 

                           Lakner Zsuzsa: A szabadság energiái 

         ::: S. Nagy Katalin T. Horváth Éváról szóló monográfiája elé

            Ha egy művész közel áll hozzánk, akkor nem kevesebbre vágyunk, mint megtalálni azokat a szavakat, megfogalmazni azokat a mondatokat, amikkel a kívülállókat behozhatjuk egy világba, ami számunkra kedves, de másoknak még talán idegen. Ráakadni a kapcsolóra, ami működésbe hozza az objektívet, amitől hirtelen éles lesz a kép. A legjobb alkalom erre kiállítást megnyitni vagy monográfiát írni.

             Mindkettőbe ezerféleképpen foghatunk bele. Nézhetjük kívülről az életpályát és a szokványos panelek mentén haladva kronologikus sorrendben mesélhetjük el a történéseket, mint egy regényt. Kereshetünk híres elődöket, akikkel szellemi rokonság feltételezhető, illetve akiket a művész saját bevallása szerint is csodált, iránymutatónak talált útja kezdetén. Ha voltak hús vér mesterek, akik vezették, elmesélhetjük a róluk való leválás történetét, a saját út megtalálását, az egyéni stílus kialakulásának izgalmas menetét. De nem muszáj. Lehetünk szubjektívek is akár. Hiszen mindkét műfaj lényege, hogy ablakot nyissunk a néző/olvasó számára.

              A munka során két út áll előttünk; nyitott elmével és szívvel belevetődni egy univerzumba, készen a meglepetésekre. Bátran vállalni a kockázatot, hogy addig felépített elképzelésünk a művészről új megvilágításba kerül, vagy magabiztosan belevágni és konzekvensen keresni a bizonyítékokat, amik alátámasztják kész teóriáink helyességét. Mindkét változat kockázatos, de mindkettő kecsegtet eredménnyel.

             S. Nagy Katalin legújabb, T. Horváth Éváról szóló monográfiája megírásakor a műcsoportok ismertetését választotta vezérfonalnak, hogy vázolja ennek a rendkívül izgalmas és sokoldalú művész-mikrokozmosznak a kialakulását. Könyve az anyagok és technikák sokszínűségének ismertetésén keresztül próbálja bemutatni a művész hihetetlenül kreatív észjárását és sajátos alkotói gondolkodását.

       Az egyszerűsítés kedvéért általában vegyes technikának aposztrofált művek T. Horváth Éva esetében ugyanis elképesztően széles eszközhasználatot vonultatnak fel; ceruzával, páccal, gouache-sal, akvarell-lel, tussal, olajjal, akrillal, dextrinnel dolgozza meg a nem kevésbé fantáziadúsan kiválasztott hordozókat. Találunk kötészeti vászonra, lepedőre, tapétára, hullámpapírra készült munkákat, de remek berendezett dobozai is készültek kiselejtezett íróasztalfiókokból. Lomtalanítások alkalmával felfedezett ajtószárnyak és szekrényajtók is új életet kezdtek már a keze alatt. S. Nagy laikusok számára is érthetően és érdekesen ismerteti a művész unortodox technikáit s anyagismeret tekintetében is hasznos háttér-információkkal látja el az olvasókat. Beavat a kollázstechnika eredetébe, és ismerteti a magyar úttörőket is, akik legtöbbjéhez személyes kapcsolat is fűzte. Annyira élvezetesen tárja elénk az alkotó egyéni technikáinak részleteit, hogy az olvasónak nagy kedve támad azonnal félretenni a könyvet és kísérletezni egyet például a papírpéppel.

             A hetvenes évektől a kilencvenesekig, írja a szerző, T. Horváth Éva korrekt módon megtanulta a kubizmus, konstruktivizmus, szürrealizmus nyelvi és formai jegyeit és végigjárta – kifejezésbeli értelemben – a klasszikus modernizmus vizuális nyelvi útját. Gyakran felmerül bennem (máskor is, nem csak most, olvasás közben), kellenek-e a mesterek, muszáj-e egy művésznek saját törzsfejlődési stádiumait vezetőkkel kidolgoznia? És ha úgy alakul, hogy igen, hol van az a pont, ahol egzakt módon felismerhető az elszakadás eseménye?

             Ha kész a tanítvány, eljön a mester. Nekem ez a remek buddhista mondás példázza legjobban T. Horváth Éva pályáját. A budaörsi évek alatt Fischer Ernő köré gyűlő fiatal művészcsapatban nem vált epigonná, hanem szuverén módon áteresztette magán a világot, megalkotta a saját univerzumát és elvette hozzá, ami kellett. Kifogta a levegőből, kikristályosította magának a korszellemből.

          A ma képzőművésze kipróbálhat bármit, amihez kedve van, fejlődhet a saját ritmusában, T. Horváth Éva pedig maximálisan ki is használja ezt a szabadságot. Ugyanúgy helyén van egy kollázskiállításon, mint festők között; egyenrangú alkotótárs, ha installációban gondolkodik; szuverén módon teszi fel a mércét a legmagasabb fokra, ha részt vesz egy mail art biennálén. Önmagából merít, önmagát adja. Ha a tekercsképek formáját és a kalligráfiát találja a legalkalmasabbnak mondandója közlésére, vagányul belevág – a szabályok ismerete, tanulmányút és japán mester hiányában is. Saját műfajt teremt. Olyan hosszú a hegy, a táj, a gondolat, amit képbe kell önteni, hogy egy hosszú, nagyon hosszú hordozóanyag kell, négy-öt, tíz-tizenkét méteres. Tekercs!

           Korábbi munkáit gyakran előveszi, újrarendez, átdolgoz, megjavít. Nincsenek szabályok. Ez a szabály. A kép úgyis befejezi önmagát… – vallja lehengerlő magabiztossággal.

           S. Nagy Katalin – az Arnolfini Szalonban olvasható, elismerő kommentárokkal kísért képmagyarázó sorozatainak metódusát követve – kapaszkodók tárházát kínálja az idegen látogatónak. Történelmi, mitológiai háttér-információkat mellékel a képek mellé. A művek elemzése közben gyakran emleget közismert kortársakat, illetve már nem élő művészeket, akik – befejezett életművük lévén – már elhelyeződtek a művészettörténetben. Ők azok, akik már szabadon interpretálhatóak, mert összefüggő, befejezett egységekként nézünk rájuk. Előszeretettel hivatkozik például Ország Lili művészetére mint abszolútumra, ultimatív mértékegységre.

            Nem szabad azonban elfelejtkezünk a tényről, hogy T. Horváth Éva időközben – szerény, csendes egyénisége ellenére – maga is követendő művésszé, irányadó alkotóvá vált. Olyan szuverén művésszé, akit már nem mások tükrében, hanem a saját életművén belül felépített értékrendszer alapján lehet vizsgálni. Csinálhat bármit, messziről felismerhető a stílusa. Saját nyelve van, munkáinak semmihez sem hasonlítható karaktere. Beleláthatunk különféle hatásokat, korai izmusokat, ami azonban közelebb hajolásra késztet minket, az a „téhorváthosság” a képekben. Az összehasonlíthatatlan, az utolérhetetlen. A szabadság, a zabolátlan energiák.

              Valamikor a kilencvenes években, a Balatonon nyaraltunk és megtudtam, hogy a Magyar Festők Társaságának kiállítása nyílik Almádiban. Ez volt az első megnyitó, amire hívatlanul mentünk el. Egy meglehetősen meleg tetőtérbe kellett felbaktatni, és először egy 3 éves gyerek nagyságú, festett, kollázsolt leporellót pillantottam meg a terem közepén a padlón. Sosem láttam még ilyen szabálytalan, szerteszét burjánzó, mégis fegyelmezett munkát, ami fittyet hány arra, hogy mekkora méretekben gondolkodunk a leporellóról és hol vannak a festészet határai. Éreztem, hogy a fejemben, mint a Mátrixban, lefutnak az addigi programok, és vad erővel soronként újraíródik minden. Közel mentem. Akkor jegyeztem meg ezt a nevet: T. Horváth Éva.

            Nagyon örülök, hogy most itt ez a könyv a kezemben. Meg a szeretete és barátsága is.

 Lakner Zsuzsa

2017. Balkon 3. szám

A . G E R G E L Y A N D R Á S : MONOGRAFIKUS ÖRÖM, RÖPPENÉSEK, SÍKTÓL TÉRIG ANYAGSZERŰSÉGEK S.

Nagy Katalin könyve T. Horváth Éváról

„Amikor esszét írok, örülök, hogy nincs múlt, se jelen, eloszlanak a homályok, eltávolodnak a szorongások, a feszültségek, én sem vagyok, csak a lényem intellektuális része: a tudásom,a műveltségem, a kérdéseim és válaszaim - mindaz, ami a legjobb bennem. S tán valamennyi maradandó is belőle. Vagyis: amikor esszét írok, elfelejtem a hétköznapokat. És ezáltal a múló időt, a halált is. Az idő törékenységét és tünékenységét" - írja S. NAGY KATALIN arról az elszánásról, ami művészettörténészként vezeti, orientálja monográfiák során át.'

         Az idő törékenysége és eltűnő mivolta készteti szerzői portré formálására akkor is, amikor T. HORVÁTH ÉVA munkásságának szentelt kötetében arról fogalmaz: míg számos korábbi, például Farkas István vagy Ország Lili művészetéről írott monográfiájában, kedvelt, személyesen ismert, de befejezett életművű alkotókról írt - ezúttal egy még le nem zárt életpályát mutat be, s „mivel nagyon is aktívan folytatódó életműről van szó, a műformák szerinti csoportok ismertetése mellett döntött" (6. old.). S ha összegződhet egy művészettörténész-esztéta-műelemző-szociológus-tanár közlésvágya, alighanem kifejezi ezt (saját) distinkciója: „Ha egy művész közel áll hozzánk, akkor nem kevesebbre vágyunk, mint megtalálni azokat a szavakat, megfogalmazni azokat a mondatokat, amikkel a kívülállókat behozhatják egy világba, ami számunkra kedves, de másoknak még talán idegen. Ráakadni a kapcsolóra, ami működésbe hozza az objektívet, amitől hirtelen éles lesz a kép ... " Majd folytatja ekként: „ ... rengeteget és kitartóan gondolkodtam azon, hogyan lehet kialakítani azt a meghittséget a művel, ami ahhoz kell, hogy kendőzetlenül feltáruljon előttem a befejezett alkotás és az alkotási folyamat legkisebb mozzanata is, s megláthassam, hogy a teremtő gondolat megnyilvánulásai, az ecsetvonások múlékony pillanatai miként válnak véglegessé. Az örökkévalóság részévé. Akartam hinni, hogy megtanulom a párbeszéd lehetőségét".S valóban, ahogy lapozgatom a T. Horváth-album (melynek címe is csak ennyi, sőt a kötet szennycímlapján mindennél lakonikusabban csupán: THÉ), textusok és kontextusok rémítően koherens, alkalmanként színpadiasságot sem nélkülöző, mégis a szabálytalan bizarrságot („barocco") narratív kompozícióvá, végeérhetetlen körmondatokká formált képi eposzokká teszi ezek alkalmisága révén. Szabadon, festőként a röppenés, a siklás, a felfedezés és rálátás örömével ...

         T. Horváth szavaival: „Amikor festek, szabadnak érzem magam. Olyan szabadság ez, amely a repülésre emlékeztet; arra, hogy elemelkedve a földről más törvényszerűségek között létezem. Nincs bennem aggodalom a kudarc miatt, mert sikervágy sincs, a dolgok egymásból következnek, mintha tagjaim meghosszabbításai lennének. A világ többi része szorongások tere, itt biztonságban érzem magam. Szeretek olyan felületen dolgozni, amely nem érintetlen: valami bármilyen kicsi - világszerűséggel rendelkezik, terra incognita, ami kalandozásra csábít. Ebből is látható, hogy nem tervekkel, vázlatokkal kezdek, hanem egy sejtéssel, vagy többel. Mesterem, Fischer Ernő, azt mondta, hogy párbeszédet folytat a képpel. Most is azt hiszem, ez pontosan kifejezi azt a tevékenységet, amit ilyenkor elindítok. Természetesen sok minden meghatároz, s ezek immár mélyről, gyakran öntudatlanul mozgatnak. A tisztelt, szeretett elődök; az újabban szerzett rengeteg élmény - vizuális és más művészetek -; a világ új arca, a borzalmas és a gyönyörű egyaránt; a megismert új technikai lehetőségek; és amik még jönnek. A rétegek a képen egymásra rakódnak. Az évek során változnak is, az átfestések, letépések, újraillesztések, beépítések, szétvágások, a felbukkanó véletlenszerű találkozások következtében. Vándorlás ez egy életen keresztül, és keresés, kutatás, önvizsgálat, viszonylatba helyezés. S mikor van kész egy kép? Nem szeretnék az alkotó felelőssége alól kibújni, de gyakran előfordul, hogy a képek - s ez különösen a jó munkákra igaz - befejezik önmagukat" - írja saját munkájáról a festő, kinek nem a szó-formálás a fő eszköze. A motívumok és szimbólumok világából S. Nagy fölidézi ezt a párbeszédes szándékot, a sejtést, a világ új és borzalmas vagy gyönyörű arcait is fölfedezni kész „vándorlást”, amelyben „elemelkedve a földről más törvényszerűségek között létezik" immár, hogy lehetőséget teremtsen magának a műnek, fejezze be önmagát ... „Lényei nem emberek, nem démonok, de antropomorfok. Kitalált lények, a festő teremtményei, kapcsolatuk kétségtelen a mítoszok, legendák, mondák hasonló személyeivel, de nem azok" - írja S. Nagy a művész motívumairól, szimbólumairól (16. old.). „Az egyiptomi falfestményektől a keresztény táblaképeken át a kubizmusig, dadaizmusig, majd lettrizmusig nyomon követhető az írás funkciója a képzőművészetben. A japán és kínai festészetben elválaszthatatlan az írás (kalligráfia) és a kép, ez is hatással volt T. Horváth Évára, amikor elkezdte beépíteni munkáiba a betűket, az írást. Legtöbbször írásai a felületen kifejezett esztétikai hatást keltenek, pedig arról a töredezett, rendezetlen, olykor szétesett világról szólnak, amelyről sorozatai, és amelynek áldozatai a Fejek sorozatban megmutatott, többnyire sérült emberek. És mégis, az írás segít, keretez, reményt ad, talán a tudás, a ráció mégiscsak legyőzi és újrarendezi életünk közegeit" (20. old.).

          A kötet fejezetei (Az útkeresés évei; Lepedőképek, Neupack, rajzok; Tekercsképek; Művészkönyvek; Leporellók, paravánok; Anyagképek; Dobozképek; Sorozatokon kívül) végül dokumentumokkal egészülnek ki, sajtóanyaggal, kritikákkal, kiállítási meghívókkal, a külső lenyomatok sorával, interjúkkal, életrajzzal, kiállítások lajstromával bővülnek - a Szerző szándéka szerinti műforma-követő ismertetés révén. A nem-kolorista festő alkotói folyamatában hivatkozott, s így a műtörténész által is kiemelt ösztönösség, a véletlenek szerepe mellett a tudatos színszimbolika eszközkénti használatára is kitér: „A feketék, csontfehérek, krémszínek mellett háttérszínként használja még a festő a bézst, a sárgásbarnát - ezek gyakran a papír, csomagolópapír, doboz, karton textúrájából adódnak" (21. old.). A kilencvenes évektől mintegy évtizeden át festett műveinél „tágítja a felhasználandó anyagok körét - már a lepedőképeken megjelennek különböző applikációk" (30. old.). A több százra becsült papírra készült kisebb méretű munkáin „a megjelenítet alakzatokat és vizuális közléseket az alkotási folyamat mozzanataként is szemlélhetjük" (38. old.). Majd a 2005-től kezdődő kiállítási korszakban már „akárcsak a kínai tájképfestészetben és a hegyfestőknél, T. Horváth Éva tekercsképei többségén a hegy, a hegyek, a hegyvonulat a főszereplő, köréjük szerveződik minden további képi elem" (44. old.). A Repülő hegy (2008) széles horizontján „az ismeretlent rejtő feketék és az ismerős, nyugalmas kékek mellett fontosak a fénylő sárgák, a növények színét idéző narancssárgák (a vegetáció jelenléte), a föld barnái, a tompa szürkék, a homokszínek és a festőnél elmaradhatatlan terrakotta.../…/. Tele van a kép belső mozgásokkal, sokfelé irányuló vonalakkal, elmozduló színfoltokkal, szabálytalan alakzatokkal, és még sincs feszültség, kiegyensúlyozódnak a részletek. Megyünk, haladunk, egyik pontból a másikba, nincs gabalyodás, se zsákutca, a nehézségek leküzdhetők. Lentről feljutunk, onnét tovább és még tovább folyamatosan ... / ... /. Olykor maguk a hegyek egy-egy részlete, oldala vált át emberi formába, az egymásba fonódó alakzatok megerősítik: a művészetben, a gondolatban, a képzeletben bármi lehetséges" (49-50. old.). Ebben a vízszintes tekercsformában „a majdnem lehetetlent kísérli meg: képi nyelven mutatni meg a képi műalkotást, a művészt, ahogy létrehozza a művet" (61. old.), és T. Horváth Éva kora művészkönyv-technikáit követve 2005-től maga is kísérletezik ezzel a horizont-fókuszált technikai eszközzel: „Művészkönyveinek egy része állítható, szétnyíló könyvtárgy, inkább plasztikának tekinthető, más részük síkban, fektetve lapozható, inkább a festészettel, rajzokkal rokon" (64. old.). Készül így film-fohász, városkép, forgatókönyv, világtöredék, színpadtér, absztrakt expresszionista ihlet-folyam is: „A pozitív és a negatív, a valami és a semmi, az anyagi és a nem létező egysége" (74. old.) kap itt olykor mitologikus, máskor profán, s nem egyszer hommage-jellegű közlésalakot, s gyakorta a hegy, az ember, a mese maga is üzenet-értékre enősidik: „A betű, az magába záródóan szuverén világát, mintegy igazolást nyer a Szerző önvallomása arról, hogyan lehetne egyáltalán egy művészeti életút-albumról a nem-művészet szótárával próbálni bármit is elmondani. Avagy: bemenekülni az időbe, a művészébe és a monográfuséba, a tárgyakéba és közléseik érzés-tartományaiba … Megállítva az időt, a mondatok közötti és helyetti csendet, amikor érezhetővé válik a csend, sugárzóvá a művek tekintete, vagy akár csak „ablaka”, rajzlapnyi reprodukciója, s mégis szuverén világa, mely az idő és a referáló helyébe lép. „Az igazi műalkotás születése titok. A művész pedig teremtő, alkotó, új világ létrehozója a semmiből, akárcsak a korai teremtésmítoszokban szereplő különféle alakzatú, anyagú istenek. / ... / A teremtés lényege a gondolat, az elgondolás, ez tárgyiasul, formát, alakot ölt, közvetít, mint írás-kép. A másik bibliai teremtéstörténet szerint Isten kezdetben teremtette az eget és a földet, majd a világosságot és a sötétséget, a mennyezetet /eget/ és a vizet és így tovább. T. Horváth Éva vegyes technikával készült hat Genezis képe a teremtés ezen mozzanatait közvetíti az őrá jellemző vonalstruktúrákkal, amorf alakzatokkal és a történésekhez illeszkedő visszafogott színekkel ... "

             Fontosnak vélem az albumban lévő reprodukciók értéséhez, saját „olvasatunk” komponálásához és magához a befogadás és nyitottság állapotához mindezen előzményeket, de épp ily lényegesnek a személyességet is. S. Nagy mindig tudott és akart közvetlen lenni, nézőpontja egyszerre a saját, a művészé és a műé magáé is. „Szociológusnak tekintettem magam, vizuális kultúra kutatónak (ebből írtam 1983-ban a kandidátusimat is)" fogalmazza önvallomásai egyik sorában. De lakonikus önminősítése épp oly lekerekített, amint e kötet Bevezetőjének első mondatában idézett egyik kedves ideálja, Paul Klee rögzíti anno: „A művészet se nem szolgál, se nem uralkodik, közvetít csupán". S. Nagy ezt véli jellemzőnek T. Horváth Éva munkásságáról írott könyvének mottójaként. Majd rögtön a festőt magát idézi: a festés „kalandozásra csábít”, „vándorlás egy életen keresztül, útkeresés", „amikor festek, szabadnak érzem magam”. E szabadságot az életpálya két nagyobb szakaszában, az útkeresés éveinek változatos állomásait követve, a vászonra-papírra-fatáblára készült művek, majd 1997-től napjainkig tartó munkák, sorozatok és egyedi alkotások, rajzok, festmények applikált, vizuális és taktilis hatásokat egyre izgatóbban felhasználó korszakában a textúrák és faktúrák sokszorosan rétegzett változataiban tárgyalja. Sorra veszi az anyagszerűség rendjében, a fölhasznált alapanyag (a későbbiekben főképp papír, de annak őrlemény, pépesített változata, tekercskép, leporelló, dobozképek, textillel applikált változatok) és az „elfedések, takarások és ugyanakkor az áttűnések, átláthatóságok /rétegeit/. Képei lényegi közlendőit hordozzák az ezeket elősegítő festékfelrakási módok" (8. old.).

              A hagyományos stíluskategóriákat, a látványok rögzítését, a műfaji jellemzőket (akt, portré, csendélet, tájkép) elsajátító művész a kubista, konstruktivista, szürrealista kísérletek korrekt formanyelvi készletével fölszerelkezve a kilencvenes évek közepéig lassan formabontó, a figurativitástól mindegyre eltávolodó karakterű művek formálója lett, hogy azután akár művészkönyvek, kalligráfiák, paravánok, dobozképek, asztalfiókok kollázsos technikáit is beépítse személyes kreativitása, formanyelvi szabadsága, világmagyarázó vizuális nyelve komplex rendszerébe. A figuralitás utáni félfiguralitás, majd a nonfigurális és absztrakt kreációk sora, az installációk nyelve (talán bizonyos „arte povera”, értéktelen és idegen anyagok használatát előnyben részesítő irányzat egyedi stílusjegyei) révén mintegy a műalkotás részévé teszi a kiállítóterem anyagait, eszközeit, installációs tereit is, melyek építménybe formálását bonyolult szerkezetű, írás fontos és gyakori képépítő elem, kiemelt szimbólum, akárcsak a madár és a hegy. Üzenet a múltból, üzenet a jövőnek." (78. old.) A játék a léptékkel („a leporellók valójában kisméretű paravánok, a paravánok pedig nagyméretű leporellók. Lényegében csak a méretkülönbség alapján sorolhatók egyik vagy másik csoportba", 82. old.), játék a színnel és a színrevitellel, a szerepekkel, a vetített világok tárgyi eszközeivel, az abszurd figurákkal szimbolizált cirkuszisággal, a groteszk köré szerveződő fogalmisággal: „Megjelenik a humor, a földi jelenségek abszurditásának bemutatása, a komikus emberi szokásokkal, tulajdonságokkal szembesítés" (85. old., 90. old.), a paravánok „nyitott elölnézettel” és rejtőzködő hátulrétegzéssel, a térhatás és az ornamentika tájképi kibontásával (Kárpátok I-II-III.), melyek leporellóként is triptichonba szervesülnek, parafrázisokba stílusodnak, szecesszióba rejtőzködnek, labirintusokba kacskaringóznak át (90-101. old.). A 2009 után megújított tematika pedig új „Fej-lények” sorozatát kínálva azonosíthatatlan lények organikus teremtményeire emlékeztetnek, „a fantázia szüleményei, álombéli jelenségek, elmosódott emlékek, valahol a valóságos és a valószerűtlen határán" (102. old.), angyalok, nők, „befelé rétegek” reliefhatást keltő nonfiguratív szerkezetekként mintegy „az eltűnt idő üzenetét" őrizhetik, s mintegy „földrészek, földrétegek történetét” invokálják: „A taktilis élményre késztetés különböző mértékben fontos T. Horváth Éva különböző korszakaiban. Az anyagképek különösen arra csábítanak, hogy ne csak nézzük, hanem tapogassuk is őket" (108. old.). Pizzásdoboz, faltöredékek, fiókokból formált „oltárképek”, kódex-imitációk, groteszk és vidám bibliai figurák portré-sorozatai (Angyali üdvözlet, Szent Család, Nórák, Paraszt Madonna, apostolok, írnok, tizenkét biblikus alak) a számmisztikában, Bibliában, asztrológiában és numerológiában is „kiemelten fontos szám, profán hétköznapi jelentőség is figyelemre méltó" jelentésterét hozza a folytonosság mezőjébe (117-124. old.).7 De kísérletei a sorozatokon kívüliopuszokkal, melyek „kijelölik saját helyüket az életmű folyamatában, az alkotó által teremtett különös, szubjektív, személyes térben" (126. old.) valójában a teremtő értékrend gótika, reneszánsz vagy felvilágosult tudás teremtette város, architekturális rendképzet, barangolási mező, sétálások és városképeket is megelőző „várospalánk-darabok" bűvkörében fogadják vendégként a kíváncsiskodót, az eligazodni vagy bolyongani hajlamosat, a bagoly-módra rálátni, a labirintust imaszőnyegként végigjárni, lírai hangulatokban szinte népi szakralitást meglelni képeset.

          A tárgy nélküli világok vendége, a lírai absztrakt élményét a formai hangulatkeresésben is meglelő, az érzelmi kifejezést megérteni kész befogadó ezzel a komplex életművel úgy gazdagodik, hogy nem „róla”, hanem „belőle” halmozza föl élményvilága tartós tartalékait. E felfedezés-tartalékok a hozzáadott érzelem vidékei is, de magukban rejtik az alkotó szándékát, annak kihatását, kisugárzását is: „Festőként a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak. Síktól a térig és onnan vissza, és majd azon is túl. Az anyagok találkozása, ütköztetése, de harmóniává oldva, asszimilálva őket. A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani" - írja életét összefogni, kötetbe foglalni késztetetten T. Horváth Éva (138. old.). Ez pedig, ha lehet, S. Nagy Katalin segítségével mesésen sikerült, aki ezzel beemelte főszereplőjét abba a szcénába, melynek folytonos alakítása saját műtörténész szerepének és monográfiáinak is része: Ámos Imre, Farkas István, Ország Lili, Anna Margit, Deim Pál, Péter Vladimir, Hargittai Pál, Mózes Katalin, Marc Chagall mellé most ím, bekerült T. Horváth Éva is.

1. http://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/s-nagy-katalin-amikor-esszet-irok/ 

 2. http://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/tag/konyv/ 

 3. T. Horváth Éva. Írta és összeállította S. Nagy Katalin. Alapos Kalapos Bt.Budapest, 2016., 152 oldal, 142 kép. Fotók: Alföldi László. Lásd még ArnolfiniArchívum, http://arnolfini.hu/ 

 4. In: Kilenc művész - kilenc Genezis-értelmezés. Katalógus-bevezető, Artézi Galéria, Budapest, 2017 https://issuu.com/artezi/docs/genezis_2017 

 5. http://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/snk-kiallitasokrol-amelyeket-rendez-hettem-i/ 

 6.  2016. június 6. Arnolfini Szalon, Előszavak és Utóiratok  Lakner Zsuzsa: A szabadság energiái ::: S. Nagy Katalin T. Horváth Éváról szóló monográfiája elé

7. Lásd még bővebben: Anyagképek - részlet a monográfiából. http://arnolfini.hu /arnolfini-szalon/snk-anyagkepek/

2017. november 15-én Fuga Budapest, 

T. Horváth Éva Otthon lenni

Kemény Zoltán: Élni hagyni az anyagot

          Nem a képekről fogok beszélni, hanem az alkotóról és egy mesterségről.

          Kaptam egy könyvet. T. Horváth Éva a címe, és S. Nagy Katalin írta. Kinyitottam. A Tisztelet Paizs Lászlónak című festménnyel kezdődik. Ismertem Paizs Lászlót, jóban voltunk. Róla mindenkinek a plexitömbök jutnak eszébe. Először. Majd mindaz, ami azokba öntődött. Összetaposott kólás doboz, az Est vagy a Magyar Hírlap első oldala szarvasbogarakkal, égetett könyvek, csipeszek, ezüstszövet, ruhafogas, nadrágakasztó és még sok minden más. A gondosan kitalált összevisszaság precíz kompozíciói. Címei is igazodnak maga teremtette világához: Atomfelhő rézből. Például.

          „… a gyűrt, roncsolt, átlyuggatott, barázdált felület a véletlenek folytán egyszer csak lélegezni, beszélni kezd. A durván megsebzett, hétköznapi matéria transzcendens, ünnepi ruhát ölt” – írta Végh András festőművész Paizs műveihez.

         Hát ezért. Ezért kezdődik ezzel a képpel THÉ monográfiája. A véletlen, a talált tárgyak gyűjtögetése, sokszor hosszú hónapokra való elraktározása. A várakozás. A várakozás arra, hogy egy szem, egy kéz segítse őket egymásra találni. Hogy mű legyen belőlük, hogy életre keljenek.

         Nincs ezzel egyedül THÉ. Eszünkbe juthatnak Bálint Endrének a Zsennyén, konyháról elcsent vágódeszkái vagy a kidobott, öreg parkettadarabok. Birkás István szülőfalujában gyűjtött, talált, régi tárgyai, bútortöredékei. Barabás Márton zongoraalkatrészei. Hogy csak pár példát említsek. Itthonról. Ismerem ezt az érzést. Bóklászok a Szentendrei szigeten, recsegnek a gallyak a lábam alatt, és az idő rágta fadarabok, a folyó ajándékozta, partra vetett deszkák. Egynémelyikükből talált tárgy lesz. De, ha jobban belegondolok, nem is én találom a tárgyakat, ők találnak meg engem.

         THÉ is gyűjtögető életmódot folytat. Vászon a könyvkötészetből, lomtalanításból származó ajtószárny, szekrényajtó, fiókok és karton, és tapéta, és mindenféle papírok, rongyok, szakadozott lepedő. Az anyagot élni kell hagyni, vallja THÉ. Minden anyag másként viselkedik, mást enged, másnak áll ellen – az anyag után kell menni. Meg kell tanulni őket. Majd következik az ihletett pillanat, a kép összeállítása, a kompozíció felépítése. A belelátás. Az anyag után megyeket, az élni hagynit, az ihletett pillanatot és a belelátást THÉ-től idéztem.

           Minden ott van THÉ keze ügyében. A talált és a választott tárgyak, a műhöz elengedhetetlenül szükséges eszközök, anyagok… És kezdetét veszi valamiféle intenzív öröm – hogy ismét THÉ-t idézzem. A mű születésének örömteli pillanatai a legfontosabbak. Az út – mint tudjuk Buddhától –, maga a boldogság. Az út, az alkotás folyamata. Egy gondolat felszabadult materializálása. A cél, az maga a mű. Amikor THÉ abbahagyja, jól látható helyre teszi. Nézegeti napokig, hetekig. Ahányszor csak elmegy előtte. Javítgatná. Hozzátenne, elvenne belőle. Soha nem lehet befejezni. Kész mű nincsen. Ez bizonytalanságot szülhet. A folyamatos felülírás. Ötven esztendő gyakorlata után is, rengeteg és sokféle alkotással a háta mögött is. De, így van ez majd’ mindenkivel.

           Pedig az alkotással eltelt csaknem fél évszázad igazán határozottá tehette volna őt. Nem tette. De tökéletes érzékkel választotta ki a követendőket, akik gondolkodásmódjukban, alkotási metódusaikban igazi lelki társaivá váltak THÉ-nek. Antoni Clavé tépett papírkollázsaival. Manolo Millares kifeszített, szaggatott, festett rongyokból álló képeivel. Antoni Tàpies, aki képeihez cementet, homokot, sarat, testes festékanyagokat használt. Alberto Burri, az arte povera mestere, varrott zsákvászon darabjaival és az égetett textíliákkal. Vagy Joseph Cornell a dobozaival. És a már említett Paizs László. A felsorolás természetesen nem törekszik teljességre.

          Igazi mesterének a képeivel éteri világot teremtő Fischer Ernőt tekinti, aki először vette komolyan alkotásait, és már sok évtizeddel ezelőtt érett festőnek nevezte THÉ-t. Nem maradhat ki a sorból társa, Alföldi László sem, akivel egymást segítő, igazi alkotópárosként dolgoznak, élnek együtt. Vegyük sorra, hogy különböző alkotói korszakaiban milyen fajta műveket hozott létre THÉ? Lepedőképek, rajzok, tekercsképek, művészkönyvek, leporellók, paravánok, anyagképek és dobozképek.

           Igen. Ez nagyon sokfajta irány, sokfelé visz. Így nem biztos, hogy minden esetben az alkotóra jellemző művek fognak születni. Elnézést, ha ismét magamat említem példának. Lévén tervezőgrafikus, az ötleteimből élek. A megbízástól a leadásig rendelkezésemre álló, nem túl hosszú idő alatt végig kell járnom az utamat az ötlettől a nyomdában kinyomtatható végeredményig.

          Ennek következményeit nem kell sokáig keresgélni párhuzamos létemben, ez meghatározza képzőművész-gondolkodásomat, látásmódomat is. Nem létezik felismerhető, meghatározó stílusom, motívumkészletem, színeim, kompozíciós metódusom. Mindenféle festéket, mindenféle anyagot, mindenféle szoftvert, nyomtatót, lézert használok. Így aztán mindenféle alkotások születnek, születhetnek. Nem vagyok azonosítható műveimen keresztül.

           THÉ-nek nincsen hasonló párhuzamos élete. (Hacsak alapos kalaposságát nem említem.) Mindenféle festéket, mindenféle anyagot használ ő is alkotásaihoz, de sokkal többfélét, mint én. Ráadásul folyamatosan kutat, kísérletezik. Az anyag, a technika és a forma szabadsága az igazán fontos számára. Idén nyáron lendületes portrékat, madarakat rajzolt, nagy felületeken kívánja megjelentetni azokat. Tervekben és alkotóerőben nem szenved hiányt. Hogy a ma használatos szerszámokkal hasonlítsam THÉ készletét, azt kell mondanom, hogy a lézervágó a keze, a szoftver a szeme és a számítógép a feje. Mindehhez a táp a szíve. Ő viszont akármiből, akármivel, akármilyen művet alkot, az tévedhetetlenül azonosítható. Szignó nélkül is.

           Már csak azt kell kitalálni, hogy mi az, ami feltétlenül szükséges a zavartalan alkotás lehetőségének megteremtéséhez. Álljon itt egy javaslat André Kertésztől – egy javaslat, amely ugyan egy másik műfajt említ, a fotográfiát, de a lényege általánosítható bármely művészeti ágra. Bármikor. „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy maradjon amatőr. Ez a legjobb verzió.”

           Professzionális amatőr, mint THÉ. Kaptam tőle egy könyvet. Kinyitottam. A hatodiktól a százötvenegyedik oldalig egy alkotó élet ötven esztendejét lapozhattam végig. Gyűrt, tépett vásznak, égetett lyukas papírdarabok, göcsörtös festékfelületek, lágy, kacskaringós vonalak, harmonikus, könnyű színek, mindenféle tárgyakkal telizsúfolt dobozok, becsukódó vagy nyíló ajtók.

           Minden mű mesél. THÉ-ről mesél.

Kemény Zoltán

Elhangzott 2017. november 15-én Budapesten, a Fugában, T. Horváth Éva Otthon lenni című kiállításának megnyitójaként.

Megjelent a Képírás internetes folyóiratban 2017.11.19.

Kemény Zoltán: Élni hagyni az anyagot

             Nem a képekről fogok beszélni, hanem az alkotóról és egy mesterségről.

          Kaptam egy könyvet. T. Horváth Éva a címe, és S. Nagy Katalin írta. Kinyitottam. A Tisztelet Paizs Lászlónak című festménnyel kezdődik. Ismertem Paizs Lászlót, jóban voltunk. Róla mindenkinek a plexitömbök jutnak eszébe. Először. Majd mindaz, ami azokba öntődött. Összetaposott kólás doboz, az Est vagy a Magyar Hírlap első oldala szarvasbogarakkal, égetett könyvek, csipeszek, ezüstszövet, ruhafogas, nadrágakasztó és még sok minden más. A gondosan kitalált összevisszaság precíz kompozíciói. Címei is igazodnak maga teremtette világához: Atomfelhő rézből. Például.

          „… a gyűrt, roncsolt, átlyuggatott, barázdált felület a véletlenek folytán egyszer csak lélegezni, beszélni kezd. A durván megsebzett, hétköznapi matéria transzcendens, ünnepi ruhát ölt” – írta Végh András festőművész Paizs műveihez.

         Hát ezért. Ezért kezdődik ezzel a képpel THÉ monográfiája. A véletlen, a talált tárgyak gyűjtögetése, sokszor hosszú hónapokra való elraktározása. A várakozás. A várakozás arra, hogy egy szem, egy kéz segítse őket egymásra találni. Hogy mű legyen belőlük, hogy életre keljenek.

         Nincs ezzel egyedül THÉ. Eszünkbe juthatnak Bálint Endrének a Zsennyén, konyháról elcsent vágódeszkái vagy a kidobott, öreg parkettadarabok. Birkás István szülőfalujában gyűjtött, talált, régi tárgyai, bútortöredékei. Barabás Márton zongoraalkatrészei. Hogy csak pár példát említsek. Itthonról. Ismerem ezt az érzést. Bóklászok a Szentendrei szigeten, recsegnek a gallyak a lábam alatt, és az idő rágta fadarabok, a folyó ajándékozta, partra vetett deszkák. Egynémelyikükből talált tárgy lesz. De, ha jobban belegondolok, nem is én találom a tárgyakat, ők találnak meg engem.

         THÉ is gyűjtögető életmódot folytat. Vászon a könyvkötészetből, lomtalanításból származó ajtószárny, szekrényajtó, fiókok és karton, és tapéta, és mindenféle papírok, rongyok, szakadozott lepedő. Az anyagot élni kell hagyni, vallja THÉ. Minden anyag másként viselkedik, mást enged, másnak áll ellen – az anyag után kell menni. Meg kell tanulni őket. Majd következik az ihletett pillanat, a kép összeállítása, a kompozíció felépítése. A belelátás. Az anyag után megyeket, az élni hagynit, az ihletett pillanatot és a belelátást THÉ-től idéztem.

           Minden ott van THÉ keze ügyében. A talált és a választott tárgyak, a műhöz elengedhetetlenül szükséges eszközök, anyagok… És kezdetét veszi valamiféle intenzív öröm – hogy ismét THÉ-t idézzem. A mű születésének örömteli pillanatai a legfontosabbak. Az út – mint tudjuk Buddhától –, maga a boldogság. Az út, az alkotás folyamata. Egy gondolat felszabadult materializálása. A cél, az maga a mű. Amikor THÉ abbahagyja, jól látható helyre teszi. Nézegeti napokig, hetekig. Ahányszor csak elmegy előtte. Javítgatná. Hozzátenne, elvenne belőle. Soha nem lehet befejezni. Kész mű nincsen. Ez bizonytalanságot szülhet. A folyamatos felülírás. Ötven esztendő gyakorlata után is, rengeteg és sokféle alkotással a háta mögött is. De, így van ez majd’ mindenkivel.

           Pedig az alkotással eltelt csaknem fél évszázad igazán határozottá tehette volna őt. Nem tette. De tökéletes érzékkel választotta ki a követendőket, akik gondolkodásmódjukban, alkotási metódusaikban igazi lelki társaivá váltak THÉ-nek. Antoni Clavé tépett papírkollázsaival. Manolo Millares kifeszített, szaggatott, festett rongyokból álló képeivel. Antoni Tàpies, aki képeihez cementet, homokot, sarat, testes festékanyagokat használt. Alberto Burri, az arte povera mestere, varrott zsákvászon darabjaival és az égetett textíliákkal. Vagy Joseph Cornell a dobozaival. És a már említett Paizs László. A felsorolás természetesen nem törekszik teljességre.

          Igazi mesterének a képeivel éteri világot teremtő Fischer Ernőt tekinti, aki először vette komolyan alkotásait, és már sok évtizeddel ezelőtt érett festőnek nevezte THÉ-t. Nem maradhat ki a sorból társa, Alföldi László sem, akivel egymást segítő, igazi alkotópárosként dolgoznak, élnek együtt. Vegyük sorra, hogy különböző alkotói korszakaiban milyen fajta műveket hozott létre THÉ? Lepedőképek, rajzok, tekercsképek, művészkönyvek, leporellók, paravánok, anyagképek és dobozképek.

           Igen. Ez nagyon sokfajta irány, sokfelé visz. Így nem biztos, hogy minden esetben az alkotóra jellemző művek fognak születni. Elnézést, ha ismét magamat említem példának. Lévén tervezőgrafikus, az ötleteimből élek. A megbízástól a leadásig rendelkezésemre álló, nem túl hosszú idő alatt végig kell járnom az utamat az ötlettől a nyomdában kinyomtatható végeredményig.

          Ennek következményeit nem kell sokáig keresgélni párhuzamos létemben, ez meghatározza képzőművész-gondolkodásomat, látásmódomat is. Nem létezik felismerhető, meghatározó stílusom, motívumkészletem, színeim, kompozíciós metódusom. Mindenféle festéket, mindenféle anyagot, mindenféle szoftvert, nyomtatót, lézert használok. Így aztán mindenféle alkotások születnek, születhetnek. Nem vagyok azonosítható műveimen keresztül.

           THÉ-nek nincsen hasonló párhuzamos élete. (Hacsak alapos kalaposságát nem említem.) Mindenféle festéket, mindenféle anyagot használ ő is alkotásaihoz, de sokkal többfélét, mint én. Ráadásul folyamatosan kutat, kísérletezik. Az anyag, a technika és a forma szabadsága az igazán fontos számára. Idén nyáron lendületes portrékat, madarakat rajzolt, nagy felületeken kívánja megjelentetni azokat. Tervekben és alkotóerőben nem szenved hiányt. Hogy a ma használatos szerszámokkal hasonlítsam THÉ készletét, azt kell mondanom, hogy a lézervágó a keze, a szoftver a szeme és a számítógép a feje. Mindehhez a táp a szíve. Ő viszont akármiből, akármivel, akármilyen művet alkot, az tévedhetetlenül azonosítható. Szignó nélkül is.

           Már csak azt kell kitalálni, hogy mi az, ami feltétlenül szükséges a zavartalan alkotás lehetőségének megteremtéséhez. Álljon itt egy javaslat André Kertésztől – egy javaslat, amely ugyan egy másik műfajt említ, a fotográfiát, de a lényege általánosítható bármely művészeti ágra. Bármikor. „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy maradjon amatőr. Ez a legjobb verzió.”

           Professzionális amatőr, mint THÉ. Kaptam tőle egy könyvet. Kinyitottam. A hatodiktól a százötvenegyedik oldalig egy alkotó élet ötven esztendejét lapozhattam végig. Gyűrt, tépett vásznak, égetett lyukas papírdarabok, göcsörtös festékfelületek, lágy, kacskaringós vonalak, harmonikus, könnyű színek, mindenféle tárgyakkal telizsúfolt dobozok, becsukódó vagy nyíló ajtók.

           Minden mű mesél. THÉ-ről mesél.

Elhangzott 2017. november 15-én Budapesten, a Fugában, T. Horváth Éva Otthon lenni című kiállításának megnyitójaként.

Megjelent a Képírás internetes folyóiratban 2017.11.19.

2017. Arnolfini Szalon, Párosesszé

 

T. Horváth Éva kiállítása Abafáy-Deák Csillag: Kincstár, fekete fényben

Otthon lenni sok helyen lehet. T. Horváth Éva Otthon lenni című kiállítására úgy indultam, mintha haza mennék, ismerem munkássága jelentős részét, igényes művészeti albumát is gyakran forgattam. Azt is tudtam, illetve reméltem, hogy a FUGA termeiben rendezett kiállításon meglepetés vár. A nagyteremben sorakozó munkák között mint ismerős labirintusban bolyongtam, ahol nem tévedek el a változatos művek között, amelyek gyakran páros alkotások, mint párhuzamos utak, de mégis különbözőek. Ezek nem mindig állnak egymás mellett, más művek szakítják meg a sort, hogy amikor a kép párjához érünk, villanjon be: mintha már láttunk volna valami hasonlót, de csak mintha. Két hatalmas, színeiben is kiemelkedő mű távolból néz szembe egymással, kapkodjuk a fejünket, visszamegyünk a bejáratnál elhelyezetthez, és onnan nézünk párjára, a lyukas, tépázott anyagra: Írottas I. (1999). Az őszre utaló színek, a tátongó lyuk mint folytonossági hiány 56 emlékét is felidézi, a szabadságvágyat. A kép stilizált motívum és jelrendszere az ókori világot is elénk tárja mint hagyományt, de kromoszómákat is felfedezni vélek, melyek az öröklődésre utalhatnak, és ez által a mában, a modernitásban nyerik el értelmüket. A hagyomány és a közelmúlt a jelennel szervesen fonódik egybe. 

            Az Esti sétáló (2014) és a Város este (2014) foltjai, a sötét tónusok és formák ellenére is az otthonosság érzetét kelthetik a nézőben. A művész magáénak érzi a várost, annak labirintusait, mélységeit és árnyait, a városi ember szorongását és magányát is felidézve. Melankóliát sugallnak a képek, de nem szomorúságot. A városi séta egyben a város felfedezése és megismerése is, a városi éjszaka titokzatos világ, sok rejtéllyel és homállyal, mintha magunk is Kosztolányi Esti Kornéljává válnánk.

              Az Áthallások (2002–2008) hatrészes mű a formák metamorfózisa, akár szárítókötélre aggatott ruhafoszlányok is lehetnének, vízszintes, néha szaggatott vonal köti össze ezeket, létrejön a fent és a lent világa. Torz tükörképet látunk, a lent és a fent nem válik el teljesen egymástól, összetartoznak. Ugyanez az áthallás, átnövés jelenik meg a Város este című képen is. T. Horváth Éva műveinek egyik sajátossága, hogy a kép elemeinek olyan szervességét jeleníti meg, amely révén a képmezők közötti feszültség nem szűnik meg, hanem létre jön a kép harmóniája. 

             A Gésa (2002) és a Gésák az Osanban (2007) is szín és formajáték, az első vertikálisan építkezik, míg a második horizontálisan, egy számunkra idegen, keleti világot hoz be otthonunkba, a gésák kultúráját, a nőt mint kultúrlényt állítva a középpontba. T. Horváth Éva tudatosan használ kidobott, elhasznált anyagokat, új funkciót teremtve számukra a képmezőben, és ezáltal megújítja, újrateremti ezeket, az elhagyottságukat, a kivetettségüket szűnteti meg, otthonra lelnek. Játszik az elemekkel, újra és újra felfedez valamit, mintha egy nagy utazó lenne. Egy Marco Polo vagy Amundsen. Fáradtságot nem ismer. Keresi, felfedezi, ami összeillik, ami összeilleszthető. Illik vagy nem illik. Nem illemtanórán vagyunk, az alkotói fantázia és szabadság számít. T. Horváth Éva guberál, szortíroz, megmutatja, hogy mi minden lehet egy alkotás tárgya. Egy száradt, vöröslő falevél, egy piros lufi, egy fehér-aranyfejű miltonkapocs (jancsiszeg), karton- és csomagolópapír, csipkés bugyi, farmerruha. A milton kapoccsal akaratlanul is Miltont idézi meg, az Elveszett paradicsomot. A múlt és jelen átváltozását látjuk, az értékőrzést és az érték teremtését. Itt nincs szó birtoklásról, hiszen a talált tárgyakat visszaadja a nézőknek.

            Mikor már azt hinnénk, hogy megvolt a meglepetés, és teszünk még egy kört a bejárt úton, akkor derül ki, van még egy szomszédos terem T. Horváth Éva munkáival, a Trezor nevű. Nem páncélszekrény, hanem érték megőrzésre szolgáló hely, vagyis kincstár. Feketére festett falakon tündökölnek a művek, igen, tündökölnek, kiemelkednek, fénnyel telítettek. Nemrégiben egy csoportos kiállításon Kháron Ladikján csónakáztam a pokoli úton többek között T. Horváth Éva triptichonjával és most, ebben a sötét teremben nem arra gondoltam, hogy talán meg is érkeztem az alvilágba, éppen ellenkezőleg. Szétrobbantották a sötét teret a képek. Szikrázó fény, levegős ablak mindegyik mű, a nélkül, hogy erős színeket látnánk, csak jelzésszerű egy-egy piros folt, motívum. A művész úgy ütközteti a legkülönbözőbb anyagokat, formákat, hogy egymásba olvadásukkal összhang jön létre. T. Horváth képei reliefek is, domborművek, kiléptek a síkból, felhasítják és kitüremkednek abból. Az anyagszerűség számtalan formáját mutatják, néha kollázsok, de már azon is túl van némely műve. T. Horváth feszegeti a műfajok határát, a köztes tereket keresi, az átmeneteket az egyik formából a másikba, az egyik műfajból egy másik műfajba.

             A Rabul ejtve (2010) képbe applikált piros lufi akár pecsétet is jelezhet, ami már nem fog felszállni, de valamit hitelesít, hogy ünnep volt és emléke megmaradt. Fejben újralélegeztetjük a lufit, és közben nézzük a domborulatokat, a kép harcol mindennemű laposság ellen, réteg, réteg hátán, mert magában semmi sincs, minden csak összefüggésében, egymásra hatásában értelmezhető. Ez már palimpszeszt. És kincstár.

             

Kölüs Lajos: Drapériák ünnepe

Mondják, hogy a drapéria a függöny koronája, mely az ablak körül a falrészt díszíti. T. Horváth Éva kiállításán nincsenek függönyök, ha úgy is látszik, hogy mégis vannak. A látszat csal. Ablakok annál inkább. Csukott és nyitott ablakok, párkánnyal és párkány nélkül. A látványt tekintve belül és kívül is vagyunk, lehetünk. Ablakban, ablak alatt, mögött, ablak fölött. Az idő sejtelmes sötétségében és vonzásában. Időben előre lépve, és olykor megtorpanva, hol is vagyunk (Lények az ablakban, 2014; Falon kívül és belül, 2014)?

              Dekoratív takarások és felfedések, gyűrődések és tört felületek, díszítések és használt ruhák, anyagok, őszi levelek és ceruzarajzolatok váltják egymást. A kép felszíne akár egy földrajzi térkép, egymástól elütő színekkel ellátva. Hová lehet eljutni T. Horváth Éva különleges formájú térképei alapján? Milyen világra tekinthetünk ablakain keresztül? A képek matériája fontos, T. Horváth az enyészettel száll szembe, miközben épp az enyészet erejét, formáját használja fel, hogy megidézze, megmintázza a múltat, milyen nyomokat is hagy maga után az idő. A történelem. A személyes emlékezés. Az anyag hiánya jelzi, a rész és egész viszonya mindig sajátos, valami mindig véglegesen elvész, elérhetetlenné válik (Írottas I., 1999). Akár a tovatűnt álom. Amit T. Horváth Éva képei láttán olykor érzünk, az nem más, mint a mellkas tájt érzett szúró, szorongó, ismeretlen, homályos érzés, nem tudni az okát, mert több is van neki. Fájdalom és melankólia kapcsolódik egymáshoz, miközben képről képre járva tudatosodik a nézőben, hogy amit lát (Rétegek, 2013), azt szakértelem hozta létre, pontos méretekkel és precizitással, megfelelő kellékkel, régi és legújabb technikát alkalmazva, hogy engedve a kreativitás szellemének és akaratának, a művész elképzelései a legszebb formában jelenjenek meg, kapják meg végső alakjukat (Tisztelet Paizs Lászlónak I., 2010).

           Számomra a legegyszerűbb formák a legizgalmasabb alkotások, mert bonyolultak. Csak minekünk, nézőknek tűnhet úgy, hogy nem azok. Ilyet bárki létrehozhat. Nem hozhat, csak a művészet ereje és hatalma. T. Horváth Éva az anyagra és önmagára hangolódik. Kiszakítja magát az idő és az anyag fogságából, tehetsége van rá meg szorgalma. És vágya, hogy megmutassa másoknak is, hogy mit tud. Csak ő tudja, és senki más. Ez már felelősség kérdése is, hogy amit tud és érez, azt miként materializálja, hogyan és mikor munkálja készre, szüli meg. Miként vesz el belőle és miként ad hozzá valamit, akár egy szobrász.

          Az anyagok hajléktalanságát szünteti meg. Hajlékot teremt számukra. Mindig ott a veszély, meddig bírnak együtt maradni a különböző anyagok, meddig tartják rendjüket, formájukat, meddig bírják az újabb torzításokat, hajlításokat. Segít a ragasztó, a gézanyag, a gipsz. T. Horváth Éva nem üzemeltet hulladékfeldolgozó-üzemet, csak műveivel jelzi, a világ megváltozott, roncsokból is lehet építkezni, világot teremteni, angyalt ábrázolni (Őrangyal, 2013). A hasznosság fogalmát írja felül. Számára semmi sem haszontalan. Ettől nem válik művészi világa giccsessé, nem keltik alkotásai azt az érzést bennünk, amit egy vitrin kelthet, ha tele van nippekkel, mütyürkékkel, más díszekkel. Tiszteli az anyagot, akkor is, ha az törött, hiányos. Zenéjüket hallja. Fájdalmukat enyhíti azzal, hogy újra életre hívja őket. Lelket lehel beléjük, azzal a hittel, hogy az anyag örök, nem vész el. Az anyag tudatalattiját keresi és találja meg, miként is kötődik az emberhez, egy kézhez, egy testhez, egy gondolathoz vagy érzéshez, egy múlthoz, magához az időhöz.

          Az anyagok hajléktalanságát szünteti meg. Hajlékot teremt számukra. Mindig ott a veszély, meddig bírnak együtt maradni a különböző anyagok, meddig tartják rendjüket, formájukat, meddig bírják az újabb torzításokat, hajlításokat. Segít a ragasztó, a gézanyag, a gipsz. T. Horváth Éva nem üzemeltet hulladékfeldolgozó-üzemet, csak műveivel jelzi, a világ megváltozott, roncsokból is lehet építkezni, világot teremteni, angyalt ábrázolni (Őrangyal, 2013). A hasznosság fogalmát írja felül. Számára semmi sem haszontalan. Ettől nem válik művészi világa giccsessé, nem keltik alkotásai azt az érzést bennünk, amit egy vitrin kelthet, ha tele van nippekkel, mütyürkékkel, más díszekkel. Tiszteli az anyagot, akkor is, ha az törött, hiányos. Zenéjüket hallja. Fájdalmukat enyhíti azzal, hogy újra életre hívja őket. Lelket lehel beléjük, azzal a hittel, hogy az anyag örök, nem vész el. Az anyag tudatalattiját keresi és találja meg, miként is kötődik az emberhez, egy kézhez, egy testhez, egy gondolathoz vagy érzéshez, egy múlthoz, magához az időhöz.

          Az ablakokon nincsen zár, nyitottak. Semmi sem szürreális, semmi sem elidegenedett, hanem emberi gesztusokat őriznek. Hullámzó drapériáiban tűz lobog, amely felidézi az enyészetet. A hamut. A halált. A redőket enyhe mozgás járja át. Elenyésznek a formák. Marad a csend. A fehér csend. A fény Csendélet (2011).

          2017. 11. 15. – 2017. 12. 10. FUGA (Budapesti Építészeti Központ)

2017. december 1. Élet és Irodalom

SINKÓ ISTVÁN: Rétegek, tört töredékek 

 Az utolsó öt év terméséből válogatott T. Horváth Éva Fúga-beli bemutatkozására. Festmények, plasztikus képek, néhány leporelló látható a két teremben. Erős felütéssel indítja a fekete terem bejárati két oldalfalát fehér, belülről is fényt idéző kollázsa, festék-, szén- vagy ceruzavonalak bontanak ki egy megfoghatatlan, érzéki csoportképet. T. Horváth az anyagok mestere, olyan alkotó, aki a kép témáját az anyagon keresztül választja ki, ha nem is a „mire hasonlít" leegyszerűsítő módszerrel, de a megfogalmazás módjának intenzitása befolyással bír a képtéma formálódásához. T. Horváth gyűrt, töredezett, hulladék anyagokkal dolgozik leginkább. Kartonlapok, pizzásdobozok, repedezett faanyagok adják munkáinak fő elemeit. Már a kiválasztás módja is determinálja a majdani képet. Arte povera, art brut, ezek a művészeti irányok nem állnak távol T. Horváthtól, ugyanakkor nincs egyetlen olyan munkája sem, mely a brutalitást, a szennyet, a pusztulást ábrázolná.  

         Inkább felfokozza, nemesíti a repedezett, töredezett anyagokat. Nyomdafestékkel, fekete akrillal, tussal szövi át a gipszes, ragasztott rongyokat, arany foltokkal „nemesíti” a látványt. Pszeudoikonok, népi szentképek világa idéződik meg, még akkor is, ha kollázsaiban újságok, képeslapok elemeit helyezi el.

         Artisztikus - mondanánk, de ezzel élét vennénk T. Horváth eredeti szándékának, a festői nyelv egy sajátos megnyilvánulásának. Kígyózó, szecessziós vonal ágbogai, díszítményszerű színes foltjai, montázselemei nem az artisztikum, hanem a totális anyaghasználat irányába mutatnak. Egykori mestere, Fischer Ernő is hajlamos volt a „teljesség felé” törekvés jegyében a rétegről rétegre, anyagról felületre halmozás „bűnébe” esni. T. Horváth már rég nem Fischer nyomdokain halad, de néha Tàpies anyaghasználatát idézve szinte barokkosan túlozza a kitűnő spanyol mester módszerét. Ugyanakkor egy másik remek művész, a belga Alechinsky (a Cobra csoport egykori tagjának) erőteljes folt-vonal világát is felidézik T. Horváth munkái.

       Erős szociális érzékenysége, kritikai szemlélete és iróniája azonban T. Horváthot megkíméli a „követői” attitűdtől. Sokkal fegyelmezettebb és sokkal energikusabb is az ő művészete annál, mintsem hogy irányok mögé álljon. A Fuga falain látható néhány sorozat - mert T. Horváth sorozatokban gondolkodva alkot - leginkább az Anyagképekre épül, de sorozatokon kívüli munkák is szép számmal jelennek meg a kiállításon.

         „A közép-európai létezés megtanított a barkácsolásra" -mondja a művész ironikusan. Valóban, a drága, nemes anyagokat pótló kartonok, lomtalanításból előbukkanó asztalfiókok, pizzásdobozok eleve determinálják a „semmi mibenlétét”(S. Nagy Katalin) feszegető léthelyzet-analíziseket. Mivel egy-egy szó, mondattöredék is felbukkan a kollázsképeken vagy épp az azok alapjául szolgáló dobozokon, így a korszak beazonosítása azonnal megtörténik. Igen a huszadik-huszonegyedik század határmezsgyéjének jobb-rosszabb közérzete válik képelemmé, képtartalommá, képformává. T. Horváth kiállítása rámutat arra a dilemmára, hogy alkotó és alkotás milyen mértékben fonódik össze korával, milyen feltételrendszerek alapján jön létre egy mű, műsorozat. T. Horváth szegényes anyagai, gazdag eszközrendszere és hol lírai, hol kritikai felfogású témái egy komplex világlátást és annak adekvát anyaghasználatát mutatják meg. T. Horváth nem szegényes művészetet hoz elénk, s nem is a szegények művészetét. Ő a század művészetét mintegy a maga tökéletes kihívásában érzékeli, a szakrálist, a világit, szociálist és a lírait. Mindez itt, e falakon műről műre megtalálható, felfedezhető és töredékességében teljes totális alkotói magatartásként kiolvasható. Ilyen módon az absztrakciótól a figurativitásig, a technikai bravúrtól a gesztusig mindent megtalálhat a néző T. Horváth Éva válogatott munkáinak kiállításán. És mindezt egy egységes, konzekvens festői magatartás elemeiként.

Sinkó István

Készitette: Szalay Gyöngy 

 „Munkáim nem installációk, és ha rokonságot is mutatnak az environmentekkel, nem azok, mert műigényességgel készülnek".

1. Bevezetés

1.1. A viszonylag fiatal kollázs technika a 20. század elején keletkezett. A kubisták a képre felragasztott fragmentumokban a bizonyosságot láttak, ahogyan Georges Braque a valóság kifürkészésének eszközeként használta a technikát. Bármilyen anyag felhasználható és méltó arra, hogy sikok egymásra helyezésével kialakuljon az újfajta képi tér, amivel a világ sokszínűsége kifejezhető. Ezen az úton haladt Kurt Schwitters, amikor anyanyelvi biztonsággal használta a technikát, és korlátoktól mentes személyiségével, hulladék anyagokból alkotott Mertz-eivel privát műfajt teremtett. Max Ernstnek képbe applikált tárgyai gyakran önálló jelentéssel bírnak, ezek inkább a montázs elvén működnek. Forgács Éva szerint a már önmagában álló palackszáritótól csak egy lépés volt az assemblage több tárgyból álló kompozíciója, aztán még egy lépés az environment. Az „emberi környezet kínosan hű mását"2 életre keltette a happening, mindezek, mint a kollázs „késői hajtásai“3 jelentek meg.

1.2. „ T.Horváth Éva a hetvenes-nyolcvanas években a tanítóképzőben, a tanárképző főiskolán, aKépzőművészeti Főiskolán és rajzszakkörökben, szabadiskolákban mindent megtanult a képzőművészetről és a művészettörténetről, ami rajzpedagógusok, festőmesterek, tankönyvek, műtermi gyakorlatok által elsajátítható a szakmáról. Három évtizeden keresztül készült arra, hogy az anyagismeret, technikai eljárásmódok, eszközhasználat ne akadályozza, ne korlátozza a maga vizuális nyelve létrehozásában, abban, hogy szabadon fejezhesse ki belső világát, a kinti és benti látványok összekapcsolását a közlendői, a kifejezés érdekében. Lassú, türelmes, sokféle kitérővel tarkitott utazás fejeződött be a kilencvenes évek közepére, hogy elinduljon önmaga útján, amely máig és feltehetően még hosszan tart."4

1.3. Választásom azért esett T. Horváth Éva - THÉ munkáira, mert kevés olyan művészt ismerek, aki ilyen szeretettel és gyöngédséggel polemizál az anyaggal egy művészi pályán és egy életen át, ami nála egybeforrt. 2006-os, Daedelus vázlatok - Paravánok és könyvtárgyak sorozatából választottam ki 3 munkát és tettem a művészi technika vizsgálati tárgyává. Nem bánják, ha külön életet élhetnek. Munkamódszerem az volt, hogy a kiválasztott képek (sorozat darabok) alapján elkészítettem egy vázlatot, majd megállapításaimat egy interjú keretében egyeztettem a művésszel. Az általa tett kiegészítéseket, pontosításokat és változtatásokat dőlt betűvel jeleztem a hitelesség érdekében, és mert azt gondolom így az alkotói folyamatba is némi bepillantást nyerünk, ami különösen izgalmas egy olyan rejtőzködő, szemérmes művész esetében, amilyen THÉ. Ellenőrizhettem magam, hogy ne fantázia irányította következtetéseket vonjak le, hanem a valóságos anyaghasználatának módszere legyen tetten érhető mélyebben és részleteiben, mint ahogy az a kész műből visszabontható a szemnek. További haszna volt a munkamódszernek, hogy a művész elárult műhelytitkokat.

A protofázis 

 THÉ-nél nagyon indokoltnak érzem ezen szakasz beiktatását a konkrét technika vizsgálatok elé. A művészi munka azon részét nevezem így, ahogyan a művész elsőre megközelíti tárgyát. A koncepció első felütése, mint invenció jelentkezik, vagy egy hosszabb meditatív folyamat után közelít az anyaghoz, mielőtt a megdolgozás elindul. Az a mozzanat lehet ez, amikor kiemel valóságos szeleteket, tárgyakat, fragmentumokat reménytelen helyzetükből, még nem is feltétlenül fizikai értelemben, de ami már festői gondolkodásának körvonalain belül történik, azaz bennük és általuk valamilyen festői probléma fészkelődik, keresi megoldásait. Lehet, hogy maga az anyag inspirációja, sugárzó energiaszintje olyan magas, hogy meghatározza a további lépéseket szinte törvényszerűen. 

 Valóban így van, sohasem a nulláról indulok, van egy előképem, amibe persze már belelátok dolgokat. A telekszomszédom szemétdombját nem kerüli el a szemem, ha kilépek az utcára.

1. fázis 

 A cselekvés ideje ez, amikor összeszedegeti, kiválasztja a szükségeset, vagy megkeresi az éppen odaillőt. Nem dob ki semmit, fontos lehet akár a pizzás doboz, egy csomagolópapír, szakadt notesz-, vagy újságlap, gyakorlatilag bármi, amiben azt érzi, létrejöhet a különös szimbiózis anyag és megformálója között. Úgy képzelem, THÉ válogatási módszere rokonságot tarthat az ikonfestők táblakeresésével. Itt nincs jelentősége a szent és profán distinkciójának, végső soron minden a van-t, a létezés-t, a jó-t dicséri szépségben, kifinomultságban, egyszerűségben, szegénységben, mulandóban egyaránt. Az anyag tiszteletében az ember és a művészet tisztelete fogalmazódik meg szerényen és érzékenyen, de rendkívül határozott attitűddel. Mégsem mondhatjuk, hogy modern ikon. 

 Örülök a hasonlatnak, mert ez nagyon igaz. Én akkor is szakrális képet csinálok, ha a téma nem az. Lelkében ikon, a belső tisztelet az anyag iránt, végső soron teremtés megszakadva, változtatva, visszatérve, eltörve. De nem keresem kifejezetten az anyagot, rátalálok.

2. fázis 

 Az anyagvizsgálat fázisában mielőtt a megmunkálásához kezd, kiteríti, gondosan megvizsgálja a felhalmozott valóságszilánkok tulajdonságait, megtapogatja, végigsimít a textúrán, és kezével, szemével, lelkének sugaraival egyaránt birtokba veszi a „nyersanyagot”. Az érzéki tapasztalás olyan kiindulópontja lehet, ami keresi a kapcsolatot a közben formálódó vággyal a „valami” konkretizálására. A papír, a textil mérete, alakja bármilyen lehet, homogén, színes, az egymásra találás pillanata a lényegi és meghatározó. 

 Dédelgetem a tekintetemmel, mielőtt fizikailag találkozunk én és az anyag. Mélyen tisztelem őt. Ami nem akadályoz meg abban, hogy kellően meggyötörjem, kínozzam, ahogy ő kínoz engem, hiszen ez egy intim viszony.

3. fázis

 Az előkészítés során nézegeti, lapogatja, forgatgatja, letép belőle egy darabot, hozzáragaszt, gipszbe mártja, felgyűri, áztatja, megfesti. Ezekről a műveletekről bőven szó esik még, ezért külön nem tartom szükségesnek továbbontani e helyen.

4. fázis 

 A kép „megnyitásával“: a fizikai, szellemi, érzelmi szféra összekapaszkodik a koncentrációban, kizárva a külvilágot. Amikor a kis vésőt a festő szerzetes a kezébe veszi már kiválasztotta a tökéletes hordozóanyagot, tudja, hogy majd a kész kép festékrétegein át hogyan fogja megtörni a fényt a magasan vésett, enyhén hullámzó felület, éteri finomságú hatásokat eredményezve. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy tudni és ismerni kell az anyag minden látható és rejtett tulajdonságát, viselkedését, számítani kell cseleire, játékára.

 Ez itt egy kicsit másképp van. Én az anyagot figyelem, miközben változik. Nincs nekem előre 10 lépésem, nem tudom mit játszik a partner, csak azt tudom, amit én játszom, és amire ő válaszol, aztán én is újra. Így jön létre egy állandó párbeszéd köztünk, amiből, ha jó megfigyelő vagyok, és nem kapkodom el, akkor valami tényleg kialakul. Ehhez az kell, hogy figyeljek a tempóra, ne szaladjak előre, mert már látni szeretném a végeredményt. Ez nehéz, mert itt már nem az történik, amit én akarok, ez már a „sugallat” determinációja, ami csak nekem jön. Félreteszem, hagyom, hogy megnyugodjunk mindketten, és én meglátom ebben a lassuló-gyorsuló folyamatban, hogy igen, most jó az irány.

5. fázis 

  Képépítés hosszas megszakításokkal, elbizonytalanodásokkal terhes szakaszában rétegek kerülnek egymás fölé, a legújabb képeken inkább ez az irány érvényesül. A rétegek viszonyba kerülnek - vagy látjuk, vagy nem - az egymásra felrakott anyagok minőségi tulajdonságaitól, a felvitt kötőanyagtól, a művész szándékától és a véletlentől függően. 

 Igen, sok képem úgy épül, mint a japánkertek kövei, aminek a csúcsa látszik csak, de alatta ott vannak a felhalmozott kövek, amit a végeredményből már nem tudunk rekonstruálni, én sem tudom a képen. A rétegmozgások dinamikája fontos nekem.

Daedelus vázlatok - Paravánok és könyvtárgyak 

 A míves THÉ-s technika általános jellemzőinek megismerése után rátérek a művész hatalmas oeuvre-jének általam választott és lényegesnek gondolt sorozatára, melynek 3 képéből kívánom technikai ismereteimet tovább bővíteni. Azt gondolom, lazán tartoznak csak össze az egyes képek, megbonthatók, hiszen ahogy a művész írja a 2006-os kiállításának katalógusában „képi utazások” ezek, egy utazásból pedig hol ez, hol az ragadja meg az embert. A kiállításon a művek leporellószerűen felállítva jelentek meg a kiállítótérben, mintha díszlet falak lennének egy színpadtérben. A szcenírozás egyrészt háromdimenziós térélményt nyújtott, másrészt ennek köszönhetően a fotókon látható (de ott ekként nem értelmezhető) lyukak megtörték a zárt áthatolhatatlan képfelületet és a mögöttes zónába vezették a szemet. Szemmel láthatóan a gyűrés kedvelt munkamódszere itt is főszereplő. Színes papírok hajtogatott, zsugorított formában épülnek be a képekbe, hol teljes felületük színes, és barna, vörös reneszánsz drapériákra emlékeztetnek, máskor a hajtásokba festékcsikok ülnek meg. Keveretlen vörös akrillal, máshol erősen higítottal vagy kevert színekkel dolgozik, egészen különleges hatásokat ér el, hús-, vagy lazacos színeivel.

Drapéria mindig van a képeimen, ha megtalálom azt a színes papírt vagy textilt, ami kell nekem, nem használok festéket. Azt a haladást, amit a gyűrődés enged, gyakran követem, dombra fel, dombról le. A festéket a mondottak szerint használom, sok pirosat, sárgát, feketét, de a vörös itt krepp papír, amit nagyon szeretek, mert átengedi az alatta lévő színt, áttetsző, egészen egyedi hatásokat eredményez.

 Az fent ismertetett technikai megoldásokat ezeken a képeken is hasonlóan alkalmazza, pontosabban inkább minimalizálja, amennyiben nagy üreseket-levegőket hagy a két-három dimenzióban. Az előkészítő szakaszok hasonlóan zajlanak. A fehér gouache-al kerülnek fel a csúcsfények, ha lehet ezt mondani és esetenként ceruzarajzzal egészülnek ki sziluettek. Fekete grafitceruzát használ, a ceruzarajzban rejlő lendületességet hasonlóan engedi el és fékezi meg Lossonczy Tamás" eleven rajztechnikájához. Használ puha és kemény ceruzát vastagon vagy kevésbé erőteljesen rányomva a sima (máshol hullámpapír, szétszedett doboz) hordozóra, vonaltáncot járó mozgató keze tudatosan tör be a kollázsolt felületbe, máskor gondosan elkerüli, a képen belül tiszteletben tartja a részlet autonómiáját, mert különben zavar támadna, a betőréssel értelmét veszítené a szándékoltan kiemelt státusz. Ez pontosan megfigyelhető e sorozat négyzeteinél. A sorozat darabjain az üresen hagyott felületek ugyanolyan súllyal vannak jelen és ugyanolyan „gondosan munkáltak”, mint a más képein előálló, megépülő horror vacui, egyensúlyt teremtenek. A horizontálisan elnyúló képek egyikébe beleapplikált Balaton térképrészlet tépett szélét egy gyors ceruzavonallal a tó formájára gömbölyíti. Felragasztott eredeti vagy átfestett újságpapírfoszlányok amorfra csipkedett formái láthatók, a geometrikus sikidomok néhol olló használatára engednek következtetni. A gondosan megkomponált reguláris egységeket vőrös kréta-, vagy ceruzavonallal húzott átlók emelik a fókuszba. Lazúrosan felvitt foltok egész rendszere, égetéssel készíthetett lyukas papír, kockás füzetlap, betűk és ábra, a képi struktúra kialakítása általuk és velük történik a kép plasztikus sikjában. Viszonyba kerülnek egymással a létezés morzsái a számukra optimális képszeglet megtalálásával. Bekerülhet egy értelmesnek tűnő, ám inkább vicces szóösszetétel, a „házi vízmű”, talán véletlenül, talán nem.

Érzem én is, hogy nem akarom minden esetben, hogy „elszabaduljon“ a néző, amolyan Ariadné fonala ez a vörös ceruzabéllel húzott (nem krétával, azzal nem lehet ilyet) vékony vonal, ha a követés nem lenne elég erős. A kompozíció nekem az összhangzattan. Ragasztót általában nem használok (néha tapétaragasztót), a festék miatt ragad rá (máshol gipsztől) a felületre az anyag. Igen, használok gouache-t és krétát mondhatjuk csúcsfénynek, a papír formálásához ollót vagy más idegen segédeszközt a legritkább esetben. Ez a kiégett lyukas papírtechnika nem égetett, "guberált". Áztatom az esőn is őket. A gyűrtség nemcsak kézzel készül, a szerzett, kapott, kidobásra ítélt papírokat a szőnyeg alatt tartom, tapossuk, nyomkodjuk, ez a titkos módszerem. És a poén néha jólesik, ha nem rontja le a képi világot, megtartom. 

 Egyszerre épül a kép, nem részleteiben, minden pontjára figyel, megkeresi a színben, faktúrában odaillőt, az egységet minden fázisban mutatnia kell. A selejtes anyag jó alapanyag lehet, de ezen munkák alapjai szín és minőség szerint összeragasztott homogén papírok, mint régi megsárgult, elárvult könyvek lapjai, amire rákerül a többi fragmentált képelem robbanó színeivel. Kézírások, pöttyözések, sűrűsödő vonalhálók, majd váratlan fejformák, végtagtorzókká érő vonalak alakítják a képet.

Igen, írok, és van pici vonal, pont, vagy gubancok lesznek úgy, hogy beleszervüljenek a mellettük lévő felületbe és még formát is tudok ezzel adni. Ha egy jó pacni kerül fel, megpróbálom türelmesen megvárni, míg megszárad. Fontos, hogy elfogadják egymást az alkotóelemek, ezért forgatom, nézegetem, kihasználom a véletlent, egyszerre dolgozom a képen és csak akkor hagyom abba, ha elfogy az energia.

 Kevésbé maradandó anyagra dolgozik, vegyes technikai megoldásai, szegény anyagok használata technikájának velejárói. Nem igazi efemer, a műnek igénye van a neki kiszabott időre és ezt ki is használja, akár egy hagyományos táblakép. Egyedi, kísérletek sorozatán át megszületett technika a THÉ-technika, mely folyamatosan változik, megújul rendszeresen ma is, ami legutóbb nyomon követhető volt a Fugában (2017.11.15-12.10.) megrendezett nagyszabású kiállításán.

 1 Lásd: (T. Horváth 2005, 2)

2 Lásd: (Forgács 1976, 24) 

 3 Uo. 

 4 Låsd: (S. Nagy 2016, 2) 

 5 Lásd: (Sulcz 2017) 

 6 Lásd: (Lossonczy 2004) 

 7 (T. Horváth 2017) 

 Irodalomjegyzék 

 Forgács, Éva. Kollázs és montázs. Szerkesztette: Ágnes Körber. Budapest: Corvina, 1976. 

 Lossonczy, Tamás. A vízió állandóan változik. Budapest.

 S. Nagy, Katalin. Idő, képek, könyv. Budapest: Alapos Kalapos Bt, 2016.

 Sulcz, Roland. Daedalus vázlatok. 2017.július 17. https://youtu.be/BppOlnGkuyE, 2017.

 T. Horváth, Éva, kérdező: Gyöngy Szalay. Fuga Budapesti Építészeti Központ, (2017. december 10).

 „Daedelus vázlatok - Paravánok és könyvtárgyak.” Szerkesztette: Alföldi László. Fordította: Danó Orsolya. Budapest:

 T. Horváth Éva, 2005. 

 Video Sulcz, Roland. Daedalus vázlatok. 2017.július 17. https://youtu.be/BppOlnGkuyE, 2017.

2018. Befele, Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest 

Molnár Eszter megnyitója T. Horváth Éva Befele című kiállításának.

Mindenkit szeretettel köszöntök T. Horváth Éva Befelé című kiállításán! 

T. Horváth Éva a szellem embere, elsősorban nem érzéseivel és akaratával, hanem az értelmével közelít a világhoz, ezért is nyúlt olyan hosszúra egy emberöltő időre, hogy kiérlelje vizuális eszköztárát, s eljusson alkotói szabadságig, s ki merje mondani azt, amit az igényesebb emberek nagyon félve mondanak csak ki, hogy immáron alkotóművész. Habár készít szobrokat, installációkat, művészkönyveket elsősorban ahogyan ezt S. Nagy kimutatta: festő alkat. Rendkívül szimpatikus, az az alázat, ahogyan a szakmához közelített - mintha sosem akart volna célzottan művész lenni, egyszerűen elfogadta a tehetség és a kíváncsiság adományát. Nyitottsága, sokoldalúsága, mint említettem nagyon hosszú önképzésében (nyelvek, balett), tanulmányaiban (szakkörök szegedi Tanárképző Főiskola rajz szaka, majd a Képzőművészeti Egyetem tanár szaka) is megnyilvánult. T. Horváth Éva munkái esetében sokkal könnyebb tisztázni azt, hogy mi nem ez a művészet. Indulása idején, a hetvenes évek derekén festett szürreális, absztrakt expresszionista, vagy néhol konstruktivista olajfestményein még érezni erősebb hatást, például Gyarmathy Tihamér felől, de utóbbi kiérlelt korszakai már ennyire sem nem illeszkednek be semmilyen, például neoavantgárd tendenciákba sem, távol állnak a koncepttől, nem figurálisak, de nem is absztraktak. Ahogyan S. Nagy Katalin rámutatott T. Horváth mindig „a saját útját akarta járni – belső törvényei szerint.” Alkotói világát könnyebb körülírni úgy, hogy meghatározzuk mi mindenről mondott le. 

 A szellemi igényesség és függetlenségvágy már rögtön a legnagyobb lemondás, mert nehéz vállalni azt, hogy éppen sehova se tartozunk, főleg a karrierépítők közé biztosan nem. Ahogyan Tandori is írta, nem szó szerint idézem: Nem értem miért beszélnek mindig állásban vagy munkahelyen történő elhelyezkedésről. Én egyfajta elhelyezkedést ismerek, amikor műved valamilyen titokzatos rend szerint elhelyezkedik azok tudatában, akiket érint. 

 A következő stáció a lemondás fényűző külsőségekről. Közös barátaink már észrevették és megjegyezték, hogy Éva kerüli a nemes és drága anyagok használatát. Az anyagválasztásban tetten érhető szerénység ismét fontos eleme megint ennek a művészi karakternek, a kidobásra ítélt, „talált tárgyak” használata is. Sejthető, hogy tudatos lemondás ez megszabadulás az önkifejezés feltétlen akaratáról, és a csillogásról is. T. Horváth Éva, ugyanolyan fegyelmezett, figyelő és mindig tanulni akaró marad, mint ahogyan arra szülei gyerekkorában dresszírozták. Sosem esik, esett, abba a kísértésbe, amely sajnos hazánkban ma is és mindig is jellemző gyakorlatba, hogy valaki megtalált egyetlen kifejezési módot, (szerintem egy művésznek legyenek időszakai) vagy ideológiát, s akkor abba, mint kényelmes fotelba beleül. 

 Összegezve tehát T. Horvát Éva kereső ember, művészete kereső művészet – és abban a jó értelemben, ahogyan azt a 20. század eleji modernek, Kernstok Károly és Lukács György értették, amikor még az ún. progresszivitás és a modernitás nem zárta ki egymást. Talán a második világháború elejéig tartott ez az időszak, ott sajnos véget ért. T Horváth esetében olyan emberről van szó, aki nem hajlandó soha semmilyen ideológiának vagy iránynak meghajolni, s ezért szükségszerűen társtalan, nem illeszthető be problémamentesen ez az oeuvre a mai irányzatokba sem, ám ez egyáltalán nem baj, egy művész dönthet úgy, hogy nem óhajt kortárs művész lenni, hanem megmarad például a modernségnél. 

 T. Horváth Éva műveinek zöme legközelebb a 20. század elején felvirágzó kollázsműfajhoz áll, amely természetesen több mint puszta technika, inkább világnézeti vektort jelentett és jelent ma is. Forgács Éva szavaival: „A kollázsok és montázsok [alkotói] pontosan érezték, melyek azok a tartalmak, amelyeket már nem fejezhetnek ki a hagyományos festői és szobrászi eszközökkel. Át kellett értelmezniük a »művész« és a »művészet« szavak jelentését, és fő törekvésük éppen az volt, hogy következetes magatartásukkal bebizonyítsák,: nem vállalják elődeik a »művészek« szerepét. Nem a látvány szépségét, hanem a napi életet szervezték művészi renddé, egyesek számára pedig az jelentette az alkotást, hogy – tragikomikus fintor kíséretében – nyilvánvalóan az elmúlt idők képeit mutatták fel az embereknek.” Nos itt meg kéne állnunk, mert Éva munkáiban ott vannak valamiféleképpen a múlt elemei, a mítoszok is, de igazából nem nosztalgikus művész, nem hajlik el az ő könnyed derűvel válogató keze a sokszor biztonságot jelentő régi fele sem, szinte mindegy ennek a kéznek, hogy éppen valami aktuális vagy már „meghaladott” amit felhasznál, beépít. És jó ez a tárgyilagosság. A szemlélődő ember ottliki ingyenmozija, kíváncsi érzékenységgel telített „jó durvaság” illetve egyfajta ráérés. Szomory Dezső édesbús novellái közül a Blidáhból idézek, mely jól kifejezi ezt az emberi magatartásformát, de legfőképp reakciót a világ dolgaira: „Élni ott, mintegy a világon kívül, a napnak ragyogó hevében, mámoros szemekkel s részegen a világosságtól, s érezni a levegőnek meleg rengésében az orrcimpáink kéjes remegését! Érezni szóval önmagunkat, nézni a saját életünk folyását, amint semmi bánat, egyetlen könny sem jelzi, hogy lassan-lassan elmúlik velünk.” (…) „mintegy az életen kívül éltünk, csak vártunk, elmerengtünk lebzseltünk és álmodoztunk, néztük szótalan órákon keresztül egyetlen ráncát egy színes selyemkendőnek, és főleg tartózkodtunk minden akciótól… A cselekvést mindig halasztottuk, tologattuk egy napról a másikra, e hétről a jövő hétre, s végre abbahagytuk, lemondtunk róla egészen, mint valamilyen kínos problémáról, amelynek nincsen megoldása. Semmiféle igazságot nem kerestünk, semmiről nem volt véleményünk, azaz hogy mindent szelíden lenéztünk , és bölcsen megvetettünk. És főleg szántuk az embereket, Párizst és a civilizációt”1 – ésatöbbi. 

 Fontos volna megközelíteni azt is, hogy a kollázsműfajon belül hogyan helyezhetőek el ezek a művek. Nagyon tág keretek között mozgunk, mert ahogyan Forgács is írta, a kollázsnak és a montázsnak a szó szigorú értelmében nincs technikája ebben a tekintetben nagyon különbözik például a rézkarctól, ezért itt is előjöhet, az a probléma, ami sokszor felmerült az utóbbi 100 150 évben, hogy „mindenki azt hiszi hogy meg tudja csinálni.” mert mindenki számára, adva van az a kifejezési lehetőség, amelyhez nem feltétlenül kell rajzolni vagy mintázni vagy festeni tudni, a sok kidobott, használhatatlannak látszó kacat között csak az talál műként elfogadható kollázshoz vagy montázshoz kelléket, aki valamihez éppen megfelelő anyagot keres.2 Jól válogatni viszont csak az tud, aki nagy műveltséggel és az érdeknélküli figyelem képességével rendelkezik. Ezek nagy mesélőkedvű, hosszan kiérlelt munkák (hiszen némelyik évekig készül) abban a tekintetben irodalmi kollázsok szerintem, hogy az irodalom tolvajművészet, mert tulajdonképpen az összes más művészi ágból eltanul, átvesz valamit, és T. Horváthra is ez gyűjtögetés, kitekintés, szintézisre való törekvés – és elnézést - lopkodás jellemző. Rengeteg dolog öntudatlanul is bekerül ezekbe a munkákba, mintha egy folyam lenne ez, egy sohasem befejezhető áradás, amit T. Horváth művel. Munkáihoz később hozzányúl, kijavítja és folytatja és ezt tükrözően az alkotónak is állandóan olvasni és újraolvasni kell, azaz hosszan nagyon hosszan kell nézegetni. Sokat felszívnak irodalomból képzőművészetből, zenékből, akár esetleges véletlen látványokból. faldarabkákból is, szinte mindenhonnan, ezért én azt mondanám, hogy ezek kollázsesszék, mert többet kérdeznek mint állítanak, s sosem mondanak le a kísérletezésről. Ezek a művek sokszor csak sejtetik, nem 1Szomory Dezső, Az irgalom hegyén, Magvető, Budapest, 1964. 244. 2Forgács Éva, Kollázs és Montázs, Műhelytitkot, Corvina Kiadó, 6. pedig programszerűen hirdetik a nem evilági, transzcendens erők például az angyalok jelenlétét, egyáltalán létezését, ezért is esszészerűek például a hivatalos egyházi művészethez képest is. Nemes Nagy Ágnes a Tudjuk-e hogy mit csinálunk? Az esszé elméletéről írt szövegében jól kitapintható alkotáslélektani szempontból, hogy milyen is az esszéíró alapattitűdje, mely T. Horváthra is annyira jellemző: „Most már tudjuk is, hogy mennyi mindent nem tudunk (…) Ha jól meggondoljuk, egyetlen betűt sem volna szabad papírra vetnünk”. A tudatosság és a sok tudás akár el is némít(hat)na, mert a tudatosság (ez esetben): a kételyek jelenléte, a nem tudás tudása. („Azért mégis írunk. Több-kevesebb kétellyel.”)3 A művek tulajdonképpen méretben és színárnyalatokban társíthatóak, nem tematikusan. Láthatunk itt világosabb bézsesebb árnyalatú, monokróm munkákat, szűrt, piszkos fény dereng ezeken a munkákon, például az egyik azúrral megbolondított szélfútta öreg garabonciássá lágyított reneszánsz portré kompozíción is. 

 Szigorúan formailag ha nem is társítható de szellemi társak, párhuzamos művészi magatartások eszünkbe juthatnak mégis, mint például a jóval szikárabb, de hasonlóan nagy alkotókedvű igazságkereső Országh Lili, vagy a szinte szentként tisztelt aszketikus Vajda Lajos, vagy a derűs örökifjú Vajda-tanítvány Bálint Endre. Ám T. Horváth Éva világa - annak ellenére, hogy bírja e táj sorssúlyát, ami igazából gránitkemény és mázsanehéz – a teljes képet nézve derűsebb, játékosabb az övékénél. Vajda olykor rémisztő maszkjai, Bálint Endre komor színárnyalatú enigmatikus bálványfigurái kissé sérült és koszos talán már levedlett angyalszárnyakkal, tündérkendőkkel eltakarva vannak valahogy itt jelen: a huszadik század rémeit, pusztulását már önmagába már beépítő, azt elbíró művészről beszélünk, akinek hite szerint nemcsak túlél, hanem fel is támad. Közel van a Húsvét és valóban mintha ezeknek a műveknek ez a fehér derengése, titokzatossága, Lázár halotti gyolcsának fehér gézanyagától kölcsönözné kissé fájdalmas szépségét. „Amint lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni éppolyan nehéz” - olvassuk a Nemes Nagy versben, de itt a feltámadás öröme is megjelenik, sőt még humor is. Például az egyik itt kiállított installáción (melyet én magamban Lázárnak neveztem el) is látszik ez szépen „ a halált is papírmasévá neveti” Éva, s ezt a nagyon bonyolult magyar zsidókeresztény fátumot még éppen elbírhatóvá teszi a képek groteszksége (ilyen például a banánhéjból elkészített rémisztő karom), szóval munkái láttán inkább szállunk, lebegünk, mint alámerülünk. Köszönjük Évának, mert annyiféleképpen lehet beledögleni ebbe, ami itt van, hála neki, hogy intellektusával és elpusztíthatatlan élni akarásával, ami, keze alatt újraszülető kis anyagdarabok, tárgyak, dobozok, könyvek, tinták áradó vonalain átlendít minket még olyan véres mítoszok valóságán is és csodamód mégis megőriz valami derűt. Művészete sokszor nagyon szenvedélyes, néhol már-már vérfagyasztó (itt az egyik művészkönyv szinte Francis Baconi szín- és formavilágú húsformáira gondolok), olykor rejtélyesen misztikus (itt a hármasoltár formátumra vagy éppen a Kondor Béla grafikáról ismerős angyalalakok, valóságos, de mindig metafizikai térben is küzdő emberfigurákat láthatunk. Csenevész angyalaszárnyak és -tekintetek, alvadt vérhálózatok, hol szenvedélyes, kiáltozó, hol tusöltések sercegő mintái alatt alvó tájak: rejtelem, öröm, fájdalom, véletlen tobzódik ebben az első látásra nem is könnyen, hanem a befogadótól is sok figyelmet és időt is kérő, azért nem könnyen megnyíló vizuális világban. Ezennel a kiállítást megnyitom! 3Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? Az élők mértana I., Osiris, Bp., 2004, 23-35.

2018. április 12. Arnolfini Szalon, Párosesszé

  Abafay-Daák Csillag: A belső csend

     ::: Párosesszé T. Horváth Éva Befele című kiállításáról II.

T. Horváth Éva befelé lépdel, önmaga irányába. Nem kettőzi meg önmagát, kint is van, bent is van. Zárt téren belülre tart, saját testéhez közelebb. Szokásos hely ez számára, szokásos helyzetéhez közelít. Nem fordít be semmit, sapkát, sálat, mellényt. Önmagát fordítja be és ki, s csodálattal vesszük tudomásul, mire képes. Gondolataiba mélyed, érzéseire figyel, úgy f igyel a külvilágra, hogy magáról sem feledkezik el. Önmagát is külvilágként nézi.

        Távolság ez, hol mérhető, hol nincs rá mérce. Hol a határ, kérdezzük, és tudomásul vesszük, hogy nincs határ. Halad a vonal, görbül, hízik, aztán hirtelen elfogy vagy kifut a kép, a rajz, a kollázs teréből, egy olyan térbe, ami már a nézőben születik meg, illetve a nézőben folytatódik, a néző fantáziájában. Először az anyagra nézünk, barna, barnás, sötétebb színű, kopott, kukázott, elcsent, megőrzött, kidobott anyag. Kartonpapír, rétegezett, fel-feltöredezett. Kisméretűek, összehajtogatottak, lapozni lehet őket, mint egy könyvet. Könyvet lapozunk, napló, de lehet, hogy egy kódexet, amelyben nincs szöveg, csak jel és vonal van.

         T. Horváth Éva alkalmazkodik az anyag felületéhez, domborulatához, hiányosságához, hiányához. Eggyé válik az anyaggal, lelket ad neki. Életre kel az anyag, már nem is csomagolópapír, nem kartonpapír, hanem nemes felület, vászon, sőt vitorlavászon, amit nem passzát szél fúj, lebegtet, hanem a művész lehelete, mozgása, lendülete, szárnyalása. Uralom ez, uralom az anyagon, a felhasználás, a kidolgozás technikáján: Damovni rad (Leporello). Saját találmány, saját feldolgozási módszer, saját know-how, az anyag ismerete, tapasztalata. Megtapasztalás ez, felismerés, miként is szolgálhatja az adott anyag a művészi elképzelést. T. Horváth Éva nem konceptuális művész, referenciális kapcsolatot tart fenn a látható, tapintható „valósággal”, közölni akar valamit a világról, saját magáról. Úton van, belső úton, de nem a keleti f ilozófiák szerint járja be, teszi meg belső útját: Befele (Művészkönyv), 20 oldal.

         Számára minden évben új tavasz jön, egy időszak kezdete, egy évszak eleje, tart valahová, és tudja, bár a közepe felé jár, a megteendő út időben rövidebb, mint amit eddig bejárt. Végtelen ez a belső út, nincs vége, nincs belátható tere, csak jelene, csak a mában létezik. Misztikusnak látom alkotásait, titkokat rejtőknek. Látszólag minden olyan egyszerű, megfejthető a látvány, a kép terébe helyezett formák, motívumok. Ezek a művek nemcsak arról szólnak, hogy T. Horváth Éva befele fordult, és intenzív belső életet él: Hazám (Művészkönyv), 20 oldal.

         Képeinek színpadán érződik az emberi jelenlét, az emberi közelség, az ember társas volta. Madárszeretők. Madárcseresznye, gyümölcse apró, előbb sárga, majd élénkpiros színre érik be. T. Horváth Éva színei beérnek, hol sárgák, hol pirosak. Ezzel is jelzi, hogy tévedés az, hogy nem akar a figyelem középpontjában lenni. Mint a fa, a növény, T. Horváth Éva is imádja a napfényt, más emberek szeretetét, megbecsülését. Kreativitása nem a külső elismerésből táplálkozik, lesz erősebb, energetikusabb, hanem a befelé tartó úttól, és hogy a befele után van egy kifele tartó út is. Mint ez a kiállítás. Itt már kint van a művész. Konstatáljuk, hogy nyitott az új dolgokra, vagyis kifelé is f igyel, extrovertált művészember: Madárszeretők (Művészkönyv), 42 oldal; Töredezett világ (Művészkönyv), 24 oldal.

         T. Horváth Évát minden érdekli, ami a formálandó anyaghoz kötődik, ahogy feldolgozza az információkat. Nem kapkod ide vagy oda, hol ebbe, hol abba. Műveivel kommunikál, teremt kapcsolatot a világgal, a nézővel. Érzelmileg kitárulkozik, és ez a kitárulkozás, ez az intimitás az, ami a kiállítás meglepetése: A béka meséje (Művészkönyv), 16 oldal; Dobozvilág (Művészkönyv), 4 oldal. Közel engedi magához az anyagot, de nem csak azt, hanem a nézőt is. A művek sokasága tetterejéről árulkodik, pezseg a lelke, amikor alkot, az izgalmas esemény. Olykor vállalja, hogy mer lassú, várakozó lenni (Angyali üdvözlet I-II.).

          Tényszerű és tárgyilagos, alaposan körbejárja a választott témát, kibontja, miként kibomlik a rügy virágzáskor. Anyagismerete mély és mélyebb, személyes terekben rögzül, olykor mintha menekülne valamitől, a kép, a forma tömege légiessé válik, eltűnik a vonal, marad az üres tér, az üres hely. Mint a tenger hulláma, amikor visszahúzódik a fövenyről. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél (József Attila: Lassan, tűnődve). Szerénységét dicsérem, de ez a szerénység tudatosságot rejt, elmélyülést, pontosságot és precizitást, vagyis racionalitást. Meg csendet, belső csendet. A kiállítás másik rétege, felülete a csend. A belső csend. Nem fél az ismétléstől, az csak a szem káprázata, ahogy a fák levelei sem egyformák (Genezis I–IV.).

           Keresztény spiritualitás-mitikusság ez, közösségi dimenzióval. Talán ezért nem nevezném T. Horváth Évát individualistának. Személyes lelkisége közösségi mozzanatokat rejt, mondhatjuk, hogy az élet színpadját, a szereplők lelkét: Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal. Művei (rajzai, kollázsai) rituálék is, hagyományt teremtenek és hagyományt őriznek. A művészkönyvek narratívák is, lapozni lehet bennük, kibontja a belső terüket, irányukat, kapcsolatukat. Átadnak valamit, megajándékozzák a nézőt annak felismerésével, hogy önmagát is láthatja, önmagát is felfedezheti ezekben a művekben. Művei túlmutatnak önmagukon, kontextusuk szélesen értelmezhetők, nyitottak (Magány; Nórák XII./7).

           Metaforikus jelképrendszert épített fel és ki (Köves út; Az úton). Követhető ez a nyelv, mert modern, mert nem kirekesztő. A művek jellemzője a részletezés, a kibontás, a szerves kapcsolatok láncolata. Az egyes motívumok egyre összetettebbé válnak. Rítus, szakralitás lesz belőlük, a változások rítusa, lehetősége, tapasztalata (Cirkusz I–III.; Anubisz; Lótné; Tanítványok II.). A mozgás örök, normaként van jelen T. Horváth Éva műveiben. A mozgás összeilleszt, de meg is különbözteti a mozgás tárgyát és alanyát. Feszültségekkel teliek az alkotások, új formákkal és értelmezésekkel. A dinamikus formák katartikus élményt hordoznak, a lét valóságát és önmagunk megélését, felfedezését.

             A kiállítás a rendszerbe állítás is, a művek belső struktúrájának felfedése, megmutatása. A befelé tartó út során kritikusan viszonyul önmagához, ha kell, felülírja korábbi vonalait, formáit. A befele tartó út imitatív és kreatív is, spirituális-transzcendens dimenziókkal. 

 Abafáy-Deák Csillag

Kölüs Lajos: Kitárulkozás ::: Párosesszé T. Horváth Éva Befele című kiállításáról 

 Összegzés ez a kiállítás, a választott és alkalmazott művészi technika csúcsra járatása, egyfajta tökélyre törekvés, a burjánzó belső látomások szalagra fűzése, vonalak közé terelése, kordában tartása, a gondolatok kirajzásának nyomon követése, feltérképezése, szabadon engedése. A művész önmagába tekint, mert keresi az önmagán túli világot, a metafizikai valóságot, a tapasztalat bilincseit levetve. Az idő szívet szorító fogyásával néz szembe, mintha szerzetesi magányban élne, kódexet rajzolva (Kódex töredék), pingálva, jeleket értelmezve, jelekbe rejtve saját létezésének nyomait, az én világát. Kitárulkozás ez, a rivaldafényre vágyó ember magabiztosságában észrevesszük a szemérmes meghúzódást, félszegséget, a hallgatást, a meg nem szólalás erejét (Lótné).

              Nem Dante Isteni színjátékára gondolok, T. Horváth Éva nem az élete felénél tart, és el sem tévedt a sűrű erdőben. Az élet bonyolultságát megértve, a sokoldalú emberi viszonyok és szerepek világában tekint szét, nem ítélkezik, de témaválasztása, a motívumok megformálása, a képek narratívájának felépítése, végig gondoltsága jelzi, a pokolra szállás sohasem egy időponthoz, időszakhoz kötődik, az folyamatos művészi tett, meg nem spórolható, egyben folyamatos kihívás is: Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal.

         A befelében ott a labirintus, az önmagára maradt ember cselekvése, magának kell harcolni az ismeretlennel, aminek maszkja van, változó teste, változó létformája. Kell a házirend, valamiféle belső rend, mert a befelében a rend utáni vágyat fedezhetjük fel, a tisztázást, mintha egy piszkozatot másolna, tisztázna le, újra és újra, de sohasem ugyanúgy, mindig másként: Befele (Művészkönyv), 20 oldal. A befele hitvallás is, hiszen az ember egész élete a befele tartás, önmaga keresése és megtalálása, sőt elvesztése, ahogy a kígyó is levedli bőrét, új bőrt vesz magára. A külső forma, a test mindig más és más, változik, ahogy a belső, az emberi lélek is alakul, ha integritásának fenntartása, az én megőrzőse, függetlenségének fenntartása, kinyilvánítása, akár anyagi helyzetének rovására.

          T. Horváth Éva munkáiban a szövőszék világát fedezem fel, a szövőnőt, ideértve a Párkákat is, akik folyton elvágnak egy-egy szálat, ezzel eldöntve, befolyásolva a földi ember sorsát (Angyali üdvözlet I-II.). Női érzékenysége, f inomsága, elmélyültsége már-már a tudományok világába elmerült embert jelenti számomra, aki mér, rajzol, kiszámol, megoldást keres, és folytonosan töpreng valamin, ésszel és szívvel. Nem az égboltra tekint, nem az űr világát csodálja, hanem a színjátékot, az emberi világot, ennyiben a shakespeare-i ént fedezhetjük fel benne, aki átlát az emberi szövevényeken, részletről részletre halad, építkezik, hol csigalassúsággal, dacolva az idő fogyásával, a művész tetterejével, hol összerántja a dolgokat, a tárgyakat, mert belső kohéziójuk ezt követeli meg, már nincs távolság, csak közelség, csak egymásmellettiség: Postai küldemény (Művészkönyv), 26 oldal.

        A műsorozatok a művész fáradhatatlanságát jelzik, elkerülve az önismétléseket, a kifáradást, az örökös egy helyben járást. Racionalitását nem tagadja le, de a folytonos lebegései, függőjátszmái, vonalai, az el-elfutó görbék, testek a belső tartást, a belső törvényt hordozzák, ezért csak látszólagos a szétesés, az össze nem tartozás látványa, érzete. Nem a művészi technika, az alkotást hordozó anyag a fontos, nem általuk tudunk a művek lényegéhez hatolni: Hazám (Művészkönyv), 20 oldal; Madárszeretők (Művészkönyv), 42 oldal.

         Fontos a technika, a hatvanas években Barnard professzor másként operált szívet, mint a mai szívspecialisták.

         A technikát, az anyagot mindenkor az ember oldalára, szolgálatába kell állítani, ahogy ezt T. Horváth is teszi, csodáljuk a kreativitását, új és újabb ötleteit, de nem gondoljuk, hogy Kerouac után, aki WC-papírra írta meg az Úton című könyvét, pusztán ettől a gesztustól válna a szöveg maradandóvá. Exkluzivitás ez, ahogy éttermi szalvétára rajzoltak fel építészeti gondolatokat, terveket. T. Horváth anyagkezelése az anyag tisztelete is, esetében bármiféle anyag hordozhat vonalakat, művészi üzeneteket, képírásjeleket. Gesztusa emberi gesztus, a hulladék felhasználása, hasznosítása, korunk pazarló világának megfricskázása, hogy így is lehet (Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal; Genezis I–IV.).

          Alakjai nagyvonalúan megrajzoltak, inkább tudatosan elrajzoltak, levegősek, színükkel jelzik, közük van az emberi lélekhez, az emberi világhoz: Töredezett világ (Művészkönyv), 24 oldal. Színeket is látunk, érzékelünk, de mégsem mondhatjuk, hogy világunk felhőtlen, szivárványos lenne (Cirkusz I–III.). T. Horváth Éva csal egy kicsit, művészi módon, mert szivárványa kissé komor, felhős, fátyolos színű, törékeny és esendő. Mintha csirkét boncolnánk fel, tépnénk, trancsíroznánk darabokra, vér folyik és alvad meg. Belső drámával bírnak a rajzok, kollázsok. T. Horváth drámai festő, aki tisztában van a kép dramaturgiájával, a jelenség világával, a színpad látványával, a színpadiassággal, a hazugság építményeivel, ködével, bénító erejével (Kódex töredék).

          Figurái örökös mozgásban vannak – A béka meséje (Művészkönyv), 16 oldal –, nem a mozgás iránya a fontos, a cél sem az, hanem a mozgás szabadsága, lehetősége. Levegőt – kiáltott fel J. A., T. Horváth Éva is ezt teszi képeivel. Ösztöneit engedi szabadjára, mintha önmagát falná fel, kerítené körbe, ez én vagyok, ez lehetek én. A néző tekintetét úgy engedi be a színpadára, hogy lássa a művész töprengését, toporgását, a döntés kockázatát és lehetőségét. Az útválasztás kényszerét és szükségszerűségét. Kibeszéli és felfedi magát a művek által, miközben elmélkedik, önmagára, az anyagra, a formára, a motívumra figyel: Postai küldemény (Művészkönyv), 26 oldal. 

 Kölüs Lajos

Tiszatájonline 2018. március 29.

Pacsika Emília: Csiki-csuki titkok, lírai zárványok

   T. HORVÁTH ÉVA KÉPZŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA

„Befele.” Ez a címe T. Horváth Éva képzőművész kiállításának a budapesti Újlipótvárosi Klub-Galériában. Ízlelgethetjük a plakátra nyomtatott határozószót, mit is jelent? Behatolási szándékot? A dolgok belseje felé való törekvést? Ilyenekre is gondolhatunk, de ha belelapozunk az alkotó kiállított „művészkönyveibe, be kukucskálunk térplasztikája mögé, végigbogarásszuk a falon sorakozó kollázs képeit, úgy vélhetjük: a címadással a művész saját jelenbeli magatartásáról kíván jelenteni nekünk… – PACSIKA EMÍLIA ÍRÁSA

              „Befele.” Ez a címe T. Horváth Éva képzőművész kiállításának a budapesti Újlipótvárosi Klub-Galériában. Ízlelgethetjük a plakátra nyomtatott határozószót, mit is jelent? Behatolási szándékot? A dolgok belseje felé való törekvést? Ilyenekre is gondolhatunk, de ha belelapozunk az alkotó kiállított „művészkönyveibe, be kukucskálunk térplasztikája mögé, végigbogarásszuk a falon sorakozó kollázs képeit, úgy vélhetjük: a címadással a művész saját jelenbeli magatartásáról kíván jelenteni nekünk. Hogy mostanában önnön csigaházába „befele” húzódik. A rejtőzködés, mintha zsigeri szereplője lenne e tárlatnak. Lehetséges, hogy a barokkos vonalburjánzásokat, expresszíven villogó színlazúrokat is afféle védőburoknak, vagy pajzsnak használja a művész önmaga védelmére? Úgy tesz, mint a kisgyerek, aki játszásiból elbújik a maga rajzolta vonalgombolyagban, vagy mint egy óvatos Thézeusz, aki szívesen elidőzik a biztonságot nyújtó labirintusban, vagy mint a magányos álarcos, aki a karnevál nyüzsgő kavalkádjában mimikrizi bele magát. Mintha a bezárulás, a különbéke ideiglenes nyugalmát keresné a művész, miközben a nyitni vágyás tombol benne s e két vágy dialektikája adja műveinek feszültségét. Néhány ikonszerű kompozíción, mint vulkáni kőzetbe zárt buborékok, Rubljov szentjei fehérlenek. Pontosabban, épp hogy az alakok hiányát látjuk, negatívba redukált szellemeket. Másutt fekete zárványok ragadnak benn egy-egy kompozíció belsejében. Az alkotó a sötét sejthalmazokat mintha egy anyaméh embrió-melegébe menekítené, hogy a külvilági csatazajtól megvédje. A példaképek szellemét mintha saját belső szentélyében őrizgetné az alkotó. Vajda Lajos, Vajda Júlia, Bálint Endre, Kondor Béla, Országh Lili, Gyarmathy Tihamér a háborús békeidőkben bizony sok jó tanácsot, morális mankót is adhat a huszonegyedik századi kollégának.

            T. Horváth Éva az anyagok spiritualizálásának nagymestere. Keze nyomán a pördülésre, söndörödésre vágyó papír, sajátos plasztikai játékával, esetleges, időleges karakterével valamiféle performance jelenlétet kölcsönöz műveinek. A lapozható, hajtogatható művek a jelenbeliség a tárgyiasság nyers valóságát, ugyanakkor a dédelgetett szellemiség lírai üzeneteit is hordozzák. Tűztől, víztől, emberi kéztől óvnánk a műveket, miközben az alkotó éppen hogy interaktivitásra szólítja föl a látogatót, sérülékeny festett, ragasztott lapjait tapintásra kínálja föl. Gyönyörű paradoxon, hogy a pusztulékony papír által, az idő, a maradandóság problematikáját is fölveti az alkotó. T.Horváth Éva archaikus gesztusaival, kultikus jeleivel, a biblia, a tekercs, a kódex a krónika – a legősibb információ hordozók – megidézésével figyelmeztet bennünket arra, hogy az élettelen, múlékony anyag is túl él minket, jól vigyázzunk tehát, hogy mit írunk, mit nyomtatunk rá. A művész azt is tudja: a papír, mint formálható matéria milyen technikai lehetőségeket rejt, amikkel vizuális, taktilis élményhatásokat lehet kiváltani. Hogyan lehet ezt az anyagot, gyönyörködtetésre, meghökkentésre, képzettársításra, érzetek megidézésére használni. Tudja, hogyan lehet összegyűrt barna ragasztószalagból plasztikus felületet formálni, fehér flízzel hótakaró puhaságot előállítani, pauszpapírral befagyott tavak jéghidegét megidézni, a hullámpapír „lenyúzott bőrére” pergamenpatinát varázsolni.

           Az alkotó a művek végtelenítésének is mestere. Kihajtogatható leporellóival a folytonosságot is belopja a keretezett képeket felsorakoztató „múzeumi” kiállítórendbe. Sőt, a harmadik dimenziót is beemeli, a Csiki-csuki képekből a térvariációkat formálhat a látogató. A Színjáték című művészkönyv lapjaiból apró kulisszákat alakíthat ki, több színteret, afféle mini szkénét is varázsolhat. Játszani is enged a játékból kialakított játéktérben. A kiállításon látszólag harmincegynéhány alkotás szerepel, ám száz kis remekműre lelhetünk, ha az összefűzött elemeket külön-külön opusznak tekintjük. A lapozható műtárgyak, mint gyermekkorunk 3D-ben megformázott mesekönyvei működnek, csak hát a Hamupipőke happy endre hangolt története helyett drámai rejtélyeket sejthetünk meg belőlük. Egyik húsz oldalas alkotás főszereplője a „csarnok elontott oszlopi közt lebegő” emberalak, aki magányosan bolyong egy timpanonos homlokzatú épületben, mint valami építész által tervezte alvilágban. Emelkedettség, klasszicizáló nosztalgia bujkál a képsorokban, a Postai küldemény – rajta pecséttel, kézbesítési címmel, – eszünkbe juttat minden hivatalos értesítést, vagy szerelmes levelet, amit valaha kaptunk, a Dobozvilág című tűztől robbanó kompozíció pedig terrakotta árnyalataival, szálasodó, kócos textúráival ősi, kultikus érzeteket kelt bennünk.

              T. Horváth Éva kollázsain, montázsain, lengőfirka-vonalakkal, gesztus lazúrokkal, kvadrált struktúrákkal mesél életről, halálról, hazáról, miközben a papírral kontextusba hozott anyagok összes tulajdonságát bravúrosan használja ki. A Befele című kiállítás egy kísérletező kedvű, up-to-date működő művész reflexióit mutatja be, olyan igényes, elmélyült alkotóét, aki a képzőművészet kánonjában rögzített klasszikus értékekből is zsigerileg építkezik. A Magány figurája az időtlen messzeségbe révedő tekintetével a bizánci ikonok szellemét idézi, a Cirkusz sorozatban leonardói, aranymetszéses egyensúlyt vélünk fölfedezni, a Tanítványokat egy középkori nagykönyvből lépteti elénk az alkotó, az Angyali üdvözlet ihletett pillanatát szárnyas oltáron jeleníti meg. A bibliai Lótné és az egyiptomi Anubisz a Vajda Lajos Stúdiótól átörökített drámaisággal feketéllik ki a finomra hangolt lírai művek közül. A Köves út és az Úton a Via Appia járóköveit, annak erózió-rajzolatait idézik, amikbe izgalmas perspektíva játékokat is beleláthatunk, a rongyolt, tépett, borzolt felületű Nárcisszoszban egy bizarr ragasztvány reliefet tisztelhetünk. És sorolhatnánk még e tárlat néznivalóit, vannak itt galamb-és angyalszárnyak, fiktív kottába foglalt hangjegyek, titokzatos szimbolikus írásjelek, újságkivágásokkal megjelenített konceptuális információk. Az álom és valóság töredékeiből, a lélek erejével összerendezett fragmentum kontextusokból egy sajátosan egyedi világ kerekedik: T. Horváth Éva befele igyekvő, ám bentről mégis kifele, felénk forduló világa. S míg a látogató a lapokat hajtogatja, a vonalkötegeket bogozgatja, a művész rejtélyes üzeneteit dekódolja, talán önnön lelki zárványaihoz, saját titkaihoz is közelebb jut kicsit. Jó igyekvést kívánok, befele.

           Pacsika Emíli

Pizzeria dell’arte 

 ::: T. Horváth Éva kiállítása elé 

 A pizzásdoboz a négyzetes forma egyik archetípusa. A gasztrogeometria alapköve, amelyből az az út van kikövezve, amelyen a pizzába oltott ízkomplexum eljut a végső fogyasztóhoz: hozzánk. A pizzásdoboz értelme tehát a szolgálat, ugyanakkor nem tudjuk nem észrevenni, hogy amit felszolgál, jelesül a pizza, kör alakú… Olyannyira az, hogy okkal említhetjük a körforma esszenciális reprezentánsai között. Mondjuk ki: a pizza a kör maga. 

 A pizzásdoboz így voltaképpen egy ellentmondás – a tartalom és forma paradoxona. Annak látványos felmutatása, hogy bizonyos esetekben a kör alakú tartalomhoz a négyzet a tökéletes forma. És innentől tulajdonképpen szabad kezet kaptunk: bármi megtörténhet. 

 T. Horváth Éva képzőművészként nem azon filozofál, van-e a fenti paradoxonnak megoldása. Őt ebben a szituációban a kör egyáltalán nem érdekli – vagy legfeljebb csak addig, amíg éhét csillapítja néhány cikkelyével –, ő kimondottan a négyzetre utazik. Vagyis a dobozra. És rögtön a lényegét ragadja meg; azt, hogy itt egy hordozóról beszélünk. Valamiről, amit alapesetben a pizzafutár hordoz. Igen ám, de mi legyen a hordozóval, ha már kiettük belőle a pizzát? – teszi fel a kérdést T. Horváth Éva, akiben alkatilag fel sem merül, hogy egy ilyen tökéletes forma a kukában végezze. És a válasza egy újabb paradoxont hoz be a képletbe: a doboz ezután is hordozzon, de ne belül, hanem kívül. Azaz ne magában, hanem magán, ne védelmezőként, hanem megtartó alakzatként. És ezzel meg is érkeztünk a Pizzeria dell’arte kockás abroszokkal terített, tágas termeibe. 

 T. Horváth Éva artisztikus éttermének újrapapírra nyomtatott étlapján tehát nem pizzák, hanem pizzásdobozok szerepelnek. A Pizzeria dell’arte attól különleges, hogy itt minden egyes felszolgált tétel valóban valódi műalkotás, minden fogás egyedi, és bármiből lehet feltét. Értsd: bármiből.

 Az alap itt nem paradicsomos vagy tejfölös, hanem neccharisnyás, gézes, reklámújságos vagy kifliszacskós, az öntetek közül pedig az ínyencek választhatnak krumpliszsákos vagy vöröshagymaszatyros verziót is. És hát a feltétek! Azok között valóban minden elképzelhető, a tejeskupaktól a teafilteren és a ragasztószalagon át a ruhacímkéig, sőt, igen, a válltömésig. És ne feledkezzünk meg a banánhéjról sem, amely több specialitásban is felbukkan, méghozzá a maga mumifikálódott valójában. Mindez jólesően megfűszerezve fűrészporral, bőven meglocsolva festékkel, teleírva titkos szavakká összeálló betűmorzsákkal, felvonalazva kiismerhetetlen hálózatokkal. És mehet is a vendég elé… 

 Mint a felsorolásokból is látszik, a Pizzeria dell’arte stílusából nem hiányzik a humor, a groteszk derű és a felszabadult alkotásvágy, a szabadság intenzív megélése. A recept azonban ennél jóval összetettebb. T. Horváth Éva ugyanis nemcsak a pizzásdobozokat menti meg az enyészettől azzal a művészi gesztussal, hogy mintegy élettel (s nem mellesleg: étellel) alapozott, sorssal bíró vászonnak tekinti őket, hanem az összes rávalót is. Ezek többsége ugyanis szintén rövid úton a szemetesben kötne ki, pusztulásra lenne ítélve. 

 És itt jön be a történetbe a harmadik paradoxon. T. Horváth Éva ihletett munkájának köszönhetően a használhatatlanná lett használati tárgyak új értelmet kapnak, az értéktelenből értékes lesz, a tucatáruk egyedivé nemesednek, a penészedés megáll, a hulladékból központi képalkotó elem válik. Azaz megtörténik a csoda, amit maga az alkotó – ahogyan az S. Nagy Katalin róla készült monográfiájában olvasható – így fogalmaz meg: „A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani.” 

 A látszólag könnyű kézzel felszórt alapanyagokból nem káosz lesz ugyanis, hanem harmónia. A Pizzeria dell’arte asztalai körül maradva így mondhatnánk: egyéni íz. Amelyhez jó újból és újból visszatérni, mert ismerős lesz ugyan, de tudjuk előre, hogy sosem lesz ugyanaz. 

 Amint pedig törzsvendégekké váltunk ebben a dobozokra épített magánuniverzumban, egyfelől kiélesedhet a szemünk a részletekre, másfelől egyre inkább összeáll a kép. Felfedezhetjük például, hogy a falakon szemlélhető menüválasztékból helyenként markáns arcok, figurák, fejek rajzolódnak ki. Szakasztott a Commedia dell’arte klasszikus karakterei. A stabil alapokra, magabiztos mesterségbeli tudásra építő, de az előadásokat rögtönzéssel felpörgető és egyedivé nemesítő „hivatásosok színházából” egy sor szereplő visszaköszönhet T. Horváth Éva dobozairól, ha egy kicsit odafigyelünk rájuk. 

 A zsugori és öntelt kereskedő, Pantalone – fél szeme behunyva, fogsora kivillan – haragosan bámul, mert rájött, hogy ismét lóvá tették. A szájhős Capitano és a tudálékos Dottore ugyanazon a dobozon kvaterkáznak, az elcsábítható fehérnépet mustrálva. A gyámoltalan, de vidám parasztlegény, Arlecchino barna szőrcsuhában, bordó nadrágban somolyog a színpadon. A mindenre kapható, agyafúrt Brighella kutyaképű maszk mögé bújt, a kedves és okos szolgálólány, Colombina – telt, vörös ajkakkal – aligha kérne tőle randevút. Ami pedig a sorsűzött szerelmespárt illeti, a modoros és nevetséges Aurelio – aki nyilván toszkánai tájszólással szólalna meg, ha tudna – zöld fejfedőben feszít. Áhítottja, a szép fiatal lány, vagy épp az érzelmes, könnyelmű asszony pedig bezsongja az egész teret, ott van szinte mindenütt: a neve Margherita…

 Zsubori Ervin

2025. november 6-án az Újlipótvárosi Klub-Galériában Nyíló T. Horváth Éva képzőművész kiállításához készült katalógus bevezető szövege.

Írta: Lakner Zsuzsa kollázsművész

Az áradás művészete

Útmutató T. Horváth Éva univerzumába 

 A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz. Paul Klee

 

     A tárlat, melyhez ez a katalógus készült, T. Horváth Éva öt évtizedre visszanyúló munkásságának elmúlt tíz évében készült munkáira koncentrál, egy-egy régebbi alkotás közbeiktatásával azonban felidézi az előző évtizedek stíluskorszakait is. Erős eszenciát kap a látogató egy semmihez sem hasonlítható pályafutásból, hiszen bátran állíthatjuk, hogy a művész egy teljesen új, elődök nélküli stílust teremtett. Maga alkotta vizuális univerzuma nem kategórizálható. Egyformán rokonságot éreznek vele festők, mai anyagokból dolgozó kollazsiszták, szobrászok és textilesek. Ő maga ma már csak talált anyagokból dolgozik. Alkotótereiben, lakásában, textiltekercsek, papírtapéták, térbe állított, lomtalanításokban fellelt fiókokba kreált enteriőrjei folyamatos, többsávos ügyködésről tanúskodnak. 

   Tevékenységének hajtóereje a nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság, mégis-szépségéről szeretnék valamit elmondani. - vallja. Alkotásainak alapja gyakran egyszerű vászon, talált hullámkarton, pizzásdoboz, cipős kartonok. Ragasztott, gyűrött textil és papírrétegek kerülnek ezekre. Új szerepben és összefüggésben hétköznapi tárgyak garmadái lépnek fel alkotásain. A harisnyanadrágtól kezdve a reklámújság kitépett lapján át, minden ragasztható, kapcsozható. Mindegy honnan származnak az anyagok, a feldolgozás folyamatában karakterük egy nagy közös, új ragyogásban oldódik fel. Az eredmény minden alkalommal szuverén módon összeállt, sajátos vizuális egység. A materiális sokféleség dacára T. Horváth Éva munkáit visszafogott színvilág jellemzi. Barna, lazúros fehér, visszafogott kékek adják a látványt. Ha festéket használ, az többnyire por állagú, melyet kötőanyagba kever, de ez a mozzanat is csak a textúra meglevő karakterét kívánja erősíteni. A kezdet mindig a szokatlan, háttérként érintetlen felület, talált, magát üres vászonként felkínáló, eldobott, addigi feladatát betöltött anyag. Ez mutatja az utat, ad jeleket, szólítja meg a kereső alkotót. Nincs vázlat, aminek szolgai követése adná az irányt, művész és anyag párbeszéde alakítja a formát. Utóbbi elveszti eredeti funkcióját, sajátosságai csak annyira lényegesek, amennyire az alkotói folyamat zavartalanságát szolgálják. A kiválasztott összetevő határozza meg azt is, mi lesz a végeredmény. Térben álló forma, önálló kép, vagy mindjárt egy egész sorozat.Vagy egy művészkönyv. Ezek a szét-összevissza hajtogatható leporellók külön kategóriát alkotnak T. Horváth Éva művészetében. 

    Sokszor nincs is címük, mégis úgy érezzük, csendes narrátor mesél hozzá történetet. Elképesztő termékenység és már-már mániásnak nevezhető alkotókedv jellemzi művészi tevékenységét. Semmi sem végleges, csak állapotok vannak, amikben az alkotások leledzenek. Ha ma kiállít és címmel ellát valamit, az sem jelenti azt, hogy legközelebb valóban azt látjuk, amit legutóbb. Minden mozgásban, fejlődésben van, a művész itt és most állapotát tükrözi. Logikusan gondolhatjuk, hogy amibe most bepillantunk épp az aktuális látlelet. Talán pályájának áttekintése hoz bennünket közelebb az itt látható anyag értelmezéséhez.

     T. Horváth Éva festő nagybátyja hatására - aki megrendelésre előző századok képeit másolta - már gyerekkorában bátran rajzolt, festett. Ez a rokon vitte el a Magyar Nemzeti Galériába is, ahol Munkácsy Mihály virágcsendéletei hagyták benne a legmaradandóbb nyomokat. Gyermekkori kreativitása saját elmesélése szerint nem is a csinálásban, hanem inkább a sokoldalú befogadásban bontakozott ki: rengeteget olvasott, zenét tanult, balettozott, környezetét dekorálta. Rajztehetsége először a tanítóképzőre járva vált nyilvánvalóvá, ami miatt tanárai javasolták neki a Tanárképző Főiskola rajztanári szakát. Harmadik diplomáját a Képzőművészeti Főiskolán kapta meg, ahol Barcsay Jenő munkáinak hatására először geometrikus kompozíciókat festett, majd szabadra eresztve fantáziáját, figurális és absztrakt szürreális képeket alkotott. Félelmek és szorongások manifesztálódnak a színekben tobzódó, bravúrosan megfestett arcokból, testekből. Mély spiritualitás és érzékenység sugárzik belőlük.

      Fischer Ernő, aki a szegedi főiskolán már tanára volt, a nyolcvanas években a Fővárosi Pedagógus Képzőművész Stúdiót vezette. Útjaik Budapesten újra összekapcsolódtak. Ebben a kreatív csoportban ismerkedett meg Bíró Judittal, Csengery Bélával, Kölűs Judittal és Alföldi Lászlóval, akikkel Alföldi budaörsi műhelyében megalakították az "Öten" nevű alkotócsoportot és együtt dolgoztak az ezt követő 10 évben. Mesterük és társaik halála óta Budaörsi Műhely név alatt, hármasban Csengeryvel és Alföldivel máig rendeznek közös kiállításokat. Fischer hatására átdolgozta szürreális képeit, írókával rajzos, légies elemeket épített a munkáiba. A műhelyben egy alkalommal diavetítővel felnagyítottak egy kis méretű Fischer-rajzot. A vászonra vetített kép élménye lett kiindulópontja egy új kísérleti fázisnak; megszülettek a lepedőképek. Ezeket az elöregedett lepedőkre, földre terítve, rajzzal, festéssel megmunkált vásznakat szabadon, keret nélkül tervezte kiállítani. Az idő távlatából valószínűleg innen datálható kilépése a hagyományos festészeti panelek közül. 

    Az anyagok előtérbe kerülésében és a térbe való kilépésben, még egy esemény nyitott új perspektívákat. Kovács László festőművész 1997-ben Papír és kő címmel művésztelepet szervezett egy budaörsi papírfeldolgozó és csomagolóanyag üzem telephelyén, ahol a rendelkezésre álló anyagok, papír, papírpép, nyomtatásból származó hulladékok korlátlan használata, és Kovács műveinek megismerése, aki akkoriban Antoni Tàpies és Jean Dubuffet hatása alatt bátran kísérletezett a legkülönfélébb anyagokkal, újabb lökést adott Évának egy új irány kidolgozásában. A bevezetőben említett, elődök nélküli saját út ezen a ponton kezd körvonalakat ölteni. A kilencvenes években drasztikusan elköszön a hagyományokhoz ragaszkodó tradicionális festészeti normáktól, emancipálódik Fischer hatása alól és elevez a plasztikus alkotás irányába. Többé nem keretez be és nem rak üveg alá semmit. Láthatjuk tehát, hogy ma jól felismerhető, csak rá jellemző stílusa milyen szuverén módon tört magának utat. Nem másolt, nem követett vakon senkit, fittyet hányt az irányzatokra, saját ritmusában próbált ki és fejlesztett tovább innovatív módszereket, tette magáévá a tanultakat, megtapasztaltakat. Minden munkája tervezés nélkül, belső indítatásra, mégis gyakran külső hatásra keletkezik. 

         Anyagok, textúrák, faktúrák, színek, vizuális ingerek késztetik alkotásra

        Női alkotóval van dolgunk, ez a tény azonban teljességgel lényegtelen munkássága áttekintésében. Ritkasság az ilyesmi. El Kazovszkij, a magyar képzőművészet egyik legpregnánsabb figurája mondta egyszer, hogy a művészetnek nincs neme. Az ő életműve Virginia Woolf Orlandojának metamorfózisából kibújva teremtette meg a kategóriát, amibe T. Horváth Éva művészete is sorolható. Alkotás, mint az élet értelme és tartalma. Lényege a világ megismerése, leképezése. Minél hosszabb ideig gyakoroljuk ezt a tevékenységet, annál nagyobb az esélye, hogy megtaláljuk a saját hangunkat, olvasatunkat, nyelvünket, magyarázatunkat a dolgokra. Kutatás, kísérletezés, felfedezés, evidenciának hitt tények újragondolása nemi klisék legkisebb jelei nélkül.

    T. Horváth képei, akárcsak az ikonok, egyfajta rugalmas feljegyzések a természetfölötti tényekről - írja róla Dominika Kowalewska a varsói ArtEx kiállítás katalógusában 2004-ben. Számára a kreatív folyamat sokkal több, mint esztétikai formák anyagi létrehozása. Lelket ad nekik... Munkáinak sílusában, az ecset energikus mozgásában, a diffúz színes foltokban és a forma látszólagos rendetlenségében érezhető az alkotás iránti öröm, a korlátlan fantáziát felszabadító aktus.

      A besorolhatatlan életmű, az alkotások felfoghatatlan sűrűsége, sokszínűsége áldás és átok egyben. A kétezres évek elején sorra nyílnak olyan kiállítások a műveiből, amelyek főleg a kisebb méretű alkotásokat és a rajzi munkákat helyezik előtérbe. Aki ezeket látja, grafikusként könyveli el. Aki a tárgykollázsokkal, nagy méretű paravánokkal szembesül vagy művészkönyveit látja, hátrahőköl a dúsan használt anyagok zavarbaejtő kavalkádján. A Magyar Festők Társasága által fémjelezett tárlatokon kilóg a klasszikus festészet kategóriájából. Szerény, visszahúzódó személyisége sikeresen leplezi a tényt, hogy nem egy művészt inspirált és inspirál ma is előítéltektől mentes művészi hozzállása. Ezen a kiállításon egy letisztult visszapillantás tanúi vagyunk. A jelent látjuk, az elmúlt, átalakuláson, új gondolati komplexumok hatása alatt töltött tíz év termését, rövid, kaleidoszkópszerű visszatekintéssel a pályafutás pregnáns, múltbeli csomópontjaira. 

     Alföldi László, akivel T. Horváth igazi egyenrangú, oda vissza inspirálóan gyümölcsöző kapcsolatban él és évtizedek óta kreatív társa a művésznek, 2015-ben tárgyiasult anyagképeknek nevezte el az itt látható munkákat. Ehhez a formához folyamatosan új prezentációs megoldásokat keresnek. Alföldi, aki e kiállítás lebonyolításában a gyakorlati kérdéseket is kézbe vette, ezúttal vakrámára rögzítette a képeket. Az ehhez alkalmazott szögeket és kapcsokat ebben a végső stádiumban váratlan kanyarral tartalmi részévé tették a munkáknak. Ez a merész lépés újabb bizonyítéka T. Horváth Éva végtelenül nyitott látásmódjának.

       Ezzel a kiállítással egy szép alkotói ív aktuális pontja tárul elénk. Harmónikus formájú hegy, melynek belsejében tovább dolgozik a magma. A láthatatlan forrongásban és a komótosan felszínre törő, megszilárdult anyagban rejlik művészetének ereje

Lakner Zsuzsa 2025