Idézetek a Pompeji vázlatok című sorozatom kiállításainak megnyitószövegeiből.
Novotny Tihamér megnyitószövegének részlete a 2012. február 9-én az Újlipótvárosi Klub-galériában rendezett, T. Horváth Éva és Alföldi László „Együtt” című közös kiállításunkról:
„Miért Pompeji vázlatok Alföldi László három részben bemutatott ciklusának címe? Miért pont Ugyanaz és más a kiállítás-sorozat egyik hívószava? Miért pont 1997-től a műtárgyválogatás? Miért pont Fischer Ernő és Kovács László a példa T. Horváth Éva és Alföldi László számára? És miért Együtt a kiállítás címe?
Próbáljunk meg válaszolni mindjárt az első két kérdésre. Persovits József A papírnyomat-alapú képépítés művészete, az „Alföldi-típia” vagy „Paratípia” című írásában, amelyben a hagyományos sokszorosítási, másolási eljáráshoz hasonló, valójában fordított, visszafelé építkező műveletre utal, a következőket írja Alföldi László technikájáról: „a már egyszer nyomtatási eljárással papírra készült nyomat képi egészének vagy részleteinek, még pontosabban a festékrétegeknek a visszaszedéséről beszélhetünk. Ez az úgynevezett visszafelé építkezés, amely több lépcsőben történik. A végeredmény egy új, de mégis véletlenszerű alkotás. Új, mert az eredetitől eltérő lesz, és véletlenszerű, mert a visszaemelés során más és más hatás érhető el az egymásra kerülő nyomatrétegekkel, színekkel. (…) Az eljáráshoz (Alföldi) nyomdafestéket használ. Abból is kiemelt jelentőséggel bír a fekete, valamint a transzparens fehér, de természetesen színes festékek is vannak.”
Ugyanakkor a Persovits-féle tanulmány előzménynek tekinthető, az alább következő Somhegyi Zoltán-féle értelmezés, amely éppen a művész Pompeji vázlatok sorozatát mutatja be, már eredendően arra utal, hogy Alföldi László a kiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Íme, „sok műre, s nemcsak Alföldiére, jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában, tematikájában, vagy – ahogyan nála is – alapanyagában valamire hasonlít, és mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgyis: ugyanaz, DE más. Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB.”
Alföldi László „paratípiái” azonban bőven élnek a dadaizmus, a pop art és az újrealizmus valamikori képviselőinek hasonló és más eszközeivel is. A kapott levonat-variációkból ugyanis kollázs-képeket épít, ragaszt össze, majd ezeket, ha kell, újra roncsolja, tépi, csiszolja, koptatja, „dekollázsolja”, öregíti, ily módon sűrítve, gazdagítva felületrétegeinek asszociációs vonatkozási rendszerét. A kollázzsal ellentétes technikai művelet kifejezésére – a dekollázsra – állítólag Wolf Vostell akadt, akinek a Párizsban felfedezett letépett plakátok látványa szebb volt bármely absztrakt festménynél. De az újrealisták un. „plakátosai” – Raymond Hains, Jacques Villeglé, François Dufréne, Mimmo Rotella és Gil Wolman – is bőven alkalmazták a tépés, szakítás, hasítás, vakarás, kaparás műveletét, sőt sokszor magát a talált tárgyat, tehát a plakáttöredék-felületet vitték műalkotás gyanánt a kiállítótermekbe.
Alföldi László címadásának tehát – Pompeji vázlatok – egyszerre van valami frivol és szakrális íze: kiásni, megmutatni, feltárni, újra előállítani valami olyasmit, ami egyszer már volt, létezett, de közben láthatatlanná vált, elfelejtődött, titkon átalakult, megváltozott, és most, az elmúlt és jövendő időket és tereket összesűrítve, újra megmutatja álomszerűen átmódosult, mágikusan töredékes régi-új arcát.
A harmadik kérdésünkre adandó válaszban azonban -, hogy miért pont 1997-től a műtárgy válogatás? – még más vonatkozásban is előjön ez az „ugyanaz és más” probléma. Tudniillik a két művész ezt az évszámot tekinti önállósodása kapujának, amelyen keresztüllépve a saját teremtett világába érkezik. Magyarán, a két Fischer Ernő-tanítvány, aki mellesleg Kovács László inspiratív szuggesztiója alatt is él, képes elszakadni a két mester külön-külön is rendkívül egyedi világától, hogy saját univerzumot alkosson magának.
Ha a múltat nézzük, amelynek természetesen máig kisugárzó hatása van, akkor a fő találkozási pontokat négyük között a rétegzett anyag és a sűrített felület, valamint a formakereső rajz és jelképteremtő vonal viszonyában kell keresnünk. S ezzel egyúttal a negyedik kérdésünkre is megkaphatjuk a választ. Fischer Ernőnél – ahogy Nátyi Róbert írja – „az évek múlásával a faktúra egyre érettebbé, a színkezelés egyre igényesebbé válik (…) A rajz, a kalligrafikus jelleg ugyan erősödik, hiszen a kifejezés erejéhez szüksége van a vonalban rejlő metafizikus tartalmak illúziójára, de ez nem megy a kolorizmus és a festőiség rovására.” Így a Fischer-képek szükségszerűen rendelkeznek azzal a képességgel, „amellyel egyik >létsíkból< egy másikba váltanak és változna át. A meghatározottból a meghatározhatatlanba és fordítva: az egyértelműségből a többértelműségbe, az anyagiból a szellemibe, a >véges tér-időből a végtelen tér-időbe<.”
Kovács László sgraffito képeinél ugyancsak színes, bár bizonyos értelemben pigmentszegény anyagrétegeket találunk, ahol a szimbolikus formákat, jelképesszenciákat alkotó intellektuális és filozófikus természetű vésett és karcolt vonal, akárha áttetsző, zárt rendszerű világgömbre vagy élő térformára rajzolódnak, s csak azután vetülnek rá a síkra, ahogy egy leeresztett léggömböt vagy egy tetovált állatbőrt szögezünk a falra. T. Horváth Éva és Alföldi László rengeteget dolgozott Fischer Ernő keze alá. Valósággal gyártották azokat a leleményes rétegfelületeket, amelyeket aztán a mester mint festményalapokat felhasznált, továbbépített, továbbgondolt transzcendentális ihletettségű, átszellemített, néhol az absztrakció határáig vitt, szimbolikus formákat teremtő, mitologizáló képeihez. Nehéz volt hát kiszabadulniuk Fischer archaizáló, de a modern újításoktól sem elzárkózó, festődoktori bűvköréből.
(…) Alföldi László Fischer Ernőtől történő személyes elszakadását ráadásul még az is nehezítette, hogy a mester korán elveszített édesapját helyettesítette. Kovács Lászlónak pedig hosszú ideig a dokumentátora és beszélgetőtársa, konzultánsa és barátja volt.
„Ugyanaz és más” – mondja a kiállítás egyik hívószava. Valóban, itt mind a négy résztvevő ugyanaz és mégis más. A dolog lényegét, alapjait tekintve itt minden ugyanaz, csak egy kicsit másképpen. A művészkarakterek együvé is tartoznak, de külön-külön is állnak és élnek. Így áll együtt és válik értelmezhető egységgé ez a kiállítás.”
Sinkó István „Együtt, távolodva” – T. Horváth Éva és Alföldi László kiállításai (Újlipótvárosi Klub-Galéria, 2012. II. 9 – III. 5., Boltíves Galéria, 2012. II. 6 – III. 3.), az Új művészet 2012. márciusi számában megjelent cikkének egy részlete:
„Alföldi László sorozatai most a Pompeji töredékek címet viselik, s ebből az anyagból láthatunk három variációsort a Mercure-ban és a Boltíves galériában is. Sajátos, a festészet és a grafika határmezsgyéjén egyensúlyozó munkák ezek. Pompeihez mint valódi motívumhoz nincs közük, Alföldi hol frivolabban, hol komolyabban az enyészet, töredékesség, a fragmentáció kapcsán választotta a címet. No meg azért, mert kérgek, hámló vakolatok, kulturális és szubkulturális rétegekben bányászik alapvetően vízszintes elrendezésű fekete-fehér papírmunkáin (kollázs és dekollázs egyaránt). E rétegek újságpapírok nyomdafestékkel történő bomlasztása, szaggatása nyomán rendeződnek újra, új festékrétegek kerülnek a már felragasztott, átalakult, képes és szöveges részekre.
A papír szálirányban történő, festék általi roncsolás folyamata a maga aprólékosságában legalább olyan hatású műveket eredményez Alföldinél, mint egykoron Ország Lili nyomtatott áramkörökkel létrehozott nyomott felületei. És a falai is labirintusszerűek, akár a nagy magyar festőnőé. Elmúlásról, az egzisztencia folyamatos elbizonytalanodásáról, a kultúra és a civilizáció folyamatos újrarendeződéséről szólnak e lapok. Geometriája szikár, szerkesztése bonyolult, s a színhasználat, akár az újságképek színeit manipulálja a szürkék-feketék közé, akár színes festéket alkalmaz, mindig redukció eredménye. Nincs harsány mennyiségi, csak minőségi színkontraszt a felületeken. Az építészeti tér is festői absztrakcióba fordul. Reliefszerűsége még inkább érzékelteti a széttartást múlt és jövő között.”
2015. április 1-én a Budaörsi Könyvtár Galériában rendezett Hommage à Fischer Ernő című kiállításom megnyitó szövegének részlete, amelyet én fogalmaztam meg:
Ha jól belegondolok, kisiskolás koromtól, lassan hatvan éve vajúdok azon, hogy mi módon legyek festő, vagy mi módon ne legyek az. Mivel máig nem tudtam eldönteni, nem látom nagy valószínűségét annak, hogy életem hátralevő éveiben e kérdés megválaszolásában előrébb jutok. Ezért e tekintetben ma már feladok minden járhatónak tűnő utat, és úttalan utakon bolyogva keresem tovább azt, amit a kezdeteknél már megtaláltam. Azt a titkot, amit számomra csak a kép tud megadni, hogy megállítja az időt. De itt nem a mentális képek bennem kavargó tovatűnő idejére gondolok elsősorban – pedig néha milyen jó is volna a fényképező ember naiv hitével egy-egy szép pillanat megállítása -, hanem az alkotott módon, az anyagban rögzített képek idejére, és azok számon kérő és sokszor kínzó visszapillantására. Mert a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő elvesztésének pillanatát, és ez által szembesít a múlandóságunkkal, ami elégikus lehet, de örömteli nem.
Mert az álló idő időtlensége csak a művészileg megalkotott képben tud megmutatkozni – bármilyen technikával készüljön is az –, az alkotó és befogadó egyaránt itt tudja átélni csak. Ezért aztán mindegy, hogy festő-e valaki, vagy csak a kép szemlélője, ha belemélyed egy-egy alkotás látványába, pár pillanatra rátalál az örökkévalóságra, az álló időre, de hosszabban elidőzve, ott is tovább bolyongva megfejthetetlen titkokra talál. Mert a megalkotott művek tükrében láthatjuk magunkat igazán, ahol az anyagban megformált kép belső történései és külső történetisége sokszor valóságosabb, mint mi magunk vagyunk. A mentális pillanatokon túljutva megmutatja a bennünk összesűrűsödött időt. Felráz az itt és most kábulatából, és a saját történetiségünkbe lök. Ez az a pont, ahol mindegy, hogy festő vagyok-e vagy sem, és hiába próbálok menekülni a megalkotott kép számon kérő tekintetétől, a művel szembesülni kell.
Ezt tudva ősz fejjel, lassan szabadulok vajúdó pályaválasztási dilemmámtól, és nyugodt szívvel hagyom el azokat az utakat, amelyek eddig sem vittek közelebb a festővé válásomhoz. De járatlan utakon keresem tovább a kép egzisztenciális titkait, ami a kezdetektől magával ragadott. Mert akár az én alkotásom, akár másé, ma is szellemi létkérdés számomra az alkotott képpel való találkozás, az időtlenségben való szemlélődés és ez által a pillanatnyi időből való kiszakadás.
Így visszatekintve alkotói múltamra és az itt látható Pompeji vázlatokra, kezdem érteni, hogy az utóbbi években – annak ellenére, hogy sohasem jártam ott – miért éppen Pompejinél kötöttem ki. Mert számomra az álló idő és Pompeji egy. Ezért az idő problémáját felvető elmélkedéseim egyrészt a Hommage à Fischer Ernő címhez köthetők, másrészt pedig ebben a fogalomban sűrűsödik az a legáltalánosabb szellemi örökség, amit a Mestertől a saját képi világomban realizálhatok. Mivel nekem Pompeji nem lehetett turisztikai látványosság, benyomások alkotásra inspiráló élménye vagy topográfiai látlelet, amely ábrázolása megreked a külsőségekben, ezért számomra csak belülről megélt képi metafora. Egymásra rétegzett saját időtapasztalat, ami a halottnak hitt ókori városban az odalátogatónak oly eleven, élő valóság tud lenni. Az anyagban rögzült idő kisugárzása, a felület és a mélység együtt lüktető valósága és a megállt idő lassú mozgása a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában.
Az egyes művek alapjául szolgáló színes magazinok újságlapjainak gyorsan elenyésző matériája és az egyik hétről a másikra aktualitását vesztő tartalmisága, a merített papír és a szegényes csomagolóanyag esendősége, valamint a smirglivel koptatott festékrétege már eleve magában hordozza a múlandóság felidézésének lehetőségét. A hordozóanyagra festett vagy nyomtatott vizuális tartalom fragmentálása pedig csak tovább fokozhatja ezt az érzést, és egyben betekintést enged a dinamikus képi történés mélyebb rétegeibe. Ezzel szemben viszont a kompozíciós megoldások feszes geometriát követő szerkezetisége a maga statikusságával az állandóságot sugallhatja. Az absztrakt megjelenésükben is egymásnak feszülő ellentmondások így egyensúlyozva megállíthatják az időt, ami csak a vizuális megjelenítésben valósítható meg. De mivel nincs kép előzmények és következmények nélkül, ezért tágabb összefüggésben az egymáshoz való viszonyuk még öntörténetükben és történeti beágyazottságukban is megértésre szorul.
A felület mélysége
Alföldi László művei elé
Furcsa
szemmozgást igényelnek Alföldi László művei. Szinte valóban érezzük
látószervünkben, hogy a szokásos felületi letapogatás helyett más irányban:
mélységében akarjuk megragadni az alkotásokat. Érdekes érzés, hiszen képek
szemlélésénél megszoktuk, hogy szemünket a mű felületén végigfuttatva látjuk és
azonosítjuk az elemeket, és így kezdjük értelmezni az alkotást. Ne tévesszen
meg minket, hogy Alföldi László képei elsőre nem látszanak alátámasztani ezt a
látásmódot, és – talán éppen hangsúlyos horizontalitásuk miatt – olybá tűnnek,
mintha folyamatosan kéne végigkövetnünk a rajtuk látottakat. Mégis, Alföldi
László képeit alaposabban szemlélve arra kell rájönnünk, hogy itt nem a
megjelenített elemeken, hanem azok viszonyán van a hangsúly. Ráadásul nem is
egyszerűen csak azok egymáshoz való viszonyán, hanem a kép alapfelületéhez való
viszonyán.
Már-már
azt mondhatjuk, hogy a motívum szinte nem is érdekes. Nézzük meg például a
betűk vagy a képben lévő képtöredékek szerepét. Kell-e a betűknek a hozzájuk
tartozó értelem, olvassuk-e őket vagy csak látjuk? Úgy tűnik, ezek értelmét
vesztett elemek, nem betűként és főleg nem szövegként van értelmük, hanem képi
elemként, jelként, jelentés nélkül. Ugyanígy, ha a darabkákat, vizuális
idézeteket nézzük, azok nem feltétlenül állnak közvetlen tematikus
összefüggésben. Sokat közülük felismerünk, vannak köztük a populáris kultúrából
vagy egyenesen a reklám világából érkező elemek és magas művészeti alkotások
reprói is, középkori freskók és római császárok, szentek és divatmodellek
kerülnek egymás mellé, mégis, érezzük, hogy nem csupán az elemek jelentésében
van a mű kulcsa. Sokkal inkább az általuk létrejövő rétegzettség válik
elengedhetetlenül fontossá. A komolyan megalapozott művészettörténeti és
művészetelméleti erudícióval rendelkező alkotó jól láthatóan mindent megtanult
az avantgárdból, amit tudni érdemes, annyira, hogy meg is haladta azt: az az
érzésünk, mintha azzal kísérletezne, hogy miként lehetne fordított felvetések
alapján és a még nehezebb alapállásból dolgozni: ha a térviszonyokat nézzük, az
avantgárd számos alkotója folyamatosan kilépett a térbe: megbontotta a kép
felületét, horizontálisan tágította például a keretre festéssel, illetve a kép
harmadik dimenziójának hangsúlyozásával: Schwitters egyre nagyobb darabokat,
három dimenziós tárgyakat épített kollázsaiba, Arp már síkplasztikákat
készített, Fontana pedig éppen a másik irányba keresett továbblépést a vászon
kihasításával. Mindannyian azt keresték, hogy hogyan lehet minél jobban és
látványosabban térbe léptetni az eredetileg sík felületet.
Alföldi
László hozzájuk képest másik irányban gondolkozik: miként lehet a képsíkon
belül maradva kialakítani a legtöbb réteget? Hogyan lehet a legváltozatosabb
mélységviszonylatokat belevinni a kétdimenziós műbe úgy, hogy mégis megmarad a
két dimenzióban. Számtalan módon alakítja ki a felüleletet, ráadásul a
kialakítás itt a legtágabb értelemben veendő, hiszen van, amikor elvesz belőle,
van, amikor hozzáad. A kettő közül talán az elvétel a különlegesebb, hiszen a
papír olyasminek tűnik, amiből többet már nem lehet elvenni, és valóban, a
legtöbb esetben hozzáadni szoktunk, ceruzával, ecsettel vagy – kollázs esetében
– más papírral. Mégis, itt a feltépésekkel, visszahúzásokkal azt mutatja be,
hogy miként lehet az abszolút vékonyat, felbonthatatlant tovább szedni, további
rétegekre fejteni. A már-már végtelen képtérre bontott képsíkot tovább bővíti
olyan beragasztásokkal, amelyek még inkább a belátás képzetét erősítik: egyes
töredékek ablakként nyílnak a kép terébe.
Alföldi
László művészeti alapállásának és a képről alkotott felfogásának egyik alapvető
kifejezése, amellyel több sorozatát is megnevezte: ugyanaz és más. A kép
látszólag az, ugyanaz, ami elsőre látszik, de mégis más, több, további,
különösebb. Sík, de mégis tér. Felület, de mégis mélység. Alakuló de mégis
alakított, a véletlen irányítja, de a tudatosság felüldolgozza, őrködik a képi
egyensúly kialakításán, hiszen hiába több, különösebb, más, végeredményben
mégiscsak képet kell alkotni. Képnek kell lennie, hogy az ugyanaz mássá
válhasson.
Somhegyi
Zoltán művészettörténész és esztéta
Budapest,
2012.02.20.
Konzum és morál konfrontációja
::: Alföldi László Átírás című kiállítása elé
Művészbarátaim körében folytatott közvélemény-kutatásaim eredményeképpen arra a megállapításra jutottam, hogy munkamódszer tekintetében két nagy csoportba osztódunk. Egyikünk látja előre a festményt, szobrot, grafikát, amit meg akar csinálni, fegyelmezetten halad a megvalósítás irányába, s ha nem is zárja ki a tervmódosítás esélyét, viszonylag kevés teret hagy magának az improvizációra. Másik csoportunk minden alkalommal vakrepülést hajt végre. Eleinte többnyire fogalma sincs, hova megy, és egyedül az a halálosan biztos tudat vezérli, hogy valahova megérkezik. Egy ponton beindul egy folyamat, s ebből kisül valami a végén. Alföldi László minden kétséget kizáróan ebbe a csoportba tartozik.
Nem véletlen, hogy működése színhelyeit műterem vagy stúdió helyett nagyműhelynek és kisműhelynek nevezi. Mintha szüntelenül kovácsolna, szerelne, barkácsolna. Izgalmas lapjai tornyokban állnak ezekben, s gondolhat a látogató bármit, neki majdnem mindegyik befejezetlen. Valaminek a jó kezdete, de sosem a végleges alakja. Nehéz őt a nap végén elégedetten hátradőlve elképzelni.
Ez lehet a magyarázata, hogy bár már a hetvenes években viszonylagos rendszerességgel vett részt csoportos kiállításokon, 2000-ben szánta csak rá magát egy önálló bemutatkozásra. Nagy árnyékokat vető mesterekkel és példaképekkel a háta mögött nem szívesen kapcsol robotpilótára, és nagyon kevés dolgot hagy a véletlenre. Ez paradoxonnak tűnhet az után, amit az előszóban említettem, de korántsem az. Bár nem látja előre, mi lesz a végkifejlet, a kép végső minőségét tekintve vannak lefektetett paraméterei. Az út a lényeges. A kalandok, amik a kész műhöz vezetnek.
Hogy ez hol indul és merre vezet, már az első szóló kiállítás idején világos volt számára. Kutatása kezdettől a sokszorosított és az egyedi művek viszonyára, a reprodukción átment képek módosult változására, és a hagyományhoz való kötődés megtartása mellett egy saját, határozott képi identitás kialakítására irányult.
Tizenkilenc önálló tárlatából tizenegynek „Ugyanaz és más“ volt a címe. A témák változtak, az alkotói módszer konstans maradt. Monomániának tűnő kitartása, melyet a piciny elmozdulások és a repetitív összhang koalíciójának vizsgálatába fektet, meglepő sorozatok születését eredményezi. A mostani alcíme: Átírás. A korábbiaké többek között Fejek, Kép-más-ok, Kép-más-kép, Re-produkciók, Eredeti eredet volt.
A művész másik nagy vizuális témája a nyomtatott áramkör. Írjuk be az Instagram keresőbe, hogy „#printed circuit”, nyomtatott áramkör. Kockaképek százai mutatják, mi mindent lehet csinálni feleslegessé vált nyomtatott áramkörökből s azok mintázatából. Míg a hetvenes években a nyomtatott áramkörökkel csak egy viszonylag behatárolt embercsoport találkozott, Ország Lilinek a labirintus jutott eszébe róluk. Forradalmi ötlet volt ez akkoriban. Ma, amikor majdnem mindenki kicserélt már ezt-azt valamelyik elektromos berendezésében, tudjuk, mi ez. Mi már másra asszociálunk, ha ilyesmit látunk. Alföldi nyomtatott áramköröket megjelenítő sorozatát nézegetve mi már a Gutenberg Galaxis szúette járataiban tévelygünk.
Az internet a globális tudás lexikona lett, szent könyvek helyett Krisztus digitalizált sziluettje bukkan elő. Hit és hitetlenség, konzum és morál konfrontálódik a szembeállított képcsoportokban.
Míg egy festő kitalál és megfest, addig a kollázsművész rátalál a nyersanyagára és addig dolgozik vele, amíg olyat alkot, amivel új összefüggésbe helyezi a meglevőt, s új tartalmat ad neki. Míg egy festőnél a színhasználat és az ecsetkezelés adja a lényeget, Alföldi Lászlónál a technika egyedisége. Nehéz definiálni a műfajt, amiben dolgozik. Nem nevezném őt tisztán kollazsisztának, bár tudatosan kiválasztott, kivágott anyagokat használ, de nem nevezném festőnek sem, noha képátviteli technikájának egyes mozzanatai igényelnek ilyen természetű ismereteket és a kész kép sok esetben kifejezetten festmény-élményt nyújt. Ugyanígy kicsit grafikus is ő, hiszen nem kevés sokszorosítói tapasztalat tükröződik a munkákon. Kevesen uralnak és használnak szimultán ilyen szuverén módon ennyiféle eljárást.
Egy folyamatosan alkotó ember egy idő után leszakad a mesterekről. Valódi művésznél ez elkerülhetetlen folyamat. A szerzett tudás beépül saját eszköztárába, a tanult módszereket saját kísérletező kedve tökéletesíti tovább. Témáit maga találja, sorozatait önálló döntések mentén viszi végig. Nem igényli többé, hogy másokhoz mérjék, benne van a korban, amiben él, azt ereszti át szellemi szűrőjén.
Szándékosan nem említem Alföldi László mestereit és szellemi vezéreit. Mi, akik eljöttünk, hogy megnézzük legújabb munkáit, már régről saját magához mérjük az alkotásait. Akik pedig ma találkoznak vele először, azoknak nem ajánlok mást: hagyják, hogy hassanak rájuk a munkák.
Lakner Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése