Fischer Ernő életművének feldolgozása az Alapítványi munkában

 Fischer Ernő életművének feldolgozásával kapcsolatos tapasztalataim az Alapítványi munkában

(Fentebb látható 2013. novemberében induló blog bejegyzéseimnek statisztikai adatai, amelynek első majd száz írása, és az utolsó több mint ötven bejegyzés kizárólag, Fischer Ernő munkásságáról szól. Közvetett módon pedig mindegyik további bejegyzés is kapcsolatban van Tanár úrral. A szöveg végén fűzök hozzá, értelmező megjegyzést.)

 

Annak idején, 2014-ben nehezen szántam rá magamat, hogy használjam az interneten a közösségi oldalakat, pedig akkor már öt éve volt számítógépem. Több blog bejegyzésemben megemlített Fischer Centenárium sikertelen pályázatai vittek végül is arra az elhatározásra, hogy kikerülhetetlen ez az eszköz, ha valamit akarok tenni Tanár úr munkásságának bemutatásért és annak népszerűsítéséért. Első megközelítésre a blog látszott megfelelőnek, annak a fórumnak, amelyben hosszabban ki lehet fejteni egy-egy témát, és kellő képanyaggal lehet illusztrálni. Annak rendje és módja szerint 2013 novemberében, autodidakta módon elkezdtem megtanulni a saját munkáim felhasználásával a felület használhatóságát és kezelésének lehetőségeit. Fischer Ernő születésének századik évfordulójának évében, 2014. január elején megkezdtem az életművel kapcsolatos dokumentumok közlését. Sajnos mindjárt az elején egy nem számított akadályba ütköztem, mivel észrevételeket és figyelmeztetéseket kaptam a publikálással kapcsolatban, a szerzői jogok figyelmen kívül hagyásáról. Ismertem ezeket a szabályokat, de az ügy érdekében mindenképpen szerettem volna először azt a kevés és nehezen hozzáférhető irodalmat elérhetővé tenni, amely Fischer Ernőről megjelent, hogy arra alapozva fejtsem ki a magam észrevételeit és tapasztalatait. Idézetek formájában nem láttam értelmét részleteket kiemelni, ezért eltekintettem a további közléstől és visszavontam az addig publikáltakat is. Így viszont értelmét vesztette az eredeti szándékom, hogy közérthetően, ismeretterjesztő módon, lépésről lépésre vezessem el az olvasót olyan bonyolult szakmai problémák felvetéséig, mint az "alapból való indítás", a "determinált káosz" világképbeli értelme a festészetben és hasonlóak. Pedig ezeknek a fogalmaknak a megértése és értelmezése nélkül, nehezen követhető Fischer Ernő életművének utolsó alkotói korszaka. Főleg úgy, hogy ebben az időszakban Tanár úr munkamódszere is megváltozott az előző évtizedekben alkalmazotthoz képest. A Budaörsi Műhellyel való együttműködése új lendületet adott a mesternek és a tanítványok egy szűkebb csoportjának is. Viszont a fentebb említett problémák miatt minden előkészület nélkül, módszert kellett váltani, és mit sem törődve a közérhetőséggel, fordított irányból, visszafelé kezdtem feldolgozni az életművet. Többek között valószínűleg ebből is adódott a kezdeti érdeklődés visszaesése, és ezért újabb eszközt  kellett keresni, hogy érdemes legyen egyáltalán a blogot tovább írni. Ekkor elkezdtem használni a facebook-ot is a közlendőim redukáltabb formában történő megjelentetéséhez, ahol rövidebben és kevésbé részletesen átírtam egy-egy bejegyzést. Továbbra is a blog írás maradt a felvetett témáknak az elsődleges kidolgozási helye, de ekkor már tudtam, hogy itt elsősorban magamnak írom a szövegeket. Ez egyszerre gátolt, de egyben új felszabadult lendületet is adott ahhoz, hogy nem kell igazodnom a közérthetőség kedvéért a hagyományos megfogalmazási formákhoz. Így viszont, a majd száz írásnak nem lett meg az az egységes szerkezete, amely újabb átdolgozás és  átfogalmazások nélkül, később alkalmassá tették volna az egybe olvasásra és együtt értelmezhetőségre, esetleg nyomtatott formában történő kiadására. Sok probléma nem került kifejtésre az életmű átfogó ismertetésének hiányában. Ezért megalapozatlannak tűnhet egy-egy észrevétel és állítás, amelyből fakadó hiányosságokat csak egy újabb megírásával látok megoldhatónak. Ez jelenleg nem áll szándékomban, mert tovább szeretnék lépni Tanár úr munkásságának szakszerűbb, tudományos igényű feldolgozása irányába, mivel azt látom, hogy Szuromi Pál halála után, senki sem foglalkozik ezzel. A Fischer Ernő Alapítvány kurátorai között voltak és vannak nálamnál erre a feladatra sokkal jobban felkészült kitűnő művészettörténészek és képzőművészeti szakírók, de ők sem mutattak, illetve mutatnak aktivitást ez irányba elmozdulni. Elismerve a kurátorok eddigi fontos és nélkülözhetetlen munkáját az ügy tekintetében, mégis úgy gondolom, hogy Tanár úr halálát követően majd húsz évvel, és az Alapítvány tizenhét éves működése után, lassan ideje lenne ezt a feladatot is felvállalni. Fontosnak tartom, hogy ez a generáció, akik még ismerték Fischer Ernőt, a személyes tiszteleten és visszaemlékezésen túl, kritikai szemlélettel értelmezzék és értékeljék a munkásságát. Eddig - először és utoljára -  több mint harminc évvel ezelőtt, 1989-ben Szuromi Pál volt az, aki az akkor sokkal nehezebb publikálási lehetőségek között, felvállalta ezt a feladatot. A személyes kötődésen túl, kiállás volt ez részéről az életmű szakmai színvonala és értéke mellett, mert ismereteim szerint annak idején a kiadótól több festő életrajzának megírására kapott ajánlatot, és Ő Fischer Ernőt választotta. Voltak azóta is elismerésre méltó írások, megnyitóbeszédek, de monográfia megírására azóta sem vállalkozott senki. Pali írása is csak kismonográfia és az alkotói pálya közepéig dolgozza fel Tanár úr munkásságát, de az addigi életművet művészettörténeti összefüggéseiben mutatja be. Ez nélkülözhetetlen lenne a lezárt, teljes életmű esetében is, hogy a magyar képzőművészet kánonjába bekerülhessen. Ez az életmű értékelésében előrelépést jelentene, és ezáltal a szellemi hagyatékot gondozó Alapítványnak is haladás lenne a felvállalt feladatai teljesítésében.

Az eddig leírtakból részben már körvonalazódik, hogy miért szeretnék a továbbiakban az Alapítványtól függetlenül dolgozni Fischer Ernő munkásságának monografikus előkészítésén. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy ez részemről nem azt jelenti, hogy nem akarok a továbbiakban is az Alapítvánnyal együtt működni az ismeretterjesztésben és az ehhez kötődő feladatokban, ha az Alapítvány igényli a munkámat. Viszont magam részéről most már a tudományosabb megközelítés irányába próbálok haladni. És mint fentebb említettem, úgy látom, hogy a kurátorok, annak ellenére, hogy képzettségük és felkészültségük sokkal megalapozottabb nálam az ilyen feladatra, nem törekszenek ez irányba. Én magam se szándékozok monográfiát írni, viszont nagyon szívesen együtt működnék egy ilyen feladatban, ha lenne rá vállalkozó. Sajnos ismereteim szerint nincs olyan személy, aki a  külső körülményektől függetlenül, csupán a saját szellemi gyarapodása érdekében, Tanár úr életműve iránt érdeklődne és motivált lenne egy monográfia megírására. Akkor itt vetődhet fel a kérdés, hogy hogyan tovább? Mit is akarok én tulajdonképpen és miért függetlenül az Alapítványtól? Miért nem lehet ezt együtt csinálni, ha 2015 után a kurátori tagságom lemondását követően továbbra is együtt tudtunk dolgozni az alapítvánnyal?

Mint látható, sok kérdésre kell választ adjak a tisztelt kurátoroknak és magamnak is. 

Kezdem azzal, hogy a kuratóriumból való kilépésemet röviden újra összefoglalom. Közismert a személyiségemből adódó, már-már kényszer neurotikus örökös túlteljesítésem, és az ezzel összefüggő állandó elégedetlenségem. Tudom és értem, hogy ez sokakat irritál és nyom, ezért nehéz velem dolgozni. Részben ettől a nyomástól szerettem volna megkímélni kurátor társaimat, hogy a maguk igénye és tempója szerint tudják a felvállalt feladatokat végezni. Másrészt pedig nekem is tudomásul kellett venni a 2015-ös Ég és Föld című konferencia megrendezése után, hogy az MMA közvetlen vagy közvetett támogatása nélkül,  a későbbiekben sem jut állami anyagi forrásokhoz az Alapítvány. Ez pedig politikai elkötelezettséget jelent, amit egész életemben igyekeztem elkerülni, és eddig el is kerültem. Sohasem voltam semmilyen  politikai pártnak tagja, sem az előző rendszerben, sem az újban. Számomra mindig fontosabb volt a  függetlenség, mint a pártos elkötelezettség akár jobbra, akár balra. Viszont azt is látom, hogy az utóbbi tíz évben olyan a politikai és ideológiai helyzet, amely ha a gyakorlatban kevésbé is, de elméletben kedvez Tanár úr munkásságának érvényre juttatásához. Ennek sem szerettem volna akadályozó tényezője lenni. Ebben is tévedtem. Sajnos egyik indokom se hozott változást az Alapítvány munkájában. Azóta is megtisztelő módon részt vehetek a kuratóriumi üléseken és a feladatok megoldásában, ezért a személyiségemből adódó nehézségek maradtak. De a pályázatok sem hoztak eddig eredményt. Ezért ha öt éve, a kilépésem óta továbbra is így együtt tudtunk dolgozni, akkor a hasonló feladatok elvégzésében nem hiszem, hogy változtatni kellene. 

Viszont anyagi források nélkül, olyan elkötelezett és távlataiban reménytelen feladatra kérni valakit, mint egy életmű feldolgozása, nagy felelősséget jelent, és kollektív módon megoldhatatlan. Főleg, ha kilátás sincs esetleges könyv formában való megjelentetésre. Bár ne becsüljük alá az internetes megjelenést sem. Miért mondom ezt? Azért, mert ahogy Fischer Ernő életében Szuromi Pálon kívül ismereteim szerint egy szakmabeli vállalkozott csak ilyen feladatra - de azt Fischer Ernő visszautasította - és halála után senki sem jelentkezett ilyen igénnyel. Pontosítás kedvéért hozzá teszem, hogy volt egy szakmán kívüli jelentkező is, de az csak fél megoldásnak számított. Ugyanis 1989-ben, a Budaörsi Műhely indulásánál azt is felvetettem, hogy ha már fel lettem kérve a segítségre az alapok készítésében, akkor bátorkodtam azt is felvetni, hogy az érdeklődés hiányában, Tanár úrral együtt írjunk egy rendhagyó "monográfia szerű" életrajzot róla. Emellett még az is tervem volt, hogy létrehozok egy szűkebb alkotó közösséget, és megtanulom a kép keretezést is. Az alap készítés, az alkotó közösség "Öten" névvel, és a képkeretezés megvalósult, de az együtt írásra  Tanár úr nem mutatott hajlandóságot. Így akkor ez elmaradt. Viszont 1995-ben a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban, Utánzástól a szimbolikus formaképzésig címmel, Fischer Ernő életművéről tartott öt előadásból álló sorozatom felkeltette az érdeklődését a Nemzeti Tankönyvkiadó szerkesztőjének, D. Kovács Júliának. Ezt követően felkérte Fischer Ernőt, hogy adjon be egy pályázatot a kiadóhoz, és átszerkesztetten és kibővítetten könyv formában megjelenteti az anyagot. A pályázás meg is történet úgy, hogy szinopszisként az én előadásom írott szövege lett mellékelve, és szerzőként mellettem még meg lett jelölve Lajta Gábor és Sipos Endre. A sikeres pályázat után két millió forint állt rendelkezésre a könyv elkészítésére. Ekkor viszont Tanár úr változtatott az elképzelésén, és nagyobb szakmai tekintéllyel rendelkező szerzők után kutatott. Elmondása szerint tíz kiemelkedő teljesítményt maga mögött tudó művészettörténészt, esztétát, és művészeti írót  szemelt ki erre a feladatra. Többeket fel is kért, de különböző okokra hivatkozva közülük senki sem vállalta a megírást. Ekkor tanácsoltam, hogy kérje fel újra Szuromi Pált, mivel itt már nem kismonográfiáról volt szó, hanem egy nagyobb terjedelmű műről. De Ő sem vállalkozott erre. Mentő ötletként azt találtuk ki, hogy akkor írja meg Ő a saját művészetelméletét. Ez tetszett Tanár úrnak és hozzá látott a munkához. Ebből született a "KÉP mint komplex modell" című tanulmánya, amelyet ezzel főcímként nem fogadott el a kiadó, mert az én szinopszisomban megjelölt címhez ragaszkodott. A megoldás az lett, hogy főcímnek maradt az én általam adott cím, és alcíme lett a tanulmányának az általa megjelölt. Azt, hogy így mennyire megtévesztő és félrevezető az egymás mellett szereplő két cím, és mennyire problematikussá teszi Fischer Ernő szövegének értelmezését, arra most nem térek ki, mert ez kisebb probléma volt akkor annál, hogy az írás terjedelmében kevés volt a könyvhöz. Újra megkereste Szuromi Pált, akit most már csak arra kért, hogy "előszó" vagy "bevezető" jellegű rövidebb szöveget írjon. Ezt már elvállalta Pali. De még így is kevés volt a szöveg. Ismerve Tanár úr képelemzéseit, javasoltam, hogy ne elméleti fejtegetésekkel folytassa az addig már megírt tanulmányát, hanem konkrétan egy-egy munkájának elemzését tegyük a könyv végére. Ez is megtörtént, de még ez sem töltötte ki az előírt szöveg terjedelmet. Ekkor állt elő Sipos Endre azzal a javaslattal, hogy Ő is ír egy  összefoglalót Fischer Ernő filozófiai nézeteiről, amellyel meglett a szöveg és kép aránya, amihez ragaszkodott a kiadó. A terjesztéssel és a könyv további sorsának bonyodalmaira most nem térek ki, mert itt csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy ha van pénz elegendő, akkor se megy ez olyan egyszerűen, ahogy a fenti példa mutatja. Mondhatjuk erre, hogy most már más a helyzet, mert az alkotó nem él, és így már nem tud beleszólni és igazgatni a folyamatokat. De, nehogy azt higgyük, hogy ez egyszerűsíti a helyzetet. Sőt, inkább bonyolítja! Ez esetben tehetjük fel a kérdést, kinek van joga ma Fischer Ernőről monográfiát írni? Mint a fentebb elmondott példa mutatja, volt olyan, aki ajánlkozott ilyen feladatra, de Tanár úr visszautasította. Akiktől pedig szeretett volna ilyen munkát látni, - Szuromi Pál korai munkáját kivéve - senki sem vállalkozott erre.

Még egyszer kérdezem magamtól és a kuratórium tagjaitól, hogy kinek van ma joga, Fischer Ernőről monográfiát írni? Jogi szempontból, ha nem tévedek, akkor bárki vállalkozhat ilyen feladatra, ha a munkájában a tudományos feldolgozás írott és íratlan szabályait betartja. Ha viszont differenciáltabban vetjük fel ezt a kérdést, akkor nehezebb a válasz. Legelőször vegyük számításba a családot, a jogörökösöket. Majd második helyen áll a Fischer Ernő Alapítvány, amire a jogörökös a szellemi hagyaték gondozását átruházta. Mint ahogy a családban és az Alapítvány kurátorai között is felvetődhetnek nézetbeli különbségek, ezért itt egyértelmű kollektív döntést nehéz elvárni. Tehát tekintettel kell lenni azokra is, akiknek esetleg más a véleményük, és egy-egy döntésben kisebbségben maradnak. Továbbá, azt hiszem, nem lehet figyelmen kívül hagyni a Szegedi Tudomány Egyetem Rajz- Művészettörténet Tanszék mindenkori vezetésének véleményét. Bizonyára lehetne sorolni még, de most csak a fontosabbakat említem, hogy a helyzet bonyolult voltát érzékeltessem. És akkor még a leglényegesebbet nem is hoztam szóba, magát az alkotót. Igaz, személyében már nem tud beleszólni egy ilyen döntésbe, de művei által halála után is, szellemében alapvetően meghatározó tényező. Mind ezt azért írom le, hogy látható legyen, mi mindent kell figyelembe venni egy ilyen feladat felvállalása kapcsán. Mennyi kimondott és kimondatlan kötöttség befolyásolhatja pozitív és negatív irányba egy esetleges monográfia szerzőjét. Ha nem is nevezhető sem monográfiának, sem annak előkészítéséül szolgáló anyaggyűjtésnek az a szellemi munka, amit 2014 óta a blog bejegyzésekben leírtam, ennek ellenére mind ez ideig a felsorolt tényezőket magamra nézve szigorúan betartottam. Egy kivétellel, semmi olyan lépést nem tettem, amelyben nem kértem volna ki az érintettek és érdekeltek véleményét, a közlés és nyilvánosságra hozatalt illetően. A kivétel, Fischer Ernő munkásságáról szóló, nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető kiadványainak teljes terjedelmében való megjelentetése az interneten, különböző formátumban (PDF, blogban, lapozhatóként az Issuu-n, és a Piterest-en). Figyelmeztetés után ezt visszavontam. Ez nem lehetett vita tárgya, mert ez jogsértés volt részemről, ezért igyekeztem is korrigálni. Viszont ennél sokkal lényegesebb hozzáállásbeli dolgok is gátolták az alapítványban a kurátori munkámat illető elképzeléseimet. Ha megnézzük az alapító okirat eléggé hosszúra sikerült összetett mondatának első tagját, akkor láthatjuk, hogy az életmű feldolgozása és ismertté tétele van fő feladatként megjelölve. 2003-ban ennek ismeretében vállaltam el a kurátori tagságot, és hosszú éveken át vártam, hogy egyszer elkezdjük ezt a munkát. 

Az Alapítvány célja:

"Fischer Ernő életművének feldolgozása és méltó helyre illesztése a magyar és egyetemes képzőművészetben, független szellemi műhely létrehozása Fischer Ernő hagyatékának feldolgozása a vizuális kultúra fejlesztése, ismertté tétele, ápolása érdekében, illetőleg a szellemi hagyaték művészképzésbe, művész tanárképzésbe illesztése".

Azt sem mondhatom, hogy türelmesen vártam, mert minden évben szóvá tettem a kuratóriumi üléseken ennek hiányát. Nyilvánosan először 2009-ben adtam hangot annak, hogy sok olyan tény nem ismert Fischer Ernő életművének utolsó alkotói korszakából, amelyek lényegesen megváltoztathatják ebben az időszakban készült munkák szemléletét. Gondoltam itt elsősorban a Budaörsi Műhely szerepére, amely ismeretlen volt, de arra a rengeteg dokumentumra, meglévő archív videó- és hangfelvételekre, valamint a jegyzetekben rendezetlenül fennmaradt írt anyagra. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én kezdtem el az Alapítványon belül a hagyaték feldolgozását, mert az elsőbbség Szigyártó Gyöngyit illeti. Az első egy-két évben az Alapítvány alapdokumentumainak elkészítése és szervezeti felépítése után, Gyöngyi példamutatóan, nagy lelkesedéssel és kapcsolatainak igénybevételével pályázatot nyert, az írott dokumentumok feldolgozására. A jelentős minisztériumi anyagi forrás felhasználásának az volt az egyik kritériuma, hogy önrész köteles volt az összeg elköltése. Ez azt jelentette, hogy az alapító tőkét már a kezdeteknél felemésztette ez a munka. A jó szándék egy pillanatig sem volt kétséges, de már akkor megoszlottak a szakmai vélemények a kurátorok között, hogy ez lenne-e a legfontosabb feladat a munka megkezdésére. Kitűnt ez abból is, hogy a felkért kurátorok közül, senki sem vállalkozott arra, hogy anyagi juttatás ellenében dolgozzon ennek a projektnek a megvalósításában. Magam részéről azért nem, mert részben ismerve a feldolgozásra szánt dokumentumokat, nem tartottam jelentősnek és közvetlenül felhasználhatónak a szellemi tartalmát. Másrészt pedig azért, mert az ott feldolgozásra kerülő dokumentumok nagyobbik része nálam van, mivel azt nem hagyatékként, hanem a megelőző évtizedekben folyamatosan megkaptam, és részben én gépeltem át a kézzel írott szövegeket. Harmadrészt pedig, ezeknek a szövegeknek egy része azokhoz a találkozásokhoz kapcsolódó vázlatok, amelyek később a Budaörsi Műhelyben folyó beszélgetésekhez készültek. Tehát, valószínűleg ezek csak a magnókazettákon rögzített szövegekkel együtt adják meg azt az értelem egészet, ami Tanár úr eredeti szándéka volt. De, talán szakmailag és különösebb feldolgozás nélkül ennél is lényegesebbek az ugyanebben a hagyaték csomagban levő megnyitóbeszédek, mert azok olyan nyilvánosságra szánt megfogalmazások, amelyek nem kézirat-töredékek, hanem egységben kifejtett gondolatok. Az megint más kérdés, hogy ezek általában duplikált példányok, amelyek nálam is megtalálhatók. Adódik ez abból, hogy mint fentebb is említettem egy részét Ági néni (felesége), egy részét pedig én gépeltem. Kivételes esetekben esetleg Ildi és Tamás is végzett ilyen feladatokat. Ennek ellenére, így utólag is úgy ítélem meg, hogy azt az alkalom szerűen kínálkozó pályázási lehetőséget érdemes volt felvállalni, csak az a baj, hogy a mai napig nem publikus még a kurátorok számára sem. Ez persze nem csak az akkori  munkát vezető Gyöngyi hibája, hanem velem együtt minden kurátoré is, hogy azóta mi sem teszünk nagyobb erőfeszítést és érdeklődést ennek megismerésére. Ebből a munkából az Alapítvány honlapján ismereteim szerint 2010 óta csak mutatóban látható egy másfél oldalnyi PDF-es szöveg, amely az eredeti kéziratban öt kisebb lapon található, amelynek alább idézem a címét.  

Gondolatfelvetések

Válogatás Fischer Ernő gondolatfelvetései, filozófiai – esztétikai kézirat-töredékei, kiállításokon mondott megnyitó beszédeiből.

Bevezetés az „értékek” megismerésébe a műalkotásban

Mind ezt azért fejtem ki ilyen részletességgel, mert az Alapítványi munkának a mai napig egyik legnagyobb hiányossága, hogy nem jött létre az a szellemi műhely, amely megint csak az alapító okirat első mondatában feladatként van meghatározva. Igaz, ezt nehezíti a területi megoszlásból adódó Budapest és Szeged közötti távolság, de legalább ennyire akadályozó tényező a saját közös közömbösségünk is. Hangsúlyozom, itt nem az ügy iránti egyenkénti személyekhez kötődő érdektelenségre gondolok, hanem a közös együtt munkálkodás igényének hiányára. Alkalmanként, egy-egy kiállítás és egyéb esemény megrendezésénél ez sem hiányzik, mert ki-ki a maga módján be-be kapcsolódik a feladat megoldásába, de ez mindig csak ad hoc jellegű. Közösen összeállított hosszútávú és konkrétumokra épülő tervünk nincs, és így csak az alapító okiratban rögzített általános megfogalmazásokra hagyatkozva ismételjük évről-évre minimális előre lépésekkel ugyanazokat a feladatokat, amelyek már rutin szerűen beváltak, és eddig is szép eredményeket hoztak. A hagyomány megőrzésére ez talán elég, de a szellemi hagyaték továbbgondolására és élővé tételére, megítélésem szerint kevés. Holt anyag ez így, ami kiállítási látványosságként fontos, de műhelymunka nélkül ma már ez is kevés. Főleg egy olyan alapítványnak, amelyet Fischer Ernő neve fémjelez. Amikor ezt leírom, szó szerinti értelemben is utalok a "fémjelez" szóra, gondolva itt az egyetem "Fischer Ernő kiállítóterem" falán található réztáblára. Mert kivételes lehetőség ez egy alapítvány számára, hogy ilyen rangos intézménnyel együttműködve van lehetősége céljai megvalósításában, de itt is csak a hagyomány tiszteletre méltó megőrzéséig jutottunk el. Fischer Ernő életművére épülő szellemi műhelyt itt sem látok. Ebből adódik az, hogy az Alapítvány középtávú tervében szereplő pár évre előre vetített programban megint csak kiállítás rendezésről és esetleges könyv kiadásról van szó. Ennek komplexebbé tétele és hozzákapcsolódó egyéb események rendezése, érthető módon nem szerepel a tervben, mert ezekhez nélkülözhetetlen a műhelymunka megléte. De, ugyancsak erre lenne szükség a "...vizuális kultúra fejlesztése, ismerté tétele, ápolása érdekében...", valamint a "...szellemi hagyaték művészképzésben,  művész tanárképzésben illesztése." számára is. 

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy csak általánosságban vizsgálom meg az Alapítvány tizenhét éves munkáját, ezért konkrétan szólok röviden az egyes eseményekről is. Mint láthatjuk, a fentebb szóba hozott pályázattal kapcsolatos munka egyenlőre hamvába holt vagy tetszhalott, ezt majd a jövő eldönti. Minden esetre ennek életre keltése megint csak a szellemi műhely létrejöttétől függ, vagy az életmű feldolgozásnak folytatásától. De ez a kezdeti lendület után megszakadt és más sem folytatta a megkezdett munkát. Viszont mindjárt az alapítás évében megkezdődött az a kiállítás sorozat, amely azóta is folyamatosan tart, és számszerűségében példaértékű. Ha egyenként nézzük, akkor el kell ismerni, hogy a megvalósulásában mindegyik szakszerű és minőségi munka volt. Az Alapítvány szervezésében Fischer Ernő munkásságát bemutató posztumusz kiállítás tizenhárom volt eddig, és hat Hommage á Fischer Ernő címmel megrendezett tanítványok munkáját bemutató tárlat. Sorozat jellegében vizsgálva, azért minden dicséret mellett, felvetődnek kérdések. Fentebb már kritikusan fogalmazva azt írtam, hogy kiállítás látványosságként, hagyomány őrzésként ez elég, mert ott az ismétlésen, az időnkénti visszatérésen van a hangsúly, de élő, továbbgondolt szellemi örökségként kevés. Persze ezt nagymértékben befolyásolja az alkalmanként kínálkozó kiállítási lehetőségek kihasználásának előre nem tervezhető volta. Ennek ellenére azért több esetben össze lehetett kapcsolni egy-egy bemutatót, ahol nem az ismétlésen és újra megjelenésen volt a hangsúly, hanem az egymáshoz kapcsolódó tartalmak felmutatásán. Gondolok itt elsősorban 2014-ben és 2015-ben a centenárium kapcsán egymásra épült és megvalósított kiállítási koncepciókra, és a hozzá kötődő konferenciára. Ez hat önálló Fischer bemutatót jelentett, és öt tisztelgő tárlatot, amely összességében tizenegy bemutatkozást jelentett ebben a két évben. De ha pontosabban megnézzük akkor kiderül, hogy ez tulajdonképpen csak egy évet foglalt magában, 2014. novembertől, 2015 novemberéig. Ez csak önismétlés lett volna új tartalmak behozatala nélkül  még akkor is, ha számításba vesszük, hogy ez, négy különböző helyszínen levő városban valósult meg. 

Nem szeretnék igazságtalan lenni az ide nem sorolt többi kiállítással kapcsolatban sem, ezért újra visszatérek röviden egyenként ezekre is. Látható, hogy én differenciáltabban vettem számba az egyes tárlatokat, és megpróbáltam azzal a megközelítéssel értékelni, ahogy annak idején Fischer Ernőtől tanultam. Ő azt szokta volt mondani, hogy a kiállítás nem a képek egymás mellé helyezése, hanem mindig egy szellemi egész felmutatása. Még akkor is, ha ugyanazok a képek kerülnek bemutatásra. De lehetőleg törekedni kell az ismétlés elkerülésére, mert mindig új szellemi egységet kell létrehozni, ezért az új művek mindig előtérbe kerülnek. Egy életműben elengedhetetlen a folyamatos megújulás és kerülendő az ismétlés. Gondoljunk csak az életében 2002-ben rendezett utolsó Vigadó Galériában látott tárlatra, ahol nagyrészt olyan képek lettek bemutatva, amelyek addig még nyilvánosság előtt nem szerepeltek. Természetesen egy életmű lezárulása után, újonnan alkotott művekre nem lehet számolni, de sokféle módja van annak, hogy az adott aktualitáshoz igazodva, új összefüggésbe helyezzük, a már többször látott képeket. De egy életmű feldolgozásra vállalkozó alapítványnak az is az elsődleges feladatai közé tartozik, hogy a lappangó műveket felkutassa, és igyekezzen ezekkel vérfrissítő módon életben tartani a már sokszor látottakat. Ezt a feladatot eddig, 2005-ben Kiscsinál Melinda által rendezett Aulich Art Galéria oldotta meg legjobban. Ezt megelőzően, a 2003-ban rendezett szegedi kiállítás viszont nagyon jól kötődött az előbb említett aktualitásokhoz, a "Fischer terem" névadásához, és az Archaikus mozgás című kép főiskolának adományázásához. 2007-ben a Reök Palotában bemutatott anyag a reprezentatív helyhez igazodva az életmű legjelentősebb darabjait mutatta be, és aktualitásával ugyancsak kötődött a művész mellszobrának főiskolai avatásához. A 2009-  ben a Fischer konferenciához kötődő kiállítás a főiskola profiljához kapcsolódó didaktikus jellegű volt, mert a rajz metodikát helyezte előtérbe. 2009-ben Angyalföldön a Mácsay Teremben látható anyag kötődött az intézmény fennállásának hatvanadik évfordulójához, ahol Tanár úr hozta létre az első rajz szakkört és tanított benne egy negyed századig. 2012-es budapesti Újlipótvárosi Klub Galériában rendezett anyag újdonsága a Nemzeti Galéria és a Móra Múzeum tulajdonában levő művek kiállítása a hagyatékban levő képekkel együtt. 2013-ban az Óbudai Szociális Intézményben rendezett kiállítás képi összeállítása semmi újat nem jelentett, ezt egy beszélgetéssel próbáltuk Fischer Péterrel közelebb vinni az időskorú látogatókhoz. Itt kihagyom a 2014. novemberétől 2015 novemberéig rendezett tizenegy kiállítást amelyet az összefüggő sorozat jellege miatt fentebb már más kategóriába soroltam. Ezt követően egyéni kiállítása csak 2019-ben a József Attila Művelődési központban levő grafikai tárlat volt, amely jellegében kötődött Fischer Ernő pedagógiai munkásságához, mivel ebben az intézményben mint már említettem, huszonöt évig vezetett rajz szakkört és későbbi nevén szabad iskolát. 2019-ben a Ferencvárosi Pince Galériában volt még egy Hommáge á Fischer Ernő címmel megrendezett tanítványi kiállítás, a születésének százötödik évfordulója alkalmából. 

Mielőtt visszatérek az életmű feldolgozás problémájához, amely az Alapítvány elsődleges célja, röviden összefoglalom, hogy miért részleteztem egyenként és sorozat jellegében is a kiállításokat. Először azért, mert nem akarok igazságtalan lenni, és elismerés nélkül hagyni a kurátorok ez ügyben tett tevékenységét, és kiemelten Szigyártó Göngyi e tekintetben végzett munkáját. Egy pillanatig sem vitatom a kiállítások szükségességét és létrejöttének nagyszerűségét, de az az érzésem, hogy nagyon belekényelmesedtünk ebbe a feladatba. Egyrészt azért, mert a családnál van annyi kép, hogy időnként előszedve mindig lehet egy-egy kiállítást rendezni belőle, még ha kicsit ismétlődő módon is.Viszont számítani kell, hogy ezzel a gyakorlattal elveszítjük annak a szakmabeli szűk közönségnek az érdeklődését is, akik eddig megnézték a tárlatokat. Hozzám már érkeztek tanítványoktól, kollégáktól erre vonatkozó megjegyzések és visszajelzések. Másrészt azért bontottam két csoportra a bemutatókat - önmagában lévő kiállításokra és sorozat jellegű tárlatokra - mert csak ez utóbbival lehet megteremteni a folyamatosságot. És itt térnék vissza az életmű feldolgozásának tovább taglalásához. Szigyártó Gyöngyi kezdeti munkáját már említettem, amely fontosság tekintetében talán nem volt elsődleges feladat, de még így töredékes voltában is használható és elismerésre méltó lenne, ha az elmúlt másfél évtizedben valamilyen módon folytatódott volna. A két dolgot - a kiállítást és az életmű feldolgozást - csupán azért állítottam egymás mellé, hogy rá tudjak mutatni, hogy az általam kiemelt folyamatosság önmagában egy idő után ugyan úgy nem hoz eredményt, mint a befejezetlen, magában álló tevékenység. Mert nem csak Gyöngyi korai munkája szakadt meg, hanem az én érdeklődésem és tevékenységem is az életmű feldolgozását illetően. Hogy miért és miképpen történt ez, azt úgy tudom elmondani, hogy röviden felvázolom a saját viszonyomat az életműhöz, és kapcsolatomat az Alapítványhoz. Ezzel megint közelebb kerülök ahhoz  - remélem a címzettek is - amit ebben az írásban célul tűztem ki. Nevezetesen, hogy érthetővé tegyem mindenki számára, miért jutottam arra az elhatározásra tizenhét év után, hogy a továbbiakban az Alapítványtól függetlenül szándékozom az életmű feldolgozásával foglalkozni. 

Számomra a kurátori tisztség elfogadása 2003-ban azt a reményt jelentette, hogy végre megkezdhetem feldolgozni az életművel kapcsolatos, nálam felhalmozódott dokumentációs anyagot. Továbbá megoszthatom a több évtizedes tapasztalataimat, és különösen az utolsó alkotói korszakban Tanár úrral történt együtt munkálkodásból eredő ismereteimet. Összességében azt a szellemi örökséget, amely Fischer Ernő halála után sokak mellett részemül is jutott. Erre a feladatra ideális szervezeti formának tűnt, Szigyártó Gyöngyi által kezdeményezett és létrehozott alapítvány. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy olyan ismert és elismert, tapasztalt szakmabeliekkel dolgozhatok együtt, akik képzettségük és hivataluknál fogva nálamnál mindannyian sokkal inkább illetékesek erre a feladatra. Mint már fentebb írtam, 2009-ben a Kép keletkezése című szegedi konferencián említettem nyilvánosság előtt először elégedetlenségemet az életmű feldolgozásának hiányossága miatt. Kuratóriumi ülések alkalmával viszont addig is évről-évre hangoztattam ennek fontosságát, de nem sok eredménnyel. Anyagi háttér hiányában, érthető, hogy kontra produktív volt minden ilyen irányú megnyilatkozásom, és  inkább irritáltam és frusztráltam a tagságot az örökös elégedetlenségemmel és türelmetlenségemmel, minthogy társra leltem volna a kurátorok között, egy ilyen feladatra. Tény, hogy hibáztam, mert a magam gyakorlata szerint közelítettem itt is a közösségi munkához. Én hozzászoktam, hogy hosszú éveken át, minden anyagi támogatás nélkül, sőt, saját költségemből fedezve működtettem a Budaörsi Műhelyt, amely alapja volt Tanár úrral való együttműködésnek és együttlétnek. Emellett, évtizedeken át, ugyancsak magam fedeztem az életmű dokumentálásának költségeit. Ezt, megalakulás óta az Alapítványban, a szervezeti működés költségét illetően, jelenleg nagyrészt Fischer Péter és Szigyártó Gyöngyi biztosítja. De ez csak az Alapítvány fenntartáshoz elegendő. A programok megvalósítására megint csak Gyöngyi az egyedüli, aki pályázattokkal igyekszik megteremteni az anyagi forrásokat. Nem véletlen, hogy a legutóbbi kuratóriumi összejövetelen felvetődött az önfinanszírozás kérdése is, ha már közpénzből nem tudjuk ezt biztosítani. Be kell ismernem, hogy e tekintetben is tévedtem, amikor kiléptem a kuratóriumból. (Mellesleg megjegyzem, hogy ugyan ezen ok miatt, ezt megelőzően, 2012-ben kiléptem már a Magyar Festők Társaságából is.) Ezért abban továbbra sem tévedtem, hogy személy szerint nem szeretek külső támogatások által elkötelezetté válni semmilyen szervezetben és irányba se. Főleg politikai befolyás alatt álló és azt kiszolgáló, általam ma is illegitimnek tartott szervezetnek, mint az MMA. Ahogy az előző rendszerben, most is szeretném megőrizni függetlenségemet. Tévedésem abból adódott, hogy azt feltételeztem, hogy az én személyem nélkül, politikai szempontból egységesebb színezetet kap a kuratórium összetétele. Azért gondoltam ezt, mert természetes módon a megalakuláskor még talán mindannyian hittünk abban, hogy egy normálisabb demokratizálódás útján haladunk, és a szakmai munkában nincs különösebb jelentősége a politikai álláspontoknak. De az utóbbi évtizedben megváltozott a helyzet, és sajnos ugyan oda jutottunk, mint az előző rendszerben. Nem, hogy nem számít, hogy kinek milyen a politikai elkötelezettsége, hanem támogatás tekintetében csak az számít. Ha kimondjuk, ha nem, tudjuk ezt mindannyian, és ki-ki úgy viszonyul ehhez a helyzethez, ahogy az számára megfelelő. Ebben e tekintetben is különbözünk, mert van aki elkötelezett ennek a rendszernek, van aki nem elkötelezett, de keresi a kompromisszum lehetőségeit, és van aki ezt nem keresi, de nyíltan nem határolódik el, és van aki nyilvánosan is hangot ad a véleményének. Ez utóbbiba tartozom én is. Elismerve, hogy ez nem kedvez Fischer Ernő életművének érvényre juttatásához, ezért lettem a jegyzőkönyv szerint, úgymond "külső szakértő". Ez, az ott is vagyok, meg nem is, ez elég háládatlan álláspont, de eddig vállaltam, az ügy érdekében. Mivel látom, hogy ettől semmi sem változott, és ugyanúgy rendre elutasításra kerül minden Alapítványi pályázat, tovább kell gondolni a helyzetet. Érthető módon az nem lenne helyes, hogy a magam hozzáállását az életmű feldolgozásában számon kérjem bárkin is. De az sem tartható a végtelenségig, hogy a szervezet puszta meglétét fenntartó költségeket a fent említett két személy biztosítsa. Az meg végképp illuzórikus elképzelés, hogy az alapító okiratban meghatározott feladatokat, anyagi források nélkül meg lehessen valósítani. A következőkben, ennek a nézetemnek alátámasztására röviden összefoglalom azokat az eredményeket, amelyek eddig előrelépést jelentettek Fischer Ernő munkásságának feldolgozásában.

Az első jelentős esemény 2009-ben történt a szegedi grafikai kiállításon és konferencián. Akkor volt az utolsó esélyünk, hogy pályázat útján anyagi hátteret lehetett biztosítani, egy ilyen esemény megvalósításához. Ezt is Szigyártó Gyöngyinek köszönhetjük. Itt igazolódott vissza számomra, hogy ésszerűtlen volt az azt megelőző álláspontom, hogy csupán szakmai érdeklődésből és buzgalomból, meg lehet kezdeni egy ilyen munkát. Mert, mihelyt volt reális alapja a megvalósításnak, nagyrészt mindenki aktivizálta magát a ügy érdekében, és ki-ki a lehetőségeinek megfelelően részt vett a közös munkában. Meg is volt a látszata. Sajnos azonban a folytatás megint elmaradt, ami mindvégig csonka eredményeket hoz az alapítvány életében. A következő évben megint csak pénz hiányában arra már nem volt mód, hogy nyomtatott formában megjelenjen a konferencia szövege, esetleg a kiállítás képi anyagából egy válogatás. Viszont örülhetünk annak, hogy videó felvételen meg lett örökítve, annak már kevésbé, hogy az esemény után tizenegy évnek kellett eltelni, hogy látható legyen. 

Ezt követően sorozatban jött a centenáriumi év előkészítésének pályázati sikertelensége, és 2013-ban már úgy nézett ki, hogy semmilyen megemlékezést nem tudunk megrendezni. Ekkor jött az az elhatározásom, hogy rászánom magam az interneten a közösségi oldalakon való megjelenésre, ezzel visszatérve a magam megoldási módjához, az anyagi források felhasználása nélküli munkához. Nagy áttörés volt ez részemről, és az életmű megismertetésének tekintetében is. Bár Szigyártó Gyöngyi még az alapítvány létrehozása előtt ezt elengedetlenül nélkülözhetetlenek tartotta, amitől sikerült tíz évig távol tartani magamat. De lényegében Ő sem használta ezt az eszköz 2010-ig az Alapítvány céljainak elérése érdekében. Ezt követően a mai napig az Alapítvány honlapját szerkeszti, amely ugyancsak fontos fórum, Fischer Ernő szakmai érdeklődői számára, itt azonban meg kell jegyezni, hogy ilyenek nagyon kevesen vannak, persze ez sem zárja ki a honlap meglétének az alapvető szükségességét. De, hasonló helyzetbe kerültem én is a blog bejegyzésekkel, mert interaktív kapcsolatot itt sem sikerült teremtenem az életmű iránt érdeklődőkkel. Ezt felismerve léptem tovább, és létrehoztam a Fischer Centenárium 2014. elnevezésű facebook csoportot, amelynek az első évben már több mit kétszáz tagja és követője volt, és azóta az elmúlt hat évben, a folyamatos munkával és jelenléttel több mint háromszáz főre bővült. Itt, közbeiktatva újra hangsúlyozom és megint  utalok a folyamatosságra, amit alapvetően hiányolok az alapítvány működésében és munkájában. Számomra évente egyszer találkozni a kötelezően előírt közhasznossági jelentés elfogadása miatt a kurátorokkal, és tőmondatokban megtárgyalni a következő évre tervezett feladatokat, nem nevezhető "szellemi műhelynek", de még alapos megtárgyalásának sem az elvégzendő feladatoknak.  Visszatérve még az életmű ismerté tétele  érdekében végzett interneten történő megjelenésre, arra is rá kellett jönnöm, hogy a Facebook-on és a Twitteren való megjelenés kevés, mert ezek a híradások nem kerülnek be a nagy internetes szolgáltatók által működtetett webböngészőkbe (Intrnet Explorer, Google Chrome, Fierfox, stb.) és így nem a népszerűsítő irányból érdeklődőknek, főleg a tudományos terültet számára nehezebben elérhetők. Ezt követően tovább bővítettem a tevékenységemet a közösségi képmegosztók  irányába (Pinterest, Pictify, stb.) és  felvettem a kapcsolatot több szakmai weboldallal, és így összezártam a kört. Sajnos angol nyelvtudás hiányában az interaktív kapcsolat irányába itt sem tudtam tovább lépni, de azt elértem, hogy az interneten ma "Fischer Ernő festőművész" címszó alatt több száz közvetlen elérhetőség és információ (főleg képi) található. Innen továbblépve pedig megint csak tágul a kör, és a képekre kattintva megnyílnak a szöveges tartalmak is. Ebből adódóan elértem azt, hogy a blog eddigi összes nézettsége hat év alatt jelenleg harmincháromezer fölött van. Az tény, hogy ennek csak a fele vonatkozik közvetlenül Fischer Ernő életművére, de közvetve viszont minden ott található információ, valamilyen szálon kötődik Tanár úrhoz. Mennyiségileg meg lehetünk elégedve, de mint írtam, a tartalom iránti alaposabb érdeklődés az elmaradt. És nemcsak a felszínesen érdeklődő nagyközönség részéről, hanem a szakma és még a kurátorok részéről is. Az utóbbiak érdektelenségére egy kicsit részletesebben is kitérek, mert olyan problémákat rejt magában, amely később visszahathat az alapítványi munka felszínességére, az életmű feldolgozását illetően. 

A blog bejegyzésekben megjelent és nyilvánosságra hozott információkat szakmailag senki sem ellenőrzi, kontrollálja. Így az esetleges tévedésekkel kapcsolatban sem figyelmeztetnek, hogy módosítsak rajta és korrigáljam azokat. Teljes felelősséget vállalok minden leírt szóért, de az nem kizárt, hogy egyes dolgokban én is tévedek, vagy nem jó szempontok alapján közelítem meg, és ebből adódóan téves megállapításokra jutok. Mivel az alapítvány az örökösök megbízásából magára vállalta a szellemi hagyaték gondozását, ezért felelősséggel tartozik annak hitelességéért, még akkor is, ha nem ő követte el a hibákat. Az írásaimban kitértem erre azáltal, hogy Fischer Ernőről nyomtatásban megjelent könyveket megpróbáltam kritikai szempontok szerint újra olvasni, és ott fellelhető hibákra, tévedésekre, téves adatközlésekre felhívni a figyelmet. Ez a munkám ugyancsak félbemaradt, de most nem az anyagi források hiányában, hanem azáltal, hogy fölöslegesnek tartottam olyan szakirodalomról recenziót írni, amely nem hozzáférhető könyv formájában, és az interneten sem. 2014.január 4-én, 7-én és 8-án, az első három blog bejegyzést arra szántam, hogy feltárom azokat a hibákat és téves információkat, amelyek a Tanár úrról megjelent, Szuromi Pál által írt kismonográfiában fellelhetők. Ezt megelőzően, 2013. január 31-én lapozható formában megosztottam az interneten ezt a könyvet teljes terjedelmében, hogy lehetőséget adjak az olvasására azok számára is, akik nem rendelkeznek ezzel és így nem ismerik. Többek között ennek visszavonását is meg kellett tegyem, így értelmetlenné vált mindjárt az indulásnál, az első három bejegyzésem. Emlékeztetőül, alább idézem a 2014. január 4-én az első blogbejegyzésem első bekezdését:

     "Azzal, hogy a centenáriumi évet Fischer Ernő munkásságának megismertetésére létrehozott blogon és a facebook-on indított Fischer Centenárium csoport bejegyzéseit 2014. elején Szuromi Pál kismonográfiájával indítom, azt mutatja, hogy lényegesnek és fontosnak tartom ezt a művet az életmű megismerése szempontjából. Ezt hangsúlyozva, most mégis inkább a kritikai észrevételeimet szeretném előtérbe helyezni, mert úgy gondolom, hogy az eddigieknél mélyebbre ásva, az elérhető anyagokat jobban megismerve, lehet csak újszerű kérdéseket feltenni és remélhetőleg aktuális újszerű válaszokat is adni Tanár úr munkásságával kapcsolatban."

Sajnos az utolsó mondatban említett újszerű kérdések és válaszok a folytatás hiányában azóta is elmaradtak. Mindössze a tizenötödik oldalig jutottam el, a Prága képek elemzéséig, és a katedrálisok részt már el sem kezdtem boncolgatni, amikor megszüntettem az interneten a könyv elérhetőségét. Viszont idáig is, több alapvető tévedésre hívtam fel a figyelmet, amely nagyrészt nem a szerző hibájából származott, hanem a könyv szerkesztőjének és a képszerkesztőjének, és részben Fischer Ernőnek tudható be. Többek között példaként most csak egyet említek. Az életműben oly lényegesnek számító Prága képekről úgy olvashatók a képelemzések, hogy a mellékletek hivatkozásai tévesek, vagy nem azok a képek jelentek meg illusztrációként amelyekről szó van. Így, ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajta. Ha figyelmesen olvassa valaki a szöveget, és megpróbálja összevetni a hivatkozott képekkel, akkor nem azt találja ott, ami a leírásban szerepel. Ennek felismeréséhez még szakértelem se kell, csak figyelmes olvasás, és a megértés szándéka. Ismerve a könyv megjelenésének körülményeit, Fischer Ernő e téren nem éppen pontos közléseit, a szerző részéről az információk ellenőrzésének nehézségeit, Szuromi Pál ezért nem hibáztatható. Nem ismertem viszont a könyv felelős szerkesztőjét, Kajetán Endrét, és a képszerkesztőjét. Azt viszont a laikus olvasónak is meglehet állapítani, hogy nem voltak a hivatásuk magaslatán, amikor ezt a monográfiát összeállították. Persze látszólag nem sok értelme van harminc év múltán ezen keseregni. Viszont minden lehetőségünk meg lenne rá, hogy kritikai szemlélettel kijavítsuk, pontosítsuk és értelmezhetőbbé tegyük. Erre annál is inkább szükség lenne, mert nagy monográfia hiányában, a mai napig ez a hivatkozási alap, az életmű leglényegesebb időszakára. Persze nem javít a helyzeten az 1997-ben megjelent Utánzástól a szimbolikus formaképzésig címmel megjelent második legfontosabb mű sem. Fentebb kitértem már a keletkezésének taglalására, és a könyv "összeollózott öszvér jellegére", amiből adódóan komolyabb, szakszerű következtetések levonására ugyancsak problematikus mű. Itt, érdemes még megemlíteni 2012-ben Nátyi Róbert által írt, eddig az életművel kapcsolatos legigényesebb katalógus szövegét. Ő kikerülte az életrajzból adódó pontatlanságokat azzal, hogy nem monografikus megközelítéssel elsősorban a művekre koncentrált. Tíz évvel ezelőtt felhívta már a figyelmem, hogy fontos dolog az életrajz egy monográfia esetében, de nem csupán ezen múlik a művek megítélése. Ebben teljes egészében igazat adok neki, de ez nem zárja ki a pontos, tényszerű adatközlések szükségességét sem. Ezért most még egyszer visszatérek a szegedi konferencián az utolsó előadás után, éppen Szuromi Pál által taglalt Fischer Ernő utolsó alkotói korszakához kapcsolódó, hozzám intézett kérdéséhez. 

https://www.youtube.com/watch?time_continue=2&v=KPJPIrdAd4k&feature=emb_logo

Pali előadása után, a konferenciát levezető elnök, Nátyi Róbert feltette nekem azt a kérdést, hogy nem kívánok-e hozzászólni az előadó mondanivalójának összefoglalásban említett Márványtöredék című képhez. Jó szándékú, de kicsit provokatív volt a kérdés. Akkor megkerültem a konkrét képre vonatkozó választ, és csak általánosságban hívtam fel a figyelmet az életmű és a művek ismeretének hiányára, illetve felületességére, a vita elkerülése végett. Nem akartam Szuromi Pál előadását megkérdőjelezni azzal, hogy  feltárjam, hogy az a Fischer kép nem létezik úgy,  ahogy Ő ismertette és bemutatta. Az az általam készített alap volt, amelyet Tanár úr éppen csak átsatírozott és jelzés szerű kollázsokkal látott el. A tovább festett és befejezett mű kinézetében és karakterében szinte semmit sem őrzött meg ebből az állapotból. Sajnos ezt nem tudom képi illusztrációval alátámasztani és bizonyítani, mert a Csontváry galériában, Pogány Gábor vezetése idején, a kilencvenes évek közepén eladásra került. Én még láttam eladás előtt, de fényképet már nem tudtam készíteni róla a galériában. Azóta, ismeretlen helyen lappang ez a mű, de nagy valószínűséggel létezik, csak mi nem tudunk róla. Attól, hogy a mi ismereteink hiányosak, nem jelenti azt, hogy az a mű nincs. Van elég támpont ahhoz, hogy az életművet alaposabban kutató és ismerő személy ráakadjon, megtalálja a tulajdonost, és besorolja az oevre katalógusba. Ha épp ennek a képnek a befejezett állapotáról nincs is fényképes dokumentációm, van elég hasonlóról ahhoz, hogy ne legyen megkérdőjelezhető az állításom. Azért megtévesztő és félrevezető olyan dolgokról tényszerű kijelentéseket tenni, amelyek csak munkafolyamatokat ábrázoló diákon léteznek - mint ebben az esetben - mert ezáltal szinte feltárhatatlanná tesszük az egész életművet. Pali 1992-ben a hódmezővásárhelyi Fischer kiállítás kapcsán az Új Művészetben ugyanezt az alig elkezdett képet publikálta, az 1997-ben megjelent Utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyvben szintén látható, majd 2009-ben a konferencián kiemelten, gondolatainak összegzéseként szólt erről a képről. De lényegében ez a mű nem létezik, illetve ilyen formában semmiképpen sem. Esetleg majd egykor röntgen sugaras átvilágítással sejlik fel valamilyen módon, de akkor sem így, hanem több egymásra rétegzett formában. Palival a konferencia után megbeszéltük, hogy összejövünk egyszer, és megvitatjuk ezt a kérdést, de ez a találkozó öt év alatt - 2014-ben bekövetkezett haláláig - nem valósult meg. Feleségének, Szuromi Zsókának írtam egy e-mailt még 2013-ban, mielőtt elkezdtem a blogban a könyvére vonatkozó részt írni, hogy továbbítsa Pali felé kérésemet egy személyes találkozó lehetőségére, hogy ezeket a kérdéseket tisztázzuk egymás között. Azt a választ kaptam, hogy Pali örül a megkeresésemnek, és mihelyt jobban lesz, alkalmat teremtünk erre. Sajnos erre már nem került sor. Hasonló képen jártam Ury Ibolya esetében is. Ezt a találkozót Szigyártó Gyöngyi közvetítette Csibi felé, de akkor már Ő is beteg volt, és ugyancsak azt a választ kaptam, hogy mihelyt jobban lesz, beszélgessünk. Nem lett jobban, és ez a találkozó is elmaradt. Így, olyan információk vesztek el, amelyek nagyon fontosak lettek volna Fischer Ernő életművének feldolgozásához. Számolni kell azzal, hogy lassan kihal az a generáció, akik még személyesen ismerték, és együtt dolgoztak, valamint tisztelték Tanár úr munkásságát. Ezért elengedhetetlen lenne az alapítvány részéről a még elérhető források felkutatása. 

Azért térek ki ilyen jellegű problémákra, mert a Fischer életműben sok olyan kérdés merül fel, amely általában nem jellemző a hagyományosan dolgozó festőknél. Egyrészt a műhelymunka a reneszánsz után már egyre ritkább esetben fordul elő, és főleg a huszadik század második felében szokatlan gyakorlat. De a befejezett és befejezetlen kép definiálása is nagyon nehéz Tanár úr életművében. Nem véletlen, hogy 1994-ben Szegeden, Fischer Ernő nyolcvanéves születésnapi kiállítása után rendezett beszélgetésen, felvetem ezt a kérdést. Szerencsére ma már láthatók azok a videó kazetták, amelyek megörökítették ezeket az eseményeket, és épp tegnap osztottam meg a facebook-on azt a részt, amelyen ez a kérdés felvetődik. A beszélgetés 4:40 percnél látható.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/09/6-szegedi-beszelgetes-80-eves-fischer.html?spref=fb&fbclid=IwAR3UgyLkZLzmrlJkdhZvNV25jFa7hes_gDaYl33xFG4dhJz6RTVsKn2Sixs

A blogomon ezzel a címmel szerepel: 6 - Szegedi beszélgetés a 80 éves Fischer Ernővel - Nyitott kérdések - Archív videó felvételek (XII.).

A Márványtöredék című képnél felvetődő problémák nem egyediek az életműben, és főleg annak is az utolsó periódusában. Nem csak Szuromi Pál került ilyen helyzetbe egy-egy Fischer mű értékelése kapcsán. Más szakmabeliek is hasonlón, az életmű felszínes ismeretében olyan képeket emeltek ki, amelyek komoly kérdéseket vetnek fel. Addig még korrigálható a probléma, amíg házon a belül műhelymunkában tisztázhatóvá válnak ezek, és így a megfelelő helyére kerülnek a képek. A gond ott kezdődik, amikor valami téves publikálásra kerül - mint a fent részletezett esetben - és onnantól kezdve mindenki úgy kezeli ezt az információt, mint forrásértékű adatot, anélkül, hogy tisztázná annak hitelességét. Blog bejegyzéseimben ezeknek a problémáknak akartam elébe menni azáltal, hogy feltárok olyan összefüggéseket, amelyek ismeretében lényegesen más szemlélettel kell megközelíteni Fischer Ernő munkásságát. Az általam több évtizeden át fényképezett műhelymunka, egy-egy kép különböző stádiumában történő megörökítése, több esetben még a Mestert is megtévesztette. Diákat vetítve többször vitatkoztunk, hogy melyik változat volt előbb vagy utóbb, melyik a befejezett állapotú felvétel, és melyik a korábbi. Mivel én archiváltam és tartottam nyilván a sorozatok sorrendjét, általában elismerte tanár úr a tévedését. És itt nem az a fontos, hogy kinek van igaza, vagy ki téved, hanem lényegesebb kérdés az, hogy ma egyáltalán mi létezik a valóságos tárgyi mivoltában is, és mi csupán virtuális visszaidézése az egykor volt valóságos állapotoknak. Ez pozitív és negatív irányba is visszaüthet. Az a dokumentációs gyakorlat amit én folytattam, az elsősorban nem művészettörténeti szempontok szerint történt, hanem sokkal inkább a képek keletkezés történetére fókuszált, mondhatnám úgy, hogy a művek genealógiájára. Ez sokkal inkább szól arról, hogy mi miből született, mivé vált, és végül mi lett belőle. Tehát nem elsősorban a tárgyi mivoltát bizonyítja és tükrözi, hanem sokkal inkább a szellemi folyamatát, amely inkább metodikai szempontból fontos, és lehetne hasznos, ha valaki foglalkozna a pedagógiai munkásságával. Vagy nagyon alapos és körültekintő munkát kellene végezni a művészettörténészeknek és művészeti íróknak, hogy kihámozzák belőle a tárgyi valóságra vonatkozó és a virtuális részt. Sajnos eddig még erre nem volt vállalkozó, és így fordulnak elő sok esetben az esetleges tévedések.   

Nem folytatom tovább a blogbejegyzésekben leírtak használhatóságát Fischer Ernő munkásságának alaposabb megismerése tekintetében, hanem nézzük meg most a centenáriumi kiállítások tanulságait. Az általam indított blog és az egyéb internetes közösségi oldalakon való megjelenítése Tanár úr életművének, csak egyik lehetősége volt annak, hogy anyagi források nélkül is lehet azért valamit csinálni az ügy érdekében. Mivel pályázatból származó anyagi forrás egy fillér sem volt az alapítvány birtokában, ezért megint csak a Fischer család és Szigyártó Gyöngyi privát finanszírozására volt szükség, a legnagyobb és legeredményesebb kiállítás megrendezésére Losoncon a Nógrádi Múzeumban. Persze az az anyagi háttér, amit ők teremtettek, csak a legszükségesebb és nélkülözhetetlen feladatok megoldására voltak elegendők, mert főleg biztosításra, szállításra és egyéb hivatalosan kötelező kiadásokra volt elegendő. De itt megint az összefogás és az önkéntes munka segített a továbblépésben, ami ugyanúgy nem jöhetett volna létre, mint 2009-ben a szegedi konferencia esetében, a civil alap támogatása nélkül. Ez megint azt igazolta számomra, hogy a nagyobb vállalkozásokba teljesen pénz nélkül, csupán lelkesedésből nem lehet belevágni, mert irreálissá válik a feladat megoldása. Az életmű szakszerű, művészettörténeti tudományosságra alapozott, és alapos kutatásokkal alátámasztott monográfia írás is ilyen nagyobb lélegzetű feladat ahhoz, hogy csupán önkéntes munkával, megoldható legyen. A losonci múzeum részéről ugyancsak nagyvonalú gesztus volt a kiállítás befogadása, mert pénzük nekik sem volt, de látva az Alapítvány lelkes hozzáállását, legalább nyitottak voltak arra, hogy helyet biztosítottak számunkra. Ezt Budapesten és részben Szegeden sem tudtuk többéves előkészítő munkával elérni, ugyanúgy mint pályázatok alapján támogatást nyerni. A losonci Szabó Gyula Emlékház is hasonló gesztussal segítette az Alapítvány munkáját. Ezt követően Szegeden Aranyi Sándor rendezésében, majd Budaörsön az általam rendezett tisztelgő kiállítás hasonlóképpen jött létre. Mind ez ismert mindenki előtt, de mégis azért említettem meg, hogy rá tudjak világítani arra, hogy elengedhetetlen egy bizonyos aktivitás és eredmény felmutatása ahhoz, hogy pályázatok esetében olyan referencia háttérrel rendelkezzen az Alapítvány, amely igazolja és alátámasztja a jogos igényét. Így történhetett, hogy ha nem is a centenáriumi évben, de 2015-ben először az Esztergomi Keresztény Múzeum kereste meg az Alapítványt azzal, hogy szívesen rendelkezésünkre bocsájtja a tulajdonukban levő tizenhét Fischer képet egy budapesti tárlatra, házhoz szállítva, ingyen és bérmentve. Ebből a felajánlásból jött létre a RAM-ban a Fischer kiállítás. Azt nem tudom, hogy az MMA, amely előző évben elutasította a pályázatot, milyen referenciák alapján jutott arra az álláspontra, hogy most már kérés nélkül, felajánl egy millió forintot, a Fischer életmű népszerűsítésére. Az nem volt kérdéses, hogy az MMA elméleti szakosztálya által meghirdetett pályázati tematikába nagyon is bele illett Tanár úr életműve, mintha rá szabták volna. Emlékeztetőül a kiírást és  a témáját idézem:

"A Magyar Művészeti Akadémia 2015-ben “Ég és Föld között. Spiritualitás a kortárs magyar és nemzetközi művészetben és ennek nemzetközi vonatkozásai” címmel pályázatot írt ki."

Itt kerültem először választás elé, mert mint fentebb már utaltam a politikát illető sajátos helyzetemre és felfogásomra, valamint az MMA-val kapcsolatos véleményem hangoztatásával, nehezen tudtam összeegyeztetni a magam nézeteivel, egy ilyen feladatban való részvételt. Egyben azt is tudomásul kellet vegyem, hogy a Fischer életműnek most jött el az ideje. Bár mindig időszerű volt az által, hogy az európai kultúra alapjaira épült, és sosem volt a szocialista kultúra propagandisztikus kiszolgálója. De most nem szembe széllel kell talán hajózni - mint a rendszerváltás előtt - hanem a jelenleg meghirdetett politikai ideológiából eredő hátszél, kedvezhet az előre jutáshoz. Ezt felismerve, alapítványi kurátorként is vállaltam a részvételt az esemény lebonyolításában, azzal a kikötéssel, hogy az előadásomért nem fogadok el honoráriumot, csupán az általam rendezett kamara kiállítás anyagi költségeit veszem igénybe. Elvi kérdés volt az számomra, hogy a szellemi javaimat, mint ahogy eddig, most sem teszem áruvá és függővé, semmilyen politika kiszolgálásával. Kertész lévén mindig is kétkezi munkából éltem, és ezáltal teremtettem meg a művészi tevékenységemhez, és Tanár úrral való együttműködésem, valamint halála után az életművel való foglalkozáshoz szükséges egzisztenciális hátteret. Ez mindig nagy szabadságot jelentett az alkotó munkámban, és függetlenné tett a gondolkodásomban a külső ideológiák befolyásától. Ezek az elveim és ebből eredő magatartásom mindig megnehezíti mindenféle közösségben a helyzetem, és így nemcsak az örökös elégedetlenségem nehezíti a velem való együtt dolgozást, hanem ez is. A leírtakból következően, az is része volt a kompromisszumos döntésemnek, hogy a konferencia megrendezése után, lemondok a kurátori megbízásomról, és nem nehezítem a munkájukat a hozzáállásommal. Mint fentebb már leírtam, egyben arra is számítottam, hogy az általam szakmai körökben képviselt és hangoztatott MMA ellenességem, megkönnyíti a további pályázatokon való sikeresebb szereplését az Alapítványnak. Ebben tévedtem, mert ez eddig nem jött létre. Viszont vállaltam azt, hogy ha igényt tart rá a kuratórium, akkor külsősként szakmailag továbbra is együttműködök az Alapítvánnyal. Az elmúlt öt év így telt el. Hogy most miért jutottam újra nehéz döntés elé az életmű feldolgozásával kapcsolatban, azt a majd húsz éves alapítvány  történetének itt vázolt tapasztalatai indokolják. Azért éreztem szükségét, a magam számára és az érintettek számára is, ilyen hosszan taglalni és felidézni az eseményeket. 

Befejezésként, a fentiekre alapozva érthetővé szeretném tenni és röviden összefoglalni a döntésem szükségességét az előrelépés érdekében. Ezt követően felvázolom a jövőbeli terveimet és elképzelésemet az ez irányú munkámat illetően. Egyenként, személyre szabottan keresni fogom a kurátorokkal és Alapítványon kívüli emberekkel is, az életmű feldolgozásával kapcsolatos további együttműködés lehetőségét. Kiállítások és egyéb feladatok vállalását a mindenkori adott helyzetet mérlegelve döntök, hogy milyen mértékben és módon tudok részt venni benne. 

Mielőtt felsorolásszerűen összefoglalom érveimet a döntésem alátámasztására, hangsúlyozom, hogy nagyon fontosnak tartom az Alapítvány részéről, Fischer Ernő munkásságának feldolgozásával kapcsolatban, a részleges fotódokumentáció elkészítését. Ehhez megint csak Szigyártó Gyöngyi teremtette meg az anyagi hátteret pályázat útján. Így legalább a kéznél levő és viszonylag könnyen elérhető művekről készültek jó minőségű nyomdai felhasználásra is alkalmas felvételek. De ez az életműnek csak kisebbik része, még ahhoz viszonyítva is, ami nálam a legkülönbözőbb minőségű és állapotú, archív dia felvételek alapján beazonosítható. Tanár úr közlése szerint a kettő együttvéve teszi ki az életmű felét, vagy legjobb esetben is a kétharmadát. Minden esetre arra elég a lappangó művek nélkül is, hogy átfogó képet kapjunk a munkásságáról. Fischer Péter és az én emlékeim szerint is, az életmű összképét módosító és alapjaiban átértékelésre kényszerítő fő mű, nem hiányzik a különböző dokumentumokban jelenleg látható anyagból. Ez fontos tény egy ilyen munka megkezdésénél, de nem indokolja azt, hogy a további kutatásokkal nem lenne szükséges minél több lappangó képnek utána járni. Annál is inkább, mivel ismereteim szerint Péterrel együtt, legalább negyven-ötven olyan múzeumról, magángyűjtőről, intézményről és egyéb helyről tudunk, ahol kis utánajárással lehetne még a dokumentációt bővíteni. Ehhez még kutatás sem kell, mert ismert a fellelhetőségük helye. Csak példaként felsorolok párat: Magyar Nemzeti Galéria, Budapesti Történeti Múzeum, Szolnoki Múzeum, Kaposvári Múzeum, Tenk Alapítvány, Dunaszerdahely, Losoncon a családi örökségekben, Szegeden az ismerősöknél (Aranyi Sándor, Szuromi Pálné, Dér család örökösei, stb.) Budapesten Ury Ibolya hagyaték, Török Mária, Szappanos Andrea, Csengery Béla, Gábor Áron, Mérey Szilárd, stb. És akkor ott van még az internet, ahol az ismert és ismeretlen galériáknál néha lehet Fischer képeket találni. Ebből a nem alaposan átgondolt, csak rögtönzés szerű felsorolásból is látható, hogy van még mit tenni. De a meglévő anyag feldolgozása is oly nagy mennyiségű, hogy annak is soká jutunk a végére. 

Ezek után a problémák összegzésének felsorolását magamnál kezdem, majd haladok az Alapítvány irányába, az ezek által kiváltott okozatokig, és hiányosságokig. 

- A több mint másfél évtized alatt nem tudtam a kurátorok és más szakmabeliek figyelmét felkelteni a nálam felhalmozott anyag megismerésére, vagy csak nagyon töredékes részét illetően váltottam ki érdeklődést iránta.

- Az egyéves internetes munkám majd száz bejegyzésével kapcsolatban hasonló a helyzet, mivel tartalmi tekintetben senki sem szólt hozzá, sem szóban, sem írásban a kurátorok közül, amellyel segítette volna a munkámat legalább a dolgok tovább gondolásában.

- Elveimből származó nézeteimmel nem  szeretném tovább nehezíteni az Alapítvány tevékenységét.

- Elégedetlenségem hangoztatásával, többször zavartam a kurátorokat, amelyért utólag is elnézést kérek, és azáltal, hogy függetlenítem magamat az életmű feldolgozásával kapcsolatban, a további együttműködés az egyéb feladatokban mindkét oldalról könnyebbé válik.

- Az Alapítvány részéről nincs rövid, közép és hosszú lejárató cél konkretizálva, mindig csak ad hoc módon vannak a dolgok megoldva. Többek között ebből is adódik, hogy az Alapítványi célok közül eddig csak kevés valósult meg.

- Egy-egy jól sikerült feladatból származó következmény, nincs kellőképpen, kihasználva a folyamatos munka hiányában. Ebből adódnak rutinszerű ismétlések, amely a hagyomány őrzése szempontjából jó, de az előrelépést nem szolgálják.

- Egyáltalán nincs műhelymunka, amely alapja lenne a jól átgondolt szakmai feladatoknak, és a közös kivitelezéseknek. 

- A kurátorokat általában inkább Fischer Ernő személyéhez fűződő kapcsolatuk motiválja a munkájukban, és kevésbé az életműben fellelhető művek továbbgondolása.

További elképzeléseim az életmű feldolgozásával kapcsolatban:

- Mint már többször szóvá tettem, most is megerősítem, hogy én személy szerint, több oknál fogva, nem szándékozom Fischer Ernőről és munkásságáról monográfiát írni.

- Ez ügyben további intenzív kutatást sem kívánok folytatni, mivel annyi a rendezetlen és feldolgozatlan anyag nálam, hogy annak sem jutok a végére. 

- Viszont minden olyan jellegű munkát segítek, amely az életművel kapcsolatban új dokumentumokat, vagy információkat eredményez.

- Az életművel kapcsolatos további célom egyik része, hogy akár a kurátorok vagy más területen működő személyek egyenkénti megkeresésével, és megnyerésével, az életmű anyagi háttér nélküli feldolgozásra partnert találjak. Gondolok itt elsősorban pályakezdő fiatal művészettörténészekre, esztétákra, művészetelmélettel foglalkozó bölcsészekre, akik saját érdeklődésük és hasznuk okán, akár diploma munkaként, vagy doktori értekezésként felvállalhatnák az ilyen irányú munkát. De talán nem kizárt, hogy az Alapítványon belül az idősebb generációból is akadhat olyan személy, aki a nyugdíjas éveiben, anyagi juttatás nélkül összekötné a saját munkájával, és így a maga hasznára kamatoztatni tudná, az életművel kapcsolatos tapasztalatokat és ismereteket. Ehhez minden nálam levő dokumentumot és anyagot rendelkezésükre bocsátok.

- Nem általánosságban, hanem személyhez kötötten, fel kívánom venni a kapcsolatot a témához kötődő és érdeklődő felsőoktatási intézmények tanáraival, és kérem a segítségüket a diákok körében Fischer Ernő életművének megismertetésére.

- A fenti kéréshez felajánlom segítségemet oly módon, hogy alkalmankénti előadásokon a művek bemutatását és az életmű átfogó ismertetését igény szerint vállalom.

- Felveszem a kapcsolatot olyan régi vagy új tanítványokkal, akiknek festői munkásságában fellelhetők Fischer Ernő festészetéből eredő stílusbeli hasonlóságok, vagy tágabb értelemben vett szellemi kapcsolatok. Megpróbálok velük kialakítani olyan munkakapcsolatot, hogy a gyakorlatban a saját alkotásaikban demonstratív módon felhasználjanak és hasznosítsanak olyan tanulságokat, amelyek Fischer Ernő festői és pedagógiai módszeréből erednek. Ezáltal kívánom felhívni a figyelmet Tanár úr művészi gyakorlatából eredő iskola teremtő lehetőségre, valamint a Budaörsi Műhely tapasztalatainak továbbvitelére.

- Amennyiben az eddig felsorolt elképzeléseim eredménytelenek, vagy csak részlegesen valósulnának meg, akkor a saját visszaemlékezéseimet, a memoár irányába fordítanám. Ez a másik tervem , amelyet párhuzamosan is megvalósítok.

- Így, a következetes tudományos megközelítéstől eltekintenék, vagy csak nagyon általános módon igazodnék hozzá, és kötetlenebb, szabadabb formában folytatnám Fischer Ernő életművével kapcsolatos, fél évszázados tapasztalataim feldolgozását.

- Ez esetben viszont, minden érdekelt és érintett személytől függetlenül, az erkölcsi normákat betartva, valamint a személyiségi jogok megsértése nélkül és az indiszkréciókat kerülve, a memoár műfajához igazodva, a magam legszemélyesebb módján fogalmaznám meg Fischer Ernő munkásságával kapcsolatos ismereteimet. 

Exkurzus

Ha a leírtak után is együtt akar dolgozni velem az Alapítvány kollektívája, tehát közös döntések és vállalások alapján, akkor megpróbálom ebből a szempontból is átgondolni a feladatokat. Annál is inkább, mert Sinkó István felvetésére, valamint Szigyártó Gyöngyi és Pacsika Lia személyes érdeklődésére és érintettségére, valamilyen választ kell majd adjak. Akár megkeresnek az Alapítvány nevében, akár úgy dönt a kuratórium, hogy más megoldást választanak a továbblépésre, hasznos lehet az itt leírtak tovább gondolása. 

Sinkó István 2020. szeptember 18-án a kurátoroknak elküldött jegyzőkönyv hitelesítéssel kapcsolatos válaszleveléből idézek.

"Reszemrol rendben azzal az uj infoval bovitve,hogy egy kepzomuveszeti egyetemi hallgato orommel vallalna-dijazas elleneben-Alfoldi Laci dia es hanggyujtemenyenek digitalizalasat es kataligizalasat.Errol a kozeljovoben az Alapitvany kuratoeiuma es Alfoldi Laci kozott szukseges lenne egy szukkoru megbeszeles"

Tény, hogy a kuratóriumi ülésen én hoztam szóba a nálam levő hanganyag sorsát, amely feldolgozása az életmű mélyebb feltárása érdekében fontos lehet, de mennyiségileg többszörösen meghaladja a videó készlet terjedelmét. Ebből adódóan, a ráfordítandó munka is sok időt vesz igénybe. Az általam mindig csak nagy vonalakban emlegetett háromszáz óra az a kazetták számszerűsége alapján van megállapítva, mivel ezekről nekem is csak emlékeim vannak, mert egyben még sosem hallgattam vissza. Azóta amikor készültek - húsz-harminc évvel ezelőtt - szükség esetén néha csak egyet-egyet vettem elő belőle, amire nagyjából emlékeztem, hogy milyen eseményhez kötődött és mit tartalmaz. De azt  tudom, hogy nem stúdió felvételek, technikailag elég gyenge minőségűek, amely az idő múlásával csak tovább romlik, és nem interjúkat tartalmaznak, hanem a két-három órás együttléteknek a folyamatos dokumentációja. Ebből adódóan, sok olyan rész van benne, amely lényeges információkat nem tartalmaz, mert éppen a kávét szolgáljuk fel, vagy Tanár úr valamelyikünknek tevőlegesen a rajzát korrigálja, és így percekig csak a ceruza vagy a kréta surrogása hallható. Az is csökkenti az összességében megállapított idő mennyiséget, hogy ha vége volt egy-egy összejövetelnek, akkor félbe maradtak kazetták, és így esetleg az egyik oldal teljesen üres. Ezeket a technikai és terjedelmi tényezők pontosítása érdekében írtam le. 

A tartalmi részt illetően pedig sok olyan rész van benne, amely nem publikus jellegű, hanem szűkkörű megbeszélések témáját érinti. Meghalt és még élő közismert kollégákról, munkásságukról, életművükről, és általában a magyar festészet akkori helyzetéről, intézményeiről sokszor igen kemény kritikákat fogalmaz meg Tanár úr. Ezek nagyon fontos kijelentések és vélemények az Ő életművének megértéséhez, csak nem szerencsés kifelé egy az egyben publikálni. Úgy emlékszem, hogy a tartalmi rész egyes kijelentései még a családot is kellemetlenül érinthetik. És akkor még ott vagyunk mi, a tanítványok, akik közül többen már nem is élnek, ezért az ő emléküket sem lehet figyelmen kívül hagyni. De magunkra nézve is átgondolandó, hogy mi ne legyen publikus, és mi ami közlendő. A videó kazetták egyszerűbb eset, mert azok nyilvános céllal készültek, így ha vannak is benne olyan részek, amelyek mai megítélésünk szerint nem éppen előnyösek Fischer Ernő szempontjából, azt ki lehet vágni. Bár hozzá kell tegyem, hogy a hangdokumentáció is tekinthető úgymond fél-nyilvánosnak, mert ezek Tanár úr tudtával, sőt kérésére készültek. Egy-egy jól sikerült beszélgetést átmásolt kazettán Ő is elkért, és elmondása szerint többször visszahallgatott. Tehát semmi indiszkréció nincs a hanganyag tartalmának szerkesztett módon történő nyilvánosságra hozatalában és  közreadásában, mert alapvetően az utókor számára készültek. Ezt igazolja az is, hogy több esetben, amikor valami lényeges dolgot akart Tanár úr kifejteni, megállt a mondanivalójával, és rákérdezett, hogy megy-e a magnó, mert számára fontos volt a rögzítése. 

Most, egy kicsit jobban körvonalazva és leírva az eddig ismert információkat, újra érdemes alaposabban átgondolni az Alapítványnak és nekem is, ennek digitalizálását, illetve írott formába történő rögzítését, mielőtt munkába fognánk. Főleg úgy, hogy a szűkös anyagi forrásokból erre költenénk. Nem visszalépést szeretnék csinálni, mert továbbra is fenntartom, hogy nekem nincs kedven és türelmem ezt feldolgozni.Viszont fontosnak tartom az egész életmű megértéséhez, mert sok visszaemlékezést tartalmaz a korábbi időszakokra, és különösen értékes információkat az utolsó alkotói korszakra. Nem szeretnék abba a hibába esni, és ezzel oda jutni, mint az alapítvány első ilyen irányú munkája esetében történt, hogy a kabát nélkül a gombbal foglalkozzunk. Mert amíg nincs egy alaposabb rálátása és ismerete az Alapítványnak a meglévő dokumentációs anyagra, addig nem lehet megítélni egyes részek fontosságát és kisebb jelentőséggel bíró részeit. És itt jutunk megint vissza a monográfia kérdéséhez. Megítélésem szerint el kell dönteni először, hogy megelégszünk-e a meglévő, ismert anyag alapján feldolgozni az életművet, vagy további kutatásokkal bővíteni akarjuk az ismereteinket olyan irányba, amiről tudomásuk van, de nincs a birtokunkban. Itt gondolok elsősorban a képi dokumentációra, amely töredékes, még ha teljes értékű sohasem lesz, akkor is meglátásom szerint lényegesen bővíthető. De ide tartozik a hanganyag ismerete is, vagy az interneten ma már könnyebben elérhető valamikor megjelent írások, cikkek, kritikák és egyéb dokumentációk. Tehát először el kell dönteni, hogy a mi célunk az anyaggyűjtés egy valamikori monográfiához, vagy rövid,  közép, illetve hosszú lejáratú célként látunk-e kilátást a mi életünkben egy monográfiában történő összefoglalására. Szigyártó Gyöngyi nem régiben egy hozzám írt levelében a következő képen fogalmazza meg a feladatot, idézem: "A megindulásnál azt a célt lebegtetném magam előtt, amit a két művészettörténész igényel (Nátyi Róbert és Kontsek Ildikó), valamint azt a célkitűzést, amelyet „az úton a monográfia felé” fejez ki legjobban." 

Respektálom ezt az álláspontot, de én a magam részéről úgy döntöttem, hogy nem gyűjtöm tovább az eddig feldolgozatlanul összegyűjtött dokumentumot, hanem megpróbálom a magam módján és eszközeivel összegezni. Mivel ez egy tudományos igénnyel végig gondolt és leírt monográfiaként meghaladja képességeimet, ezért veszem az irányt a memoár kötetlenebb, és töredékében is egy kerek egészet jelentő megfogalmazás felé. Ebből a szempontból nézve, számomra  nem fontos a hanganyag teljes terjedelmében való visszaidézése, mert magam átéltem az eseményeket, ezért elég, ha az emlékezetem alátámasztására alkalmanként idézek belőle. Viszont rajtam kívül mindenki másnak, de főleg egy monográfiát író szerzőnek, csak a teljes dokumentum ismeretében érdemes felhasználni az anyagot, mert egyébként a kiragadott részekből nem áll össze egy egységes kép. Pontosan abban különbözik tartalmában a videón elhangzottaktól, hogy míg ott inkább kinyilatkoztatás szerű megfogalmazások hallhatók, ezekben a beszélgetésekben a gondolat születése érhető tetten. 

Tehát újra átgondolva a helyzetet, a konkrét felajánlástól nem térek ki teljes egészében, de a felsorolt okok miatt csak töredékes voltában tartom megvalósíthatónak a vállalkozást, már csak a terjedelménél fogva is. A tartalmi részt pedig úgy érzem, hogy nekem mindenképpen kötelességem átszűrni ahhoz, hogy felelősség teljesen járjak el. Akkor pedig a visszahallgatás során digitalizálhatom és egyben egy  nyers vágást eszközölhetek, mielőtt kiadom a kezemből. De ezzel lényegében a munka nagy része el van végezve. Ezután esetleg átlehet tenni írott formába a jelentősebb részeket, de azt nehéz megítélni az életművet nem ismerő szakembernek is, hogy a Fischer Ernő munkásságából mi lényeges és mi lényegtelen. Ennek ellenére mint fentebb írtam, vállalom azt, hogy bizonyos mennyiségű kazettát alkalmassá teszek arra, hogy publikus legyen, de akkor nem érdemes rá pénzt költeni, hogy szöveges formába egy az egybe áttegye valaki. Arról nem is beszélve, hogy ezekben a beszélgetésekben tíz-tizenöt év alatt változó összetételben több mint húsz személy vett részt Fischer Ernőn kívül, akiknek a személyét csak én tudom beazonosítani. Ez viszont fontos tartalmi szempontból, mert a hozzászóló partnerek sok esetben inspirálják Tanár urat a beszélgetésben, és legalább olyan fontos lehet az általuk mondott rész is. De ugyanezt a problémát veti fel az is, hogy a diavetítéseken Tanár úr által egy-egy képhez fűzött mondanivalójának csak akkor van értelme, ha össze tudjuk kötni az adott művel. Ezt pedig megint csak én tudom beazonosítani, és az sem biztos, hogy mindegyiket, mert nekem is romlik az emlékezetem. Ennek ellenére a nagyobbik részére még emlékszem, amely lényeges információ lehet a későbbiekben, egy monográfiát író személynek. 

Az eddig leírtakból lehet látni, hogy egy-egy ötletszerűen felvetett feladat, alaposabb végiggondolás nélkül, milyen problémák elé állítja az embert, a megvalósítást illetően. Ezért tartanám lényegesnek még az anyag gyűjtés tekintetében is, egy átfogó programban fontossági sorrendbe szedni a feladatokat, hogy a részeredmények önmagukban és összekapcsolva egymásból következő módon, kiadjanak egy egészet. Tehát mielőtt újabb anyagi ráfordításra kerül sor akár az újabb dokumentumok gyűjtésére, vagy a meglévők rendezésére, ezt a feladatot nem lehet megkerülni, mert nem lesz hatékony a legjobb szándékkal elvégzett munka sem. 

 Budapest, 2020. október 2.                                                                    Alföldi László

    

Megjegyzés a szöveg elején és itt is látható statisztikai adatokhoz. Elég halványan látszik, de azért kiolvasható az alsó sorban, hogy 2013-tól, 2020. októberéig összesen 33.067 ember látta a bejegyzéseket. A további adatokból - amelyeket itt most nem mellékelek - többek között megtudható, hogy melyik weboldalakon, milyen arányban van nézettsége, melyek a legtöbb forgalmat átirányító URL címek, böngészőnként melyek a leggyakoribb megjelenések, melyik országban milyen a nézettsége, stb..

Alább mellékelem még a Fischer Ernő Centenárium 2014. elnevezésű facebook csoport 2020. szeptemberi adatait is.