Műhelymunkák - Műhelynapló (XVI.) - Vázlat és a mű I.

Vázlat és a mű

Primavera (I.), 33 x 47 cm, vegyes technika, 2019.

Flóra, 30 x 20 cm, papírnyomat és paratípia, 2019.

Rendhagyó blog bejegyzés Erdei Jánosnak, Erik Luxnak és Nagy Ottónak ajánlva.

Az alább olvasható hosszú bevezetés az a közvetett beszélgetés a facebook-on, amelyet 2019.május 22-től pár napon át Erdei Jánossal, Erik Luxszal és Nagy Ottóval folytattunk. Az apropót, a kezdő képhez fűzött Erik Lux első megjegyzése adta, amellyel kezdődik a beszélgetés. Kérdezi tőlem, hogy "Nem gyűjtöd össze egy Primavera albumba a variációkat? -jó lenne. A hozzászólást Erdei János egy rövid megerősítő megjegyzéssel folytatja. Mint látható és tovább olvasható, ezt követően én válaszoltam. Először csak  röviden, tényszerűen, de már egy könnyelmű ígérettel el is köteleztem magamat ennek a blog bejegyzésnek a megírására.
Hozzá is fogtam, de időközben olyan munkáim adódtak, amelyeket nem lehetett elhalasztani, és ezért csak egy hét múlva jutottam abba a helyzetbe, hogy hozzáfogjak az íráshoz. El is kezdtem, mintha ott lehetett volna folytatni, ahol egy héttel korábban abbahagytuk, de írás közben rá kellett jöjjek, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, ami azóta történt, és akarva-akaratlanul hozzá kapcsolódott. Ezért az eredeti szándékomtól eltérve, részben aktualitását vesztve, nem a beszélgetés folytatásaként írtam le az eddig olvashatókat, és az ezután szándékozott második részben folytatandókat. Inkább csak  magam számára archiváltam az akkor elmondottakat, és a hozzáfűzött gondolataimat. Ebből adódóan az eredeti ajánlást kibővíthetem, és a megfogalmazás jellege miatt első sorban magamnak ajánlhatom. De mivel az itt idézett beszélgetés nélkül nem szántam volna rá magamat, hogy hosszabban elgondolkodjak és írásban megfogalmazzam a felvetett témákkal kapcsolatos gondolataimat, ezért az eredeti ajánlást is meghagyom, annak ellenére, hogy a dialógus itt már átment a monológba.

·         Erik Lux Nem gyűjtöd össze egy Primavera albumba a variációkat? - jó lenne...

János Erdei Bizony!

András László Alföldi Köszönöm a kérdést, terveim vannak vele. Ezek előkészítő munkadarabok a most bezárt Tavaszi szél című szigetszentmiklósi kiállításon bemutatott három képhez, de sajnálom kidobni őket. Annál is inkább, mert véletlenül egy olyan problémába ütköztem általa, amelyet érdemes talán jobban körül járni. Összefügg ez a többszörös képek kérdéskörével is. Több tucat van belőle, és így a viszonylag nagy sorozat olyan kérdések elé állított, amire az egyes daraboknál még nem figyeltem oda. Vissza fogok térni rá, és ha valami eredményre jutottam vele, talán egy blogbejegyzésben a "Műhelymunkák - Műhelynapló" sorozatban leírom majd részletesen is, hogy miről van szó.

János Erdei OK, persze, de Te is úgy láttad, hogy a több tucatból eddig) legalább hat megosztásra érdemes. ha albumba tennéd őket, és úgy osztanád meg, akkor a többi is látható lenne, és nemcsak az, amit a torzító emlékezet alakított ki belőlük...

András László Alföldi Számomra épp ez a probléma, az egyedi kép és a sorozat kapcsolata. Mint fentebb írtam, eredetileg ezek munkadarabok, technikai és színbeli kísérletek és vázlatok. A készítésük közben a "narratív"

 tartalom nem került előtérbe, mert épp a "formai" megoldásra koncentráltam. Viszont, így utólag átnézve, látnom kell, hogy itt más kérdések is felvetődnek, amelyeket előbb meg kell értenem, majd annak tudatában rendeznem. Addig amíg ez nem történik meg, ezek egyedi képek, még akkor is ha sok van belőlük. Persze ez sokszor azt is jelenti, hogy a munka folyamán kioltódnak, egymást semmisítik meg, és végül nem lesz belőlük semmi. Többször jártam már így. Ennek ellenére most azért fogtam hozzá újfent, mert elég nagyszámú, egyedileg értékelhető lapot látok ahhoz, hogy talán most átgondolhatóbb a felvetődő probléma.

János Erdei Értem én, és nem azzal vitatkozom, amit írtál, hanem azt javasoltam, hogy amiket közzéteszel Proimavera képeket, azokat egy FB albumból tedd közzé, ha változtatsz valamelyiken, az előző variáns eltűnik, viszont egyben is látható, hogy hol tartasz éppen és mi foglalkoztat...

Erik Lux János Erdei Helyettem legyen mondva! :-)

András László Alföldi János Erdei Igen, ebben igazad van, de azért nem gondoltam erre, mert magam minden lényeges változtatást dokumentálok és visszanézem egy mappából. Azt hiszem Te és Erik Lux még csak meg-meg néznéd időnként, de rajtatok kívül senkit sem érdekelne. De igazán ezt az alkotónak kell végig csinálni, ha kínlódik vele vagy éppen örömöt okoz egy-egy előrelépés az majd egy redukált képanyagban, metodikai céllal esetleg mások számára is tanulságos lehet.

 Nagy Ottó András László Alföldi csak hogy tudd, én is mindig megnézem amiket itt megosztasz. Reagálnom rájuk az időhiánya nem engedi. De ha időm engedné is sem biztos hogy tenném, éppen az alakulásuk/alkotásuk folyamatban lévőségük miatt. Talán emiatt kicsit veszélyes a korai bemutatás, legalábbis magamból kiindulva...

János Erdei Nagy Ottó, azon nevettem, hogy veszélyes, mert még megtetszik valakinek - de persze értelek.

Nagy Ottó János Erdei igen, néha még az is lehet veszélyes, ha megtetszik valakinek, mert ez befolyásolhatja az alkotás további fázisait. Az még nagyobb probléma lehet, ha közben magyarázkodni kényszerül az alkotó. Persze nem tudhatom, erről András László Alföldi mit gondol.

János Erdei Michelangelo is előbb befejezte a Sixtus-kápolnát, és a megrendelő is csak utána láthatta...

Erik Lux János Erdei, nem csak változnak, változtak az idők. Rubens viszont kicsiben, azután nagyobban megfestette, hogy mit festene, illetve hogy a megrendelő kérésének megfelelően hogyan módosította az eredeti elképzelését, és ha megállapodtak, akkor kezdett az előzetesen egyeztetett mű kivitelezésébe...
A romantika hozta vissza és emelte az "égig" (de valószínűleg egy hamis mennyországba) a művész mindent jobban tud attitűdöt (még azt is, hogy mi kell a megrendelőnek)..ű :-)

János Erdei Erik Lux az első jelentős lépés a mű-történészek kurátorrá avanzsálása felé. Mert jelentéktelenebb művészek már nyilván Rubens előtt is hófehérre a megrendelő hátsóját...

András László Alföldi Először köszönöm Nagy Ottó megfontolandó megjegyzését és azt, hogy figyelemmel kíséri a facebook-on látható munkáimat. Másodszor pedig köszönöm Erik Lux hozzászólását, mert míg levittem a kutyát sétáltatni, és azon töprengtem közben, hogy milyen terjedelemben fejtsem ki a felvetődő problémával kapcsolatos nézetemet, a fent olvasható megjegyzésével részben választ is adott. Persze ez csak egy példa a számtalan "rendhagyó" alkotási metódusok közül, mert ma már ahány alkotó, annyiféle megközelítés. Nincs egységesnek tűnő, és a kort meghatározó megoldás. Amit János Erdei hoz fel példának, az ugyancsak azt erősíti meg ellenkező oldalról, amit most leírtam. Ezzel tulajdonképpen be is fejezhetném a rövid válaszomat, de ezzel még csupán az általánosságoknál maradtam, és nem adtam magyarázatot arra nézve, hogy én miért vállaltam és követem azt a gyakorlatot, ami itt a facebook-on tőlem látható. Mint ismertek már, elég bőbeszédű vagyok, ezért utaltam az elején arra, hogy majd egy blogbejegyzésben visszatérek ennek részletesebb kifejtésére. Mentségemül viszont annyit még elmondok a konkrét helyzettel kapcsolatban, hogy a "Primavera" címmel bemutatott alkotások, illetve eredetileg vázlatnak szánt lapok, itt teljes értékű, befejezett alkotásoknak tekinthetők. De ha továbbiakban összevonva, egymásba építve felhasználom egy újabb kép létrehozására, akkor ezek visszakapják vázlat jellegű státuszukat, és ebből kifolyólag gyakorlatilag mint önálló alkotások meg is szűnnek. És itt kezdődik számomra az izgalmas kérdés, a vázlat és a mű határmezsgyéjén, és ebből adódóan a két fogalom értelmezése, pontos, szabatos meghatározásának leírása.

 Nagy Ottó Erik Lux és néha éppen a rubensi "kisképek" mutatnak több betekintést a valódi rubensi képépítésről, (rétegekről). Laza okker alap, rajta egy geometrikus vázszerkezet, majd az okker különböző tónusaival felrajzolja a formák vonalhangsúlyait, ezt követően erős fehér festék-hangsúlyokkal kijelöli a "csúcsfényeket" stb. A legtöbb (főleg a tanítványok által folytatott, vagy befejezett" festményeken eltűnik ez a sok látható réteg, míg a kisképeken jól láthatóan megmarad, s ezáltal sokkal dinamikusabb a kép. De ez a "módszer" több festőnél már egy bevett szokás volt. Itt az a kérdésem, hogy Laci milyen konkrét szándékkal osztotta meg velünk a munkafázisokat. Azért, mert tényleg várja a reakciókat, s ennek megfelelően kívánja folytatni vagy befejezni a "végső művet"? Vagy más lehet az oka? pl. az alkotó magánya, magárahagyottság érzése? és ez egy ebből való kitörési kísérlet? Ez engem nagyon érdekel.

János Erdei András László Alföldi, sarkítva: nem hiszem, hogy ha Leonardo a Mona Lisa, vagy a Hölgy hermelinnek modelljének képét beépíti mondjuk a Szent Anna harmadmagával valamelyik alakjába, attól a beépített képek előzményei vázlattá minősültek volna át! :-)
Ahogyan Tiziano Danae képeinek három változata közül is van, aki ezt szereti jobban, van, aki azt, és számtalan másik példát is hozhatnék mások életművéből, de akár Tizianoéból is...

Erik Lux Nagy Ottó, :-)
Ps: maradjon Laci titka. :-)

András László Alföldi Érdekes Nagy Ottó és János Erdei két különböző irányba induló hozzászólása, de ma már csak este lesz időm ezekre választ adni. Befejezésül annyit még megjegyzek, hogy úgy látszik, ezzel kapcsolatban Erik Lux és az én véleményem most közelebb van egymáshoz, mint Nagy Ottó és Erdei Jánosé.

 János Erdei Nagy Ottó, Michelangelo rajzainak mostani kiállításán tűnt csak fel, hogy rajzai, a többi kiállított kortársétól eltérően, nagyrészt "befejezetlenek", minden részlet (nagyrészt) csak a kevésbé neves mesterek munkáin kidolgozott.
Ám az csak most gondolkodtatott el/tűnt fel, hogy a "befejezettség" a részletek kidogozottsága nem javít, hanem ront a művek minőségén.
Valószínűleg azért, és erre csak most gondoltam, mert Michelangelo nem(csak) ábrázol, hanem rajzai nézőinek a figyelmét arra fókuszálja, ami igazán érdekes, ami az ő figyelmét megragadta...


András László Alföldi:

 Mindenkitől elnézést kérek, fentebb olvasható megjegyzésem végén betű elütést vétettem, és "szabatos" helyet "szabadost" írtam, ami természetesen tévedés. Tehát a pontos meghatározásra gondoltam. Újra olvasva javítottam.

András László Alföldi Először röviden Nagy Ottó által felvetett kérdésekre válaszolok, majd János Erdei hozzászólására külön bejegyzésben. Ezzel nem akarom letudni az alaposabban végiggondolásra szánt és megígért blogbejegyzést, csupán nem szeretném, ha itt elvesztenénk a fonalat. Ottó első kérdése, hogy milyen szándékkal osztom meg a munkafázisokat? Elsősorban belső bizonytalanságból, mert Ottó által felhozott Rubens példa, de János által említett Michelangelo és Leonardo munkáira való hivatkozás is azt támasztja alá, hogy egy mű megítélése, műként való elfogadása mennyire kontextus függő. De hozzá tehetném még az általam többször idézett Turner példát is. Egyben azonosnak látszik a véleményünk, hogy ma mindegyik esetben a vázlatjellegű művek többet mondanak nekünk, mint a maguk korában. Turner befejezetlen, félbe hagyott akvarelljei, vagy János által említett Michelangelo rajzok, vagy Ottó által felhozott továbbdolgozásra előkészített Rubens művek valójában vázlatok és mi mégis műként szemléljük. Tehát mint előző hozzászólásaimban jeleztem, engem itt a határ kijelölése érdekel. Mert mégiscsak van a mű és a vázlat között valamiféle különbség. Én magam jelenleg úgy választom ketté, hogy amit közszemlére teszek, azt a maga módján befejezett alkotásnak tekintem, és minden következményeivel együtt vállalom. Az más kérdés, hogy nem tartom szent és sérthetetlen alkotásnak, ezért van sokszor, hogy tovább dolgozok rajta, vagy beépítem más alkotásokba, vagy esetleg megsemmisítem. Ehhez a kérdéshez kötődik Ottó második felvetése is, hogy esetleg kívülről várom a megerősítést és a döntést, hogy mit tartsak műnek és mit vázlatnak. Erről szó sincs, mert vagyok annyira fafejű, következetes és hosszú távon gondolkodó, hogy nehezen lehet befolyásolni, vagy eltéríteni a kijelölt utamról. A fent említett bizonytalanság ennek nem mond ellent, mert épp a következetesen végig vitt munka által - legyen az sikeres megoldás vagy kudarcba fulladt próbálkozás - jutok el a bizonyossághoz, amely nem egyenlő a szent igazsággal, csupán az én saját véleményem kíván lenni a dolgokról. De nem csak az egyes alkotások megítélésével vagyok így, hanem az eddigi képzőművészeti munkásságommal is. Tíz éves korom óta működök ezen a területen, ez több mit hatvan év, és csak az utolsó tizenkilenc évben vállaltam önálló kiállításokat - eddig húszat - amelyet teljes egészében ma is magaménak tudok, még ha nem is értem el vele nagy sikereket. Pont ezáltal vált világossá előttem, hogy az egymásból következetesen továbbvitt problémák teszik lehetővé, hogy úgy szakadjak el a mestertől, a hagyománytól és minden külső befolyásoló tényezőtől, hogy megszüntetve megőrzendők maradjanak, és én is eljussak a magam belső meghatározottságához. És itt érkeztünk el Ottó által kérdezett alkotói magány kérdéséhez. Az eddig leírtakból már következik, hogy itt is kettős válaszom van. Mivel nagyrészt mindig alkotó közösségekben dolgoztam, igénylem az értő szemeket és hozzászólásokat a munkáimhoz. De mivel ma olyan társadalmi légkörben élünk, hogy ezt nagyon nehéz megtalálni és fenntartani még több évtizedes barátságok esetében is, no meg a koromból adódóan, ezért tudatosan távol tartom magamat a külvilágtól, és ebből következően egyre kevesebb közvetlen kapcsolatom van. Viszont itt a blog és a facebook távolságtartó közelsége és közvetlensége által, amíg a konkrét dologról van szó - mint itt! - a közvetett visszajelzések mégiscsak fontosak számomra. 2014-ben mesterem Fischer Ernő születésének centenáriuma alkalmából szántam rá magam, hogy megbarátkozom az addig mellőzött közösségi oldalakkal, és az ott végzett egyéves munka, több mint százötven blogbejegyzése és majd harmincezer megnézettség azt mutatta, hogy jobb híján ez is egy megoldás. Majd a centenáriumi év után folytattam a saját munkáinkkal és úgy tűnik, hogy ez itt a "kitörési kísérletem". Hogy milyen eredménnyel? Ami itt látható és olvasható.

Nagy Ottó Köszönöm a válaszaidat, sokat segítettél (legalábbis) nekem abban, hogyan viszonyuljak a munkáidhoz.

János Erdei András László Alföldi, külön bejegyzésben ígértél választ, de azt hiszem, amit Ottónak írtál, abból is meglehetősen világosan kirajzolódik az a két pont, amiről érdemes beszélni (mert hátha egyikőnk álláspontja sem azonos az igazsággal, amihez viszont értelmes eszmecserével közelíthetünk).

Azt írod, hogy a felhozott példák azt mutatják, hogy "egy mű megítélése, műként való elfogadása mennyire kontextus függő".
Másodsorban kontextus függő, teszem hozzá azzal a két kiegészítéssel, hogy:
1/ elsősorban személyes (a művekhez való viszony, és így megítélésük is).
2/ ezek a személyes viszonyulások valóban (és valóban koronként változó) kontextussá összegződnek, azonban nem véletlenszerűen, azaz nem a sok (és eltérő) hülyeség(ek)ből összegződnek irányzattá, majd az irányzatok trenddé (régebben korstílussá).
Pontosabban irányított módon összegződnek irányzattá (és korstílussá. Mert irányzatok ide, izmusok oda, évtizedes pontossággal belőhető, hogy egy egy kép, vagy éppen épület mikor keletkezett a régebben is, és a XX. században is).
A képzőművészeti hagyománytól intencionáltan összegződnek...

A másik pont: a közösségi médiumok nagyon erős hatásmechanizmusa okán, és legalább annyira a technikai lehetőségek (Walter Benjamin által éppen csak felfogni kezdett) hatása következtében a művek funkciójának jelentős részét a művek (nem akármilyen, hanem nagyrészt és jelenleg az) elektronikus másolatai foglalják el, illetve az ezzel a technikával létrejött alkotások, "a konkrét képek" nemcsak a művek jó néhány funkcióját, hanem - ma még megjósolhatatlan mértékben, de - a művek helyét is elfoglalják...

András László Alföldi Mindkettőtöknek, Nagy Ottónak és János Erdeinek köszönöm a választ, amely egyre jobban inspirál arra, hogy időt szakítsak a felvetett téma részletesebb leírására. Nekem is sokat segít, hogy ezáltal belekényszerítem magamat a dolgok rendezett, következetes végiggondolásába, amely egyébként csak félig-meddig felötlő formában kavarog bennem. Most röviden annyit, hogy örülök, ha segíteni tudtam Ottónak a magam munkáinak megértetésében, és csupán sorrendi módosítással mindennel egyet értek János által leírtakkal. Ahogy időt tudok szakítani a napi teendőim között, Jánosnak már előzőleg is megígért válasszal fogok visszatérni, és ott először ezt a sorrendiséget fogom tisztázni.

András László Alföldi Nem felejtettem el az ígéretemet, de csak később tudok választ adni a sorrendiség kérdésére, mert egy nem számított problémába ütköztem. Heidegger idézettel szerettem volna kezdeni válaszomat, de nem találtam sehol A műalkotás eredete című 1988-ban megjelent könyvet, amelyet többször elolvastam már és amiből idéztem volna. Interneten viszont PDF-ben csak a 2003-as német kiadás 2006-os magyar fordítását találtam meg, amelyben már szerepel az 1956-ban írt kiegészítés is, amely eddig elkerülte figyelmemet. Ez viszont az egész mű újra olvasására és ennek függvényében újra gondolására ösztönöz. Ehhez pedig egy kis idő kell. De azt hiszem érdemes egy kicsit várni, mint elhamarkodott felszínes rögtönzött választ adni. Visszatérek majd, ha előbb nem, akkor a blogbejegyzés összeállításánál. Ehhez viszont még el kell készítsem a kép összeállítást, amely még hátra van.

Nagy Ottó András László Alföldi nem csak érdemes, hanem ez csak természetes, kedves mester. A komoly dolgokat nem szabad siettetni. Megkeresem én is Heideggert.

Idáig tartott a facebook-on folytatott beszélgetés idézése, és most még egy rövid technikai megjegyzést fűzök hozzá, mielőtt tovább írom a gondolataimat. Köztudott, hogy a Google + 1 elnevezésű szolgáltatás 2019. április elsejével megszűnt, és így az a százhetven blogbejegyzés, amelyet az elmúlt öt évben írtam, pár hónapon belül törlésre kerül. Privát archívumba elmentettem, tehát számomra megmarad, de a nyilvánosság számára elérhetetlen lesz. Ez megnehezíti a dolgomat, mert így az ezekre a bejegyzésekre már nem hivatkozhatom, és ebből adódnak néhol szükségszerűen ismétlésekbe bocsátkozom. De van még egy következménye, hogy ezt követően nem a blog felületén fogalmazom meg a mondanivalómat, hanem Word formátumba írom le, és onnan másolom ide a blogra. Ezzel részben visszatérek a hagyományos munka módszerhez, hogy elejét vegyem a hasonló helyzeteknek.

Ezután a hosszúra nyúlt idézet után tulajdonképpen csak most jutok el az eredeti szándékomhoz. Elsősorban ahhoz, hogy magam számára felvázoljam a Prímavera (I.) című képem keletkezésének történetét valamint, hogy kifejtsem azt, amibe beleütköztem a hozzákészült sok vázlat újbóli áttekintése során. Másod sorban pedig, hogy válaszokat adjak az idézett beszélgetésekben felmerülő kérdésekre. De talán ez a második szándék most már lehet az első is, mert ha nem jön létre ez az érdeklődő diskurzus a facebook-on, akkor nem biztos, hogy a puszta fénykép dokumentáción túl, magam számára írásban megfogalmazom a további elképzeléseimet a sorozattal kapcsolatban. Mivel most megfordítottam a sorrendiséget, és először a függőben maradt beszélgetést próbálom lezárni, ezért vállalom a rendhagyó formát, és a beszélgetés végén feltett kérdések megválaszolásától haladok visszafelé.

Akik odafigyeléssel követik a facebook-on látható munkáimat, azok számára úgy tűnhet, hogy a jelenlegi alkotói gyakorlatom egy kudarc kikerülése. Ugyanis, több mint egy éve azt terveztem és azon dolgoztam, hogy a Biblia pauperum és a Speculum Humanae Salvationis képi világát a mai korral ütköztetve, a magam elképzelése szerint feldolgozom. Tény, hogy egyenlőre sok technikai ok miatt megakadtam ezzel, és visszatértem az Átírás című kiállításomat megelőző Pompeji vázlatok című sorozatomhoz. Ekkor jött S. Nagy Katalin művészettörténész,  Szigetszentmiklóson megrendezett Tavaszi szél című csoportos kiállításának rendezőjétől és kurátorától egy felkérés, hogy vegyek részt két-három kisebb alkotással a tárlaton. Technikailag és műfajilag nem volt megkötés, a kiírásban csupán a címben szereplő tavaszra és szélre való hivatkozás szerepelt. A részletesebb leírást Katalin így fejezi be: „… ünnepeljük meg  együtt a tavaszi szelet, a tavaszi virágokat, fényeket, életérzést.”  Ez kapóra jött nekem, mert évtizedek óta foglalkoztat és évek óta a gyakorlatban is kísérletezem Ország Lili Labirintus sorozatának feldolgozásával, amely nagyrészt a múltba tekintést idézi fel, a mai kort szimbolizáló nyomtatott áramkör felhasználásával. Itt, - ha elvont módon is - de össze tudtam kötni a magam elé tűzött kétirányú feladatot, a nyomtatott áramkör technikai megvalósításának sajátos kidolgozását, és a tavaszt szimbolizáló pompeji Flóra alakban tovább gondolni a sziluett képek szabad asszociácókat felidéző szerepét .

 Azért tértem ki ennek a felkérésnek vázolására, mert a facebook beszélgetésben felvetődik Erdei János részéről a megrendelésre való kép készítés és a kurátor ténykedése, valamint Nagy Ottótól az alkotás létrehozásában szerepet játszó külső és belső inspiráció kérdése. Itt mindegyik közrejátszott. Nem ördögtől való egyik sem, amióta képet készítenek nagyrészt mindig szembe kellett nézni ezzel.  És ha sikerül az alkalmi jellegű feladatot az alkotónak a hosszabb távú elképzeléseivel egyeztetni, akkor nem kell, hogy minden esetben az alkotói fantázia korlátozó tényezője legyen. Ez a külvilág felé kapocs a belső elképzeléseink konkretizálására. És ezzel már is elérkeztünk a beszélgetésben felvetett „sorrendiség” kérdéséhez, amit Erdei János az utolsó hozzászólásában felvet, hogy mi van előbb,  a „tyúk vagy a tojás?”.

Az ott megígért, Heidegger A művészet eredete című könyv teljes újra olvasását elnapoltam, mert az általam eddig nem ismert négy-öt oldalas kiegészítés, amellyel 1956-ban a szöveg bővült, első olvasás alapján úgy látom, hogy lényegi változást nem jelent a mű egészét illetően. Finomodnak a fogalmak, de épp ezáltal számomra továbbra is megmarad a szöveg a költészet és a tudományos leírás határmezsgyéjén, a kimondott és kimondatlan egyensúlyában, amely nyitottan hagyja a kérdést. Ez megerősített abban, hogy az évtizedek óta  irányt jelentő értelmezésnél maradjak, és ez alapján fogalmazzam meg ezzel kapcsolatos álláspontomat. 

Velem ellentétben, Erdei János azt mondja az idézett szöveg utolsó hozzászólásában, hogy a kontextus függőség másodlagos a művek szempontjából, azzal a kiegészítéssel, hogy: „1/ elsősorban személyes (a művekhez való viszony, és így a megítélésük is.”. Én ma már, az alkotói gyakorlatban ezt másképp látom. Magam is Fischer Ernő irányításával a „művészet vallásban” nőttem fel, és talán túl sokáig gyakoroltam az ebből eredő alkotói módszert ahhoz, hogy máig nehezen tudok szabadulni tőle. Pedig az ebből származó visszásságok számtalan példáját láttam és éltem át, természetesen a sok pozitív élménnyel együtt. Néha ágáltam ellene, de csak kb. húsz évvel ezelőtt tudtam rászánni magamat, hogy tudatosan szakítsak ezzel a művészetszemlélettel.

 A többször emlegetett Budaörsi műhelyben – amely a saját műtermemben működött - a külvilágtól elhatárolódva, biztonságban jól éreztük magunkat Tanár úrral és alkotó társaimmal. Olyan volt ez, mint egy „zárt osztály”. Nem véletlenül teszem ezt idézőjelbe, mert nem ide illő módon, itt ténylegesen a kórházi zárt osztályra gondolok. A hetvenes években volt módom majd tíz évet dolgozni a János Kórház Pesthidegkúti Gerontopszichiátrián, ahol nap-mint nap tapasztaltam a normális világból való kirekesztettséget, elzártságot,  és a realitásoktól való távolságot. Igaz, mi nem kényszer elzártak voltunk, saját akaratunkból csuktuk magunkra a rácsos ajtót. Így, a Budaörsi Műhely igazi elefántcsont torony volt számunkra, de a látszólag nyitott és a külvilághoz szorosan kötődő Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió - alkotói gyakorlatunk szempontjából a második otthonunk - a látszat ellenére a képzőművészeti világtól, szintén el volt zárva. A rajztanárokat a professzionális művészeti életben nem vették és ma sem veszik komolyan, de mi magunk sem tettünk semmit, ennek megváltoztatásáért. Ezért nem véletlenül hoztam fel a Budaörsi Műhely és a kórház példáját, mert a művészeti élettől való közvetlen elzártságunk és  csupán a közvetett kapcsolatunk a külvilággal, amolyan terápiás cselekedetté tette az alkotói gyakorlatot.

Az elmúlt két évtizedben a legkülönbözőbb területen és legkülönbözőbb módon megkísérelt kontextusba kerülés „kitörési kísérleteinek” feladását követően, a művészethez való mai viszonyom, a közvetlen kapcsolat tekintetében maradt a régi. Azzal a különbséggel, hogy a „művészetvallás” pátoszos mítoszát elhagyva, önterápiás céllal, a magam lelki egyensúlyának fenntartása érdekében, ma már „csupán” egzisztenciális szellemi létérdek az alkotás. Nem mondom, hogy ebben a helyzetben elkeseredett lennék, mert a tapasztalataim által tudatosan újra ezt választottam. 1997 és 2017 között az elért eredményeim, az én középszintű képességem, tehetségem és a képzőművészet területén szerzett – illetve nem szerzett – iskolázottságom nélkül, ezzel akár már sikeresnek is hihetném magamat. De távol áll tőlem a saját produktumommal való elégedettség. Ami viszont mégiscsak elkeserít, hogy Fischer Ernő lényegesen magasabb színvonalú életműve, ebből a szemléletből adódóan nem sok különbséggel, a mai napig hasonló helyzetben van. Ő, Bálint Endrével egy évben, 1914-ben született, és igaz, Ország Lili több mint tíz évvel volt fiatalabb nála, viszont 1946 és 1950 között együtt jártak a képzőművészeti főiskolára, és megítélésem szerint az életművük is hasonló kvalitású, de kontextus tekintetében hol vannak már tőle?

Tanár úr saját műveihez való személyes viszonyát nagyban befolyásolta az a szellemi légüres tér, amely körülvette. A szakma elismerésének hiánya sok tekintetben gátolta olyan alkotások létrehozásában, amelyekre egyébként predesztinálva volt. És ami annak idején nem valósult meg, azt utólag nehéz korrigálni. Műveinek megítélését ma is meghatározza az a szakmai és befogadói előítélet, amely életében perifériára szorította. Bálint Endrét és Ország Lilit azért hoztam szóba, mert ennek összefüggésében jól látható a különbség a kotextusba helyezettség tekintetében.

A személyes tapasztalat leírása után, pár szót fűznék még a probléma elvontabb, teoretikus végig gondoláshoz. A keresett és tegnap nem talált Heidegger idézettel kezdem, és talán ezzel összesűrítetten el is mondok mindent. „ Maga a művész és a mű mindenkor egy harmadik révén van – mely éppenséggel az első – és kölcsönvonatkozásuk is ennek révén, nevezetesen a művészet által van, amelytől a művész és a műalkotás is nevét nyeri.” Ez csupán egy kiragadott gondolat, amely viszont az egész művön végig húzódik, és szinte refrénszerűen visszatér. A heideggeri körkörös hermeneutikai gondolkodásnak egyik jellegzetes alappillére. A mű, művész és művészet hármas egysége, majdnem olyan mint a szentháromság, nem nagyon érdemes rangsorolni, rangsorba állítani, mert akkor a lényegét veszíti el. Ennek ellenére, mint a vallásban, az alkotói gyakorlatban is, ki-ki a maga módján, az átélt tapasztalatai alapján máshol teremt kontextust vele. Természetesen itt a szó legtágabb értelmében, összefüggés rendszerként értelmezve. Mert a fogalom elsődleges jelentése szerint, a nyelv univerzális hermeneutikája által lép túl az esztétikai szemléleten. Mi magunk sem csinálunk mást, mint nyelvi megfogalmazásokkal próbáljuk körüljárni az egyes műalkotásokat, legyen az klasszikus remekmű, vagy épp most születő alkotás. Diskurzusunk által túllépünk a csupán  érzékek által felfogható esztétikai élmények köréből, és nyelvi összefüggésben az érzékfeletti, önmagán túlmutató „transzcendens” dimenzióba helyezzük a tárgyalt műveket. Ebben a  tágabb horizontban kibővül az érzéki tapasztalat a nyelvi közeg által keltett asszociációkkal, és alapvetően módosíthatja a műről az első pillanatban felfogható élményt az alkotóban és a befogadóban egyaránt. Az így kialakuló komplex élmény – az esztétikai és hermeneutikai együtthatója - egy-egy műalkotással kapcsolatban, meghaladja a műhöz való viszony személyességének az elsődlegességét. Ekkor állandó körforgásba kerül a mű, a művész és a művészet megítélése, ahol a művészet értelmezése, amely alapvetően filozófiai és művészetelméleti kérdés, korlátozza a művész és a mű megítélését, valamint a mozgásterét. Hogy mit, mikor és miért nevezünk valamit műalkotásnak, ezért számomra nem elsősorban személyes kérdés, hanem a kor által keretbe foglalt mozgástér, ahol kifejthetem alkotói tevékenységemet.

A „művészetvallásból” eredő metafizikai elképzelés megmerevít és abszolutizál egy tradíciót, és nem veszi figyelembe a történelmi korban változó jelenségek szemléletet módosító tényét. Ez a kérdés átvezet Erdei János idézett utolsó hozzászólásának második pontjához, ahol elismeri, hogy „ezek a személyes (a művekhez való viszony, és így megítélésük is) kontextussá összegződnek.” Ez, számomra épp azt támasztja alá, amit fentebb leírtam, hogy a személy bármennyire is extrém és elsődleges, akkor is dominál benne az az összefüggésrendszer (kontextus),  amibe beleszületett. És ez újra Heidegger, a halandóságunkból adódó létbe való belevetettségünk elkerülhetetlensége, ami a műre is igaznak tűnik.

Mivel itt félbehagyva, befejezetlenül teszem közzé ezt a hosszúra nyúlt monológot, a "műhelynapló részt", és a második részben térek ki a "műhelymunkákra", ezért mellékletként ide teszem azt a tizenöt képet, abban a sorrendben, ahogy az idővonalamon naponta látható volt, és Erdei János saját albumában rendezte. Ennek értelmezésére a következő részben reagálok.

A befejezetlenség és félbehagyás  indoka ebben a beszélgetésben található

2019.06.08. Mandel Róberttel való beszélgetéshez szól hozzá Erdei János az én idővonalamon. Annak befejező része.

Az űrlap teteje

·          

o    András László Alföldi Sok igazság van abban amit megint leírtál, és ezen társadalmi szinten nem is lehet változtatni, esetleg kicsit jobban (szocializmus) vagy nagyon rosszul (fidesz) lehet csinálni, mert minden korban így volt és így is lesz. Viszont a dolog iránti érdeklődés, elkötelezettség, szeretett egyéni szinten mindig éltető erőt adhat. Szerintem téged is ez éltet, és a sikereid csak ráadás az egészre. Akinek még ez sem jut, az nézzen először szembe önmagával - ez rám is vonatkozik - és tegye fel a kérdést, hogy ő mit mulasztott el ezen a téren, illetve mit tett érte. Ezt követően lehet mérlegelni a tágabb környezet szerencsésebb vagy szerencsétlenebb körülményeit, amiben minden ember egyformán kiszolgáltatott. Még a vezérek is! A BUM és Budaörs kérdésére viszont egyszer szívesen visszatérnék így húsz év távlatában, mert mégiscsak mi is részesei voltunk, és hogy ma nem vagyunk azok, azt mi választottuk.

o    János Erdei Nem(csak) önmenedzselés kérdése, sőt, elsősorban nem az....

o    András László Alföldi János Erdei Valószínűleg megint félreérthetően fogalmaztam, ha azt vonod le következtetésként, hogy nem önmenedzselés kérdése, mert ez épp arra utal, amiről beszélgettünk, és én nem válaszoltam, a kontextus kérdésére, ahol Te a személyességet tetted első helyre. Nem felejtkeztem el róla, sőt épp nagyon belebonyolódtam a válaszadásba, mert lassan tíz oldalas fogalmazványnál tartok, és még mindig nem jutottam a végére. Viszont holnap reggel kimegyünk két hétre Gödre, és ott nem lesz internet elérhetőség, ezért ma félbehagyom a blog bejegyzést, és nyilvánossá teszem úgy ahogy van, amit majd visszajövetelemkor folytatok. Ez lesz az első rész, és ha ezt befejeztem, akkor a második rész lesz a tulajdonképpeni műhelymunka képi anyaga, amely már nem lesz ennyire unalmas. Számomra viszont az eddig leírtak végiggondolása is sokat segít a képi anyag rendezésében. Száz szónak is egy a vége, hogy ezzel a közhelyszerű megállapítással fejezzem be, de számomra a facebook rövidre szabott hozzászólásai, mindig tovább gondolásra inspirálnak, amihez a blog lassúbb, saját időmhöz szabott tempója kézhez állóbb.

"Folyt. köv."