Alföldi László András: április 2021

A Mester és Tanítvány viszony bonyolult emberi kapcsolatot jelent, amelynek nehéz megadni az általánosítható definícióját, mert ahány kapcsolat, annyi egyedi változatról is beszélhetünk. Mégis ha az ember ilyen témát választ magának, akkor meg kell keressen valamilyen kapaszkodót, amely az egyedi eset leírásán túl, tágabb értelmezésben is helytálló. Nekem évtizedek óta - a nyolcvanas évek közepétől - Hamvas Béla írásaiból állt össze az a kép, amit részben követhetőnek tartottam a magam számára, és érvényesnek éreztem még a huszadik század végén is. Konkrétan nem hivatkoznék itt egy-egy kiemelt könyvére sem, mert még a Scientia sacrában e témáról leírtak is önmagukban kevésnek tűntek ahhoz, hogy minden feltétel nélkül elfogadhatónak és követhetőnek éreztem volna. Hamvas Béla számtalan írásában tesz említést erről a viszonyról, és így bennem a legkülönfélébb szövegkörnyezetekben kifejtett nézeteiből rakódik össze az a elképzelés, amit csak nagyon hosszan lehetne idézni, illetve csak egy úgynevezett szöveg montázsba sűrítve lehetne körülírni. De mivel e témának most elsősorban nem az elméleti hátteréről szeretnék beszélni, hanem főleg a gyakorlati megvalósíthatóságáról, ezért itt nem érzem szükségét a részletesebb kifejtésnek. Annál is inkább, mert Hamvas Béla életrajzából kiolvasható életvitelében sem érzem az elmélet és a gyakorlat párhuzamosságát. Ugyan ez a problémám, egyetlen tanítványa - Molnár Sándor festőművész - esetében is. Van egy tradicionális elmélet, aminek a mi felgyorsult történelmi időnkben alig van már reális alapja, és ezért csak "olyan mintha" formában tud megvalósulni. Ennek ellenére mégis Hamvas Béla az elméleti útmutatóm, és az ezen a téren szerzett ötven éves gyakorlati tapasztalatomat pedig most megpróbálom összegezni.

Az cikkben lévő csoportképet fényképező Csengery Béla itt, középen látható, és ő is a Budaörsi Műhely alapító tagja.

Budaörsi davetítés alkalmával készült csoportkép

Budapesti Képzőművész Stúdióban (Fáklya-Klubban) Tanár úr korrigál.

Az alábbi linkre kattintva, megnézhető a szegedi kiállításom megnyitójának videója

https://www.youtube.com/watch?v=4wKWdK92nR0&t=3s

Alább olvasható Kováts Albert megnyitószövege a Mercure Museum Hotel Galériában

A felület mélysége

Alföldi László művei elé

Furcsa szemmozgást igényelnek Alföldi László művei. Szinte valóban érezzük látószervünkben, hogy a szokásos felületi letapogatás helyett más irányban: mélységében akarjuk megragadni az alkotásokat. Érdekes érzés, hiszen képek szemlélésénél megszoktuk, hogy szemünket a mű felületén végigfuttatva látjuk és azonosítjuk az elemeket, és így kezdjük értelmezni az alkotást. Ne tévesszen meg minket, hogy Alföldi László képei elsőre nem látszanak alátámasztani ezt a látásmódot, és – talán éppen hangsúlyos horizontalitásuk miatt – olybá tűnnek, mintha folyamatosan kéne végigkövetnünk a rajtuk látottakat. Mégis, Alföldi László képeit alaposabban szemlélve arra kell rájönnünk, hogy itt nem a megjelenített elemeken, hanem azok viszonyán van a hangsúly. Ráadásul nem is egyszerűen csak azok egymáshoz való viszonyán, hanem a kép alapfelületéhez való viszonyán.

Már-már azt mondhatjuk, hogy a motívum szinte nem is érdekes. Nézzük meg például a betűk vagy a képben lévő képtöredékek szerepét. Kell-e a betűknek a hozzájuk tartozó értelem, olvassuk-e őket vagy csak látjuk? Úgy tűnik, ezek értelmét vesztett elemek, nem betűként és főleg nem szövegként van értelmük, hanem képi elemként, jelként, jelentés nélkül. Ugyanígy, ha a darabkákat, vizuális idézeteket nézzük, azok nem feltétlenül állnak közvetlen tematikus összefüggésben. Sokat közülük felismerünk, vannak köztük a populáris kultúrából vagy egyenesen a reklám világából érkező elemek és magas művészeti alkotások reprói is, középkori freskók és római császárok, szentek és divatmodellek kerülnek egymás mellé, mégis, érezzük, hogy nem csupán az elemek jelentésében van a mű kulcsa. Sokkal inkább az általuk létrejövő rétegzettség válik elengedhetetlenül fontossá. A komolyan megalapozott művészettörténeti és művészetelméleti erudícióval rendelkező alkotó jól láthatóan mindent megtanult az avantgárdból, amit tudni érdemes, annyira, hogy meg is haladta azt: az az érzésünk, mintha azzal kísérletezne, hogy miként lehetne fordított felvetések alapján és a még nehezebb alapállásból dolgozni: ha a térviszonyokat nézzük, az avantgárd számos alkotója folyamatosan kilépett a térbe: megbontotta a kép felületét, horizontálisan tágította például a keretre festéssel, illetve a kép harmadik dimenziójának hangsúlyozásával: Schwitters egyre nagyobb darabokat, három dimenziós tárgyakat épített kollázsaiba, Arp már síkplasztikákat készített, Fontana pedig éppen a másik irányba keresett továbblépést a vászon kihasításával. Mindannyian azt keresték, hogy hogyan lehet minél jobban és látványosabban térbe léptetni az eredetileg sík felületet.

Alföldi László hozzájuk képest másik irányban gondolkozik: miként lehet a képsíkon belül maradva kialakítani a legtöbb réteget? Hogyan lehet a legváltozatosabb mélységviszonylatokat belevinni a kétdimenziós műbe úgy, hogy mégis megmarad a két dimenzióban. Számtalan módon alakítja ki a felüleletet, ráadásul a kialakítás itt a legtágabb értelemben veendő, hiszen van, amikor elvesz belőle, van, amikor hozzáad. A kettő közül talán az elvétel a különlegesebb, hiszen a papír olyasminek tűnik, amiből többet már nem lehet elvenni, és valóban, a legtöbb esetben hozzáadni szoktunk, ceruzával, ecsettel vagy – kollázs esetében – más papírral. Mégis, itt a feltépésekkel, visszahúzásokkal azt mutatja be, hogy miként lehet az abszolút vékonyat, felbonthatatlant tovább szedni, további rétegekre fejteni. A már-már végtelen képtérre bontott képsíkot tovább bővíti olyan beragasztásokkal, amelyek még inkább a belátás képzetét erősítik: egyes töredékek ablakként nyílnak a kép terébe.

Alföldi László művészeti alapállásának és a képről alkotott felfogásának egyik alapvető kifejezése, amellyel több sorozatát is megnevezte: ugyanaz és más. A kép látszólag az, ugyanaz, ami elsőre látszik, de mégis más, több, további, különösebb. Sík, de mégis tér. Felület, de mégis mélység. Alakuló de mégis alakított, a véletlen irányítja, de a tudatosság felüldolgozza, őrködik a képi egyensúly kialakításán, hiszen hiába több, különösebb, más, végeredményben mégiscsak képet kell alkotni. Képnek kell lennie, hogy az ugyanaz mássá válhasson.

Somhegyi Zoltán művészettörténész és esztéta

Budapest, 2012.02.20.

(2015. április 1-én a Budaörsi Könyvtár Galériában rendezett Hommage á Fischer Ernő című kiállításom megnyitó szövegének részlete, amelyet én fogalmaztam meg.)

Ha jól belegondolok, kisiskolás koromtól, lassan hatvan éve vajúdok azon, hogy mi módon legyek festő, vagy mi módon ne legyek az. Mivel máig nem tudtam eldönteni, nem látom nagy valószínűségét annak, hogy életem hátralevő éveiben e kérdés megválaszolásában előrébb jutok. Ezért e tekintetben ma már feladok minden járhatónak tűnő utat, és úttalan utakon bolyogva keresem tovább azt, amit a kezdeteknél már megtaláltam. Azt a titkot, amit számomra csak a kép tud megadni, hogy megállítja az időt. De itt nem a mentális képek bennem kavargó tovatűnő idejére gondolok elsősorban – pedig néha milyen jó is volna a fényképező ember naiv hitével egy-egy szép pillanat megállítása -, hanem az alkotott módon, az anyagban rögzített képek idejére, és azok számon kérő és sokszor kínzó visszapillantására. Mert a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő elvesztésének pillanatát, és ez által szembesít a múlandóságunkkal, ami elégikus lehet, de örömteli nem.

Mert az álló idő időtlensége, csak a művészileg megalkotott képben tud megmutatkozni – bármilyen technikával készüljön is az -, az alkotó és befogadó egyaránt itt tudja átélni csak. Ezért aztán mindegy, hogy festő-e valaki, vagy csak a kép szemlélője, ha belemélyed egy-egy alkotás látványába, pár pillanatra rátalál az örökkévalóságra, az álló időre, de hosszabban elidőzve, ott is tovább bolyongva megfejthetetlen titkokra talál. Mert a megalkotott művek tükrében láthatjuk magunkat igazán, ahol az anyagban megformált kép belső történései és külső történetisége sokszor valóságosabb, mint mi magunk vagyunk. A mentális pillanatokon túljutva megmutatja a bennünk összesűrűsödött időt. Felráz az itt és most kábulatából, és a saját történetiségünkbe lök. Ez az a pont, ahol mindegy, hogy festő vagyok-e vagy sem, és hiába próbálok menekülni a megalkotott kép számon kérő tekintetétől, a művel szembesülni kell.

Ezt tudva ősz fejjel, lassan szabadulok vajúdó pályaválasztási dilemmámtól, és nyugodt szívvel hagyom el azokat az utakat, amelyek eddig sem vittek közelebb a festővé válásomhoz. De járatlan utakon keresem tovább a kép egzisztenciális titkait, ami a kezdetektől magával ragadott. Mert akár az én alkotásom, akár másé, ma is szellemi létkérdés számomra az alkotott képpel való találkozás, az időtlenségben való szemlélődés és ez által a pillanatnyi időből való kiszakadás.

Így visszatekintve alkotói múltamra és az itt látható Pompeji vázlatokra, kezdem érteni, hogy az utóbbi években – annak ellenére, hogy sohasem jártam ott – miért éppen Pompejinél kötöttem ki. Mert számomra az álló idő és Pompeji egy. Ezért az idő problémáját felvető elmélkedéseim egyrészt a Hommage á Fischer Ernő címhez köthetők, másrészt pedig ebben a fogalomban sűrűsödik az a legáltalánosabb szellemi örökség, amit a Mestertől a saját képi világomban realizálhatok. Mivel nekem Pompeji nem lehetett turisztikai látványosság, benyomások alkotásra inspiráló élménye vagy topográfiai látlelet, amely ábrázolása megreked a külsőségekben, ezért számomra csak belülről megélt képi metafora. Egymásra rétegzett saját időtapasztalat, ami a halottnak hitt ókori városban az odalátogatónak oly eleven, élő valóság tud lenni. Az anyagban rögzült idő kisugárzása, a felület és a mélység együtt lüktető valósága, és a megállt idő lassú mozgása a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában.

Az egyes művek alapjául szolgáló színes magazinok újságlapjainak gyorsan elenyésző matériája, és az egyik hétről a másikra aktualitását vesztő tartalmisága, a merített papír és a szegényes csomagoló anyag esendősége, valamint a smirglivel koptatott festékrétege már eleve magában hordozza a múlandóság felidézésének lehetőségét. A hordozóanyagra festett vagy nyomtatott vizuális tartalom fragmentálása pedig csak tovább fokozhatja ezt az érzést, és egyben betekintést enged a dinamikus képi történés mélyebb rétegeibe. Ezzel szemben viszont a kompozíciós megoldások feszes geometriát követő szerkezetisége a maga statikusságával az állandóságot sugallhatja. Az absztrakt megjelenésükben is egymásnak feszülő ellentmondások így egyensúlyozva megállíthatják az időt, ami csak a vizuális megjelenítésben valósítható meg. De mivel nincs kép előzmények és következmények nélkül, ezért tágabb összefüggésben, az egymáshoz való viszonyuk még öntörténetükben és történeti beágyazottságukban is megértésre szorul.