Vázlat és a mű
Flóra, 30 x 20 cm, papírnyomat és paratípia, 2019.
Rendhagyó blog bejegyzés Erdei Jánosnak, Erik Luxnak és Nagy Ottónak ajánlva.
Az alább olvasható hosszú bevezetés az a közvetett beszélgetés a facebook-on, amelyet 2019.május 22-től pár napon át Erdei Jánossal, Erik Luxszal és Nagy Ottóval folytattunk. Az apropót, a kezdő képhez fűzött Erik Lux első megjegyzése adta, amellyel kezdődik a beszélgetés. Kérdezi tőlem, hogy "Nem gyűjtöd össze egy Primavera albumba a variációkat? -jó lenne. A hozzászólást Erdei János egy rövid megerősítő megjegyzéssel folytatja. Mint látható és tovább olvasható, ezt követően én válaszoltam. Először csak röviden, tényszerűen, de már egy könnyelmű ígérettel el is köteleztem magamat ennek a blog bejegyzésnek a megírására.
Hozzá is fogtam, de időközben olyan munkáim adódtak, amelyeket nem lehetett elhalasztani, és ezért csak egy hét múlva jutottam abba a helyzetbe, hogy hozzáfogjak az íráshoz. El is kezdtem, mintha ott lehetett volna folytatni, ahol egy héttel korábban abbahagytuk, de írás közben rá kellett jöjjek, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, ami azóta történt, és akarva-akaratlanul hozzá kapcsolódott. Ezért az eredeti szándékomtól eltérve, részben aktualitását vesztve, nem a beszélgetés folytatásaként írtam le az eddig olvashatókat, és az ezután szándékozott második részben folytatandókat. Inkább csak magam számára archiváltam az akkor elmondottakat, és a hozzáfűzött gondolataimat. Ebből adódóan az eredeti ajánlást kibővíthetem, és a megfogalmazás jellege miatt első sorban magamnak ajánlhatom. De mivel az itt idézett beszélgetés nélkül nem szántam volna rá magamat, hogy hosszabban elgondolkodjak és írásban megfogalmazzam a felvetett témákkal kapcsolatos gondolataimat, ezért az eredeti ajánlást is meghagyom, annak ellenére, hogy a dialógus itt már átment a monológba.
Hozzá is fogtam, de időközben olyan munkáim adódtak, amelyeket nem lehetett elhalasztani, és ezért csak egy hét múlva jutottam abba a helyzetbe, hogy hozzáfogjak az íráshoz. El is kezdtem, mintha ott lehetett volna folytatni, ahol egy héttel korábban abbahagytuk, de írás közben rá kellett jöjjek, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, ami azóta történt, és akarva-akaratlanul hozzá kapcsolódott. Ezért az eredeti szándékomtól eltérve, részben aktualitását vesztve, nem a beszélgetés folytatásaként írtam le az eddig olvashatókat, és az ezután szándékozott második részben folytatandókat. Inkább csak magam számára archiváltam az akkor elmondottakat, és a hozzáfűzött gondolataimat. Ebből adódóan az eredeti ajánlást kibővíthetem, és a megfogalmazás jellege miatt első sorban magamnak ajánlhatom. De mivel az itt idézett beszélgetés nélkül nem szántam volna rá magamat, hogy hosszabban elgondolkodjak és írásban megfogalmazzam a felvetett témákkal kapcsolatos gondolataimat, ezért az eredeti ajánlást is meghagyom, annak ellenére, hogy a dialógus itt már átment a monológba.
·
Erik
Lux Nem gyűjtöd össze egy Primavera albumba a variációkat?
- jó lenne...
János Erdei Bizony!
András László Alföldi Köszönöm a
kérdést, terveim vannak vele. Ezek előkészítő munkadarabok a most bezárt
Tavaszi szél című szigetszentmiklósi kiállításon bemutatott három képhez, de
sajnálom kidobni őket. Annál is inkább, mert véletlenül egy olyan problémába
ütköztem általa, amelyet érdemes talán jobban körül járni. Összefügg ez a
többszörös képek kérdéskörével is. Több tucat van belőle, és így a viszonylag
nagy sorozat olyan kérdések elé állított, amire az egyes daraboknál még nem
figyeltem oda. Vissza fogok térni rá, és ha valami eredményre jutottam vele,
talán egy blogbejegyzésben a "Műhelymunkák - Műhelynapló" sorozatban
leírom majd részletesen is, hogy miről van szó.
János Erdei OK, persze, de Te is úgy
láttad, hogy a több tucatból eddig) legalább hat megosztásra érdemes. ha
albumba tennéd őket, és úgy osztanád meg, akkor a többi is látható lenne, és
nemcsak az, amit a torzító emlékezet alakított ki belőlük...
András László Alföldi Számomra épp ez
a probléma, az egyedi kép és a sorozat kapcsolata. Mint fentebb írtam,
eredetileg ezek munkadarabok, technikai és színbeli kísérletek és vázlatok. A
készítésük közben a "narratív"
tartalom nem került előtérbe, mert épp a "formai" megoldásra
koncentráltam. Viszont, így utólag átnézve, látnom kell, hogy itt más kérdések
is felvetődnek, amelyeket előbb meg kell értenem, majd annak tudatában
rendeznem. Addig amíg ez nem történik meg, ezek egyedi képek, még akkor is ha
sok van belőlük. Persze ez sokszor azt is jelenti, hogy a munka folyamán
kioltódnak, egymást semmisítik meg, és végül nem lesz belőlük semmi. Többször
jártam már így. Ennek ellenére most azért fogtam hozzá újfent, mert elég
nagyszámú, egyedileg értékelhető lapot látok ahhoz, hogy talán most
átgondolhatóbb a felvetődő probléma.
János Erdei Értem én, és nem azzal
vitatkozom, amit írtál, hanem azt javasoltam, hogy amiket közzéteszel
Proimavera képeket, azokat egy FB albumból tedd közzé, ha változtatsz
valamelyiken, az előző variáns eltűnik, viszont egyben is látható, hogy hol
tartasz éppen és mi foglalkoztat...
Erik
Lux János Erdei Helyettem legyen
mondva! :-)
András László Alföldi János Erdei Igen, ebben igazad van, de
azért nem gondoltam erre, mert magam minden lényeges változtatást dokumentálok
és visszanézem egy mappából. Azt hiszem Te és Erik Lux még csak meg-meg néznéd
időnként, de rajtatok kívül senkit sem érdekelne. De igazán ezt az alkotónak
kell végig csinálni, ha kínlódik vele vagy éppen örömöt okoz egy-egy előrelépés
az majd egy redukált képanyagban, metodikai céllal esetleg mások számára is
tanulságos lehet.
János Erdei Nagy Ottó, azon nevettem, hogy veszélyes, mert
még megtetszik valakinek - de persze értelek.
Nagy
Ottó János Erdei igen, néha még az is lehet
veszélyes, ha megtetszik valakinek, mert ez befolyásolhatja az alkotás további
fázisait. Az még nagyobb probléma lehet, ha közben magyarázkodni kényszerül az
alkotó. Persze nem tudhatom, erről András László Alföldi mit gondol.
János Erdei Michelangelo is előbb
befejezte a Sixtus-kápolnát, és a megrendelő is csak utána láthatta...
Erik
Lux János Erdei, nem csak változnak, változtak az
idők. Rubens viszont kicsiben, azután nagyobban megfestette, hogy mit festene,
illetve hogy a megrendelő kérésének megfelelően hogyan módosította az eredeti
elképzelését, és ha megállapodtak, akkor kezdett az előzetesen egyeztetett
mű kivitelezésébe...
A romantika hozta vissza és emelte az "égig" (de valószínűleg egy hamis mennyországba) a művész mindent jobban tud attitűdöt (még azt is, hogy mi kell a megrendelőnek)..ű :-)
A romantika hozta vissza és emelte az "égig" (de valószínűleg egy hamis mennyországba) a művész mindent jobban tud attitűdöt (még azt is, hogy mi kell a megrendelőnek)..ű :-)
János Erdei Erik Lux az első jelentős lépés a
mű-történészek kurátorrá avanzsálása felé. Mert jelentéktelenebb művészek már
nyilván Rubens előtt is hófehérre a megrendelő hátsóját...
András László Alföldi Először
köszönöm Nagy Ottó megfontolandó megjegyzését és azt,
hogy figyelemmel kíséri a facebook-on látható munkáimat. Másodszor pedig
köszönöm Erik Lux hozzászólását, mert míg levittem
a kutyát sétáltatni, és azon töprengtem közben, hogy milyen terjedelemben
fejtsem ki a felvetődő problémával kapcsolatos nézetemet, a fent olvasható
megjegyzésével részben választ is adott. Persze ez csak egy példa a számtalan
"rendhagyó" alkotási metódusok közül, mert ma már ahány alkotó,
annyiféle megközelítés. Nincs egységesnek tűnő, és a kort meghatározó megoldás.
Amit János Erdei hoz fel példának, az
ugyancsak azt erősíti meg ellenkező oldalról, amit most leírtam. Ezzel
tulajdonképpen be is fejezhetném a rövid válaszomat, de ezzel még csupán az
általánosságoknál maradtam, és nem adtam magyarázatot arra nézve, hogy én miért
vállaltam és követem azt a gyakorlatot, ami itt a facebook-on tőlem látható.
Mint ismertek már, elég bőbeszédű vagyok, ezért utaltam az elején arra, hogy
majd egy blogbejegyzésben visszatérek ennek részletesebb kifejtésére.
Mentségemül viszont annyit még elmondok a konkrét helyzettel kapcsolatban, hogy
a "Primavera" címmel bemutatott alkotások, illetve eredetileg
vázlatnak szánt lapok, itt teljes értékű, befejezett alkotásoknak tekinthetők.
De ha továbbiakban összevonva, egymásba építve felhasználom egy újabb kép létrehozására,
akkor ezek visszakapják vázlat jellegű státuszukat, és ebből kifolyólag
gyakorlatilag mint önálló alkotások meg is szűnnek. És itt kezdődik számomra az
izgalmas kérdés, a vázlat és a mű határmezsgyéjén, és ebből adódóan a két
fogalom értelmezése, pontos, szabatos meghatározásának leírása.
János Erdei András László Alföldi, sarkítva: nem hiszem,
hogy ha Leonardo a Mona Lisa, vagy a Hölgy hermelinnek modelljének képét
beépíti mondjuk a Szent Anna harmadmagával valamelyik alakjába, attól a
beépített képek előzményei vázlattá minősültek volna át! :-)
Ahogyan Tiziano Danae képeinek három változata közül is van, aki ezt szereti jobban, van, aki azt, és számtalan másik példát is hozhatnék mások életművéből, de akár Tizianoéból is...
Ahogyan Tiziano Danae képeinek három változata közül is van, aki ezt szereti jobban, van, aki azt, és számtalan másik példát is hozhatnék mások életművéből, de akár Tizianoéból is...
András László Alföldi Érdekes Nagy Ottó és János Erdei két különböző irányba induló
hozzászólása, de ma már csak este lesz időm ezekre választ adni. Befejezésül
annyit még megjegyzek, hogy úgy látszik, ezzel kapcsolatban Erik Lux és az én véleményem most
közelebb van egymáshoz, mint Nagy Ottó és Erdei Jánosé.
János Erdei Nagy Ottó, Michelangelo rajzainak mostani
kiállításán tűnt csak fel, hogy rajzai, a többi kiállított kortársétól
eltérően, nagyrészt "befejezetlenek", minden részlet (nagyrészt) csak
a kevésbé neves mesterek munkáin kidolgozott.
Ám az csak most gondolkodtatott el/tűnt fel, hogy a "befejezettség" a részletek kidogozottsága nem javít, hanem ront a művek minőségén.
Valószínűleg azért, és erre csak most gondoltam, mert Michelangelo nem(csak) ábrázol, hanem rajzai nézőinek a figyelmét arra fókuszálja, ami igazán érdekes, ami az ő figyelmét megragadta...
András László Alföldi:
Ám az csak most gondolkodtatott el/tűnt fel, hogy a "befejezettség" a részletek kidogozottsága nem javít, hanem ront a művek minőségén.
Valószínűleg azért, és erre csak most gondoltam, mert Michelangelo nem(csak) ábrázol, hanem rajzai nézőinek a figyelmét arra fókuszálja, ami igazán érdekes, ami az ő figyelmét megragadta...
András László Alföldi:
Mindenkitől elnézést kérek, fentebb olvasható megjegyzésem végén betű
elütést vétettem, és "szabatos" helyet "szabadost" írtam,
ami természetesen tévedés. Tehát a pontos meghatározásra gondoltam. Újra
olvasva javítottam.
András László Alföldi Először
röviden Nagy Ottó által felvetett kérdésekre
válaszolok, majd János Erdei hozzászólására külön bejegyzésben.
Ezzel nem akarom letudni az alaposabban végiggondolásra szánt és megígért blogbejegyzést,
csupán nem szeretném, ha itt elvesztenénk a fonalat. Ottó első kérdése, hogy
milyen szándékkal osztom meg a munkafázisokat? Elsősorban belső
bizonytalanságból, mert Ottó által felhozott Rubens példa, de János által
említett Michelangelo és Leonardo munkáira való hivatkozás is azt támasztja
alá, hogy egy mű megítélése, műként való elfogadása mennyire kontextus függő.
De hozzá tehetném még az általam többször idézett Turner példát is. Egyben azonosnak látszik a véleményünk, hogy ma mindegyik esetben a vázlatjellegű
művek többet mondanak nekünk, mint a maguk korában. Turner befejezetlen, félbe
hagyott akvarelljei, vagy János által említett Michelangelo rajzok, vagy Ottó
által felhozott továbbdolgozásra előkészített Rubens művek valójában vázlatok és
mi mégis műként szemléljük. Tehát mint előző hozzászólásaimban jeleztem, engem
itt a határ kijelölése érdekel. Mert mégiscsak van a mű és a vázlat között
valamiféle különbség. Én magam jelenleg úgy választom ketté, hogy amit
közszemlére teszek, azt a maga módján befejezett alkotásnak tekintem, és minden
következményeivel együtt vállalom. Az más kérdés, hogy nem tartom szent és
sérthetetlen alkotásnak, ezért van sokszor, hogy tovább dolgozok rajta, vagy
beépítem más alkotásokba, vagy esetleg megsemmisítem. Ehhez a kérdéshez kötődik
Ottó második felvetése is, hogy esetleg kívülről várom a megerősítést és a
döntést, hogy mit tartsak műnek és mit vázlatnak. Erről szó sincs, mert vagyok
annyira fafejű, következetes és hosszú távon gondolkodó, hogy nehezen lehet befolyásolni,
vagy eltéríteni a kijelölt utamról. A fent említett bizonytalanság ennek nem
mond ellent, mert épp a következetesen végig vitt munka által - legyen az
sikeres megoldás vagy kudarcba fulladt próbálkozás - jutok el a bizonyossághoz,
amely nem egyenlő a szent igazsággal, csupán az én saját véleményem kíván lenni
a dolgokról. De nem csak az egyes alkotások megítélésével vagyok így, hanem az
eddigi képzőművészeti munkásságommal is. Tíz éves korom óta működök ezen a
területen, ez több mit hatvan év, és csak az utolsó tizenkilenc évben vállaltam
önálló kiállításokat - eddig húszat - amelyet teljes egészében ma is magaménak
tudok, még ha nem is értem el vele nagy sikereket. Pont ezáltal vált világossá
előttem, hogy az egymásból következetesen továbbvitt problémák teszik lehetővé,
hogy úgy szakadjak el a mestertől, a hagyománytól és minden külső befolyásoló
tényezőtől, hogy megszüntetve megőrzendők maradjanak, és én is eljussak a magam
belső meghatározottságához. És itt érkeztünk el Ottó által kérdezett alkotói
magány kérdéséhez. Az eddig leírtakból már következik, hogy itt is kettős
válaszom van. Mivel nagyrészt mindig alkotó közösségekben dolgoztam, igénylem
az értő szemeket és hozzászólásokat a munkáimhoz. De mivel ma olyan társadalmi
légkörben élünk, hogy ezt nagyon nehéz megtalálni és fenntartani még több
évtizedes barátságok esetében is, no meg a koromból adódóan, ezért tudatosan
távol tartom magamat a külvilágtól, és ebből következően egyre kevesebb
közvetlen kapcsolatom van. Viszont itt a blog és a facebook távolságtartó
közelsége és közvetlensége által, amíg a konkrét dologról van szó - mint itt! -
a közvetett visszajelzések mégiscsak fontosak számomra. 2014-ben mesterem
Fischer Ernő születésének centenáriuma alkalmából szántam rá magam, hogy megbarátkozom
az addig mellőzött közösségi oldalakkal, és az ott végzett egyéves munka, több
mint százötven blogbejegyzése és majd harmincezer megnézettség azt mutatta,
hogy jobb híján ez is egy megoldás. Majd a centenáriumi év után folytattam a
saját munkáinkkal és úgy tűnik, hogy ez itt a "kitörési kísérletem".
Hogy milyen eredménnyel? Ami itt látható és olvasható.
Nagy
Ottó Köszönöm a válaszaidat, sokat segítettél (legalábbis)
nekem abban, hogyan viszonyuljak a munkáidhoz.
János Erdei András László Alföldi, külön bejegyzésben
ígértél választ, de azt hiszem, amit Ottónak írtál, abból is meglehetősen
világosan kirajzolódik az a két pont, amiről érdemes beszélni (mert hátha
egyikőnk álláspontja sem azonos az igazsággal, amihez viszont értelmes
eszmecserével közelíthetünk).
Azt írod, hogy a felhozott példák azt mutatják, hogy "egy mű megítélése, műként való elfogadása mennyire kontextus függő".
Másodsorban kontextus függő, teszem hozzá azzal a két kiegészítéssel, hogy:
1/ elsősorban személyes (a művekhez való viszony, és így megítélésük is).
2/ ezek a személyes viszonyulások valóban (és valóban koronként változó) kontextussá összegződnek, azonban nem véletlenszerűen, azaz nem a sok (és eltérő) hülyeség(ek)ből összegződnek irányzattá, majd az irányzatok trenddé (régebben korstílussá).
Pontosabban irányított módon összegződnek irányzattá (és korstílussá. Mert irányzatok ide, izmusok oda, évtizedes pontossággal belőhető, hogy egy egy kép, vagy éppen épület mikor keletkezett a régebben is, és a XX. században is).
A képzőművészeti hagyománytól intencionáltan összegződnek...
A másik pont: a közösségi médiumok nagyon erős hatásmechanizmusa okán, és legalább annyira a technikai lehetőségek (Walter Benjamin által éppen csak felfogni kezdett) hatása következtében a művek funkciójának jelentős részét a művek (nem akármilyen, hanem nagyrészt és jelenleg az) elektronikus másolatai foglalják el, illetve az ezzel a technikával létrejött alkotások, "a konkrét képek" nemcsak a művek jó néhány funkcióját, hanem - ma még megjósolhatatlan mértékben, de - a művek helyét is elfoglalják...
Azt írod, hogy a felhozott példák azt mutatják, hogy "egy mű megítélése, műként való elfogadása mennyire kontextus függő".
Másodsorban kontextus függő, teszem hozzá azzal a két kiegészítéssel, hogy:
1/ elsősorban személyes (a művekhez való viszony, és így megítélésük is).
2/ ezek a személyes viszonyulások valóban (és valóban koronként változó) kontextussá összegződnek, azonban nem véletlenszerűen, azaz nem a sok (és eltérő) hülyeség(ek)ből összegződnek irányzattá, majd az irányzatok trenddé (régebben korstílussá).
Pontosabban irányított módon összegződnek irányzattá (és korstílussá. Mert irányzatok ide, izmusok oda, évtizedes pontossággal belőhető, hogy egy egy kép, vagy éppen épület mikor keletkezett a régebben is, és a XX. században is).
A képzőművészeti hagyománytól intencionáltan összegződnek...
A másik pont: a közösségi médiumok nagyon erős hatásmechanizmusa okán, és legalább annyira a technikai lehetőségek (Walter Benjamin által éppen csak felfogni kezdett) hatása következtében a művek funkciójának jelentős részét a művek (nem akármilyen, hanem nagyrészt és jelenleg az) elektronikus másolatai foglalják el, illetve az ezzel a technikával létrejött alkotások, "a konkrét képek" nemcsak a művek jó néhány funkcióját, hanem - ma még megjósolhatatlan mértékben, de - a művek helyét is elfoglalják...
András László Alföldi Mindkettőtöknek, Nagy Ottónak és János Erdeinek köszönöm a választ, amely egyre
jobban inspirál arra, hogy időt szakítsak a felvetett téma részletesebb
leírására. Nekem is sokat segít, hogy ezáltal belekényszerítem magamat a dolgok
rendezett, következetes végiggondolásába, amely egyébként csak félig-meddig
felötlő formában kavarog bennem. Most röviden annyit, hogy örülök, ha segíteni
tudtam Ottónak a magam munkáinak megértetésében, és csupán sorrendi
módosítással mindennel egyet értek János által leírtakkal. Ahogy időt tudok
szakítani a napi teendőim között, Jánosnak már előzőleg is megígért válasszal
fogok visszatérni, és ott először ezt a sorrendiséget fogom tisztázni.
András László Alföldi Nem felejtettem
el az ígéretemet, de csak később tudok választ adni a sorrendiség kérdésére,
mert egy nem számított problémába ütköztem. Heidegger idézettel szerettem volna
kezdeni válaszomat, de nem találtam sehol A műalkotás eredete című 1988-ban
megjelent könyvet, amelyet többször elolvastam már és amiből idéztem volna.
Interneten viszont PDF-ben csak a 2003-as német kiadás 2006-os magyar
fordítását találtam meg, amelyben már szerepel az 1956-ban írt kiegészítés is,
amely eddig elkerülte figyelmemet. Ez viszont az egész mű újra olvasására és
ennek függvényében újra gondolására ösztönöz. Ehhez pedig egy kis idő kell. De
azt hiszem érdemes egy kicsit várni, mint elhamarkodott felszínes rögtönzött
választ adni. Visszatérek majd, ha előbb nem, akkor a blogbejegyzés összeállításánál. Ehhez viszont még el kell készítsem a kép összeállítást,
amely még hátra van.
Nagy
Ottó András László Alföldi nem csak érdemes,
hanem ez csak természetes, kedves mester. A komoly dolgokat nem szabad
siettetni. Megkeresem én is Heideggert.
Idáig tartott a facebook-on folytatott beszélgetés idézése, és most még egy rövid technikai megjegyzést fűzök hozzá, mielőtt tovább írom a gondolataimat. Köztudott, hogy a Google + 1 elnevezésű szolgáltatás 2019. április elsejével megszűnt, és így az a százhetven blogbejegyzés, amelyet az elmúlt öt évben írtam, pár hónapon belül törlésre kerül. Privát archívumba elmentettem, tehát számomra megmarad, de a nyilvánosság számára elérhetetlen lesz. Ez megnehezíti a dolgomat, mert így az ezekre a bejegyzésekre már nem hivatkozhatom, és ebből adódnak néhol szükségszerűen ismétlésekbe bocsátkozom. De van még egy következménye, hogy ezt követően nem a blog felületén fogalmazom meg a mondanivalómat, hanem Word formátumba írom le, és onnan másolom ide a blogra. Ezzel részben visszatérek a hagyományos munka módszerhez, hogy elejét vegyem a hasonló helyzeteknek.
Ezután a hosszúra nyúlt idézet után tulajdonképpen csak most
jutok el az eredeti szándékomhoz. Elsősorban ahhoz, hogy magam számára
felvázoljam a Prímavera (I.) című képem keletkezésének történetét valamint,
hogy kifejtsem azt, amibe beleütköztem a hozzákészült sok vázlat újbóli
áttekintése során. Másod sorban pedig, hogy válaszokat adjak az idézett beszélgetésekben
felmerülő kérdésekre. De talán ez a második szándék most már lehet az első is,
mert ha nem jön létre ez az érdeklődő diskurzus a facebook-on, akkor nem
biztos, hogy a puszta fénykép dokumentáción túl, magam számára írásban megfogalmazom
a további elképzeléseimet a sorozattal kapcsolatban. Mivel most megfordítottam
a sorrendiséget, és először a függőben maradt beszélgetést próbálom lezárni, ezért
vállalom a rendhagyó formát, és a beszélgetés végén feltett kérdések
megválaszolásától haladok visszafelé.
Akik odafigyeléssel követik a facebook-on látható munkáimat,
azok számára úgy tűnhet, hogy a jelenlegi alkotói gyakorlatom egy kudarc
kikerülése. Ugyanis, több mint egy éve azt terveztem és azon dolgoztam, hogy a
Biblia pauperum és a Speculum Humanae Salvationis képi világát a mai korral
ütköztetve, a magam elképzelése szerint feldolgozom. Tény, hogy egyenlőre sok
technikai ok miatt megakadtam ezzel, és visszatértem az Átírás című
kiállításomat megelőző Pompeji vázlatok
című sorozatomhoz. Ekkor jött S. Nagy Katalin művészettörténész, Szigetszentmiklóson megrendezett Tavaszi szél
című csoportos kiállításának rendezőjétől és kurátorától egy felkérés, hogy
vegyek részt két-három kisebb alkotással a tárlaton. Technikailag és műfajilag
nem volt megkötés, a kiírásban csupán a címben szereplő tavaszra és szélre való
hivatkozás szerepelt. A részletesebb leírást Katalin így fejezi be: „…
ünnepeljük meg együtt a tavaszi szelet,
a tavaszi virágokat, fényeket, életérzést.” Ez kapóra jött nekem, mert évtizedek óta
foglalkoztat és évek óta a gyakorlatban is kísérletezem Ország Lili Labirintus
sorozatának feldolgozásával, amely nagyrészt a múltba tekintést idézi fel, a
mai kort szimbolizáló nyomtatott áramkör felhasználásával. Itt, - ha elvont
módon is - de össze tudtam kötni a magam elé tűzött kétirányú feladatot, a
nyomtatott áramkör technikai megvalósításának sajátos kidolgozását, és a
tavaszt szimbolizáló pompeji Flóra alakban tovább gondolni a sziluett képek
szabad asszociácókat felidéző szerepét .
Azért tértem ki ennek
a felkérésnek vázolására, mert a facebook beszélgetésben felvetődik Erdei János
részéről a megrendelésre való kép készítés és a kurátor ténykedése, valamint
Nagy Ottótól az alkotás létrehozásában szerepet játszó külső és belső
inspiráció kérdése. Itt mindegyik közrejátszott. Nem ördögtől való egyik sem,
amióta képet készítenek nagyrészt mindig szembe kellett nézni ezzel. És ha sikerül az alkalmi jellegű feladatot az
alkotónak a hosszabb távú elképzeléseivel egyeztetni, akkor nem kell, hogy
minden esetben az alkotói fantázia korlátozó tényezője legyen. Ez a külvilág
felé kapocs a belső elképzeléseink konkretizálására. És ezzel már is elérkeztünk
a beszélgetésben felvetett „sorrendiség” kérdéséhez, amit Erdei János az utolsó hozzászólásában felvet, hogy mi van előbb, a „tyúk vagy a tojás?”.
Az ott megígért, Heidegger A művészet eredete című könyv
teljes újra olvasását elnapoltam, mert az általam eddig nem ismert négy-öt
oldalas kiegészítés, amellyel 1956-ban a szöveg bővült, első olvasás alapján
úgy látom, hogy lényegi változást nem jelent a mű egészét illetően. Finomodnak a fogalmak, de épp
ezáltal számomra továbbra is megmarad a szöveg a költészet és a tudományos leírás
határmezsgyéjén, a kimondott és kimondatlan egyensúlyában, amely nyitottan
hagyja a kérdést. Ez megerősített abban, hogy az évtizedek óta irányt
jelentő értelmezésnél maradjak, és ez alapján fogalmazzam meg ezzel kapcsolatos
álláspontomat.
Velem ellentétben, Erdei János azt mondja az idézett szöveg
utolsó hozzászólásában, hogy a kontextus függőség másodlagos a művek
szempontjából, azzal a kiegészítéssel, hogy: „1/ elsősorban személyes (a
művekhez való viszony, és így a megítélésük is.”. Én ma már, az alkotói gyakorlatban
ezt másképp látom. Magam is Fischer Ernő irányításával a „művészet vallásban”
nőttem fel, és talán túl sokáig gyakoroltam az ebből eredő alkotói módszert
ahhoz, hogy máig nehezen tudok szabadulni
tőle. Pedig az ebből származó visszásságok számtalan példáját láttam és éltem át,
természetesen a sok pozitív élménnyel együtt. Néha ágáltam ellene, de csak kb.
húsz évvel ezelőtt tudtam rászánni magamat, hogy tudatosan szakítsak ezzel a
művészetszemlélettel.
A többször emlegetett
Budaörsi műhelyben – amely a saját műtermemben működött - a külvilágtól
elhatárolódva, biztonságban jól éreztük magunkat Tanár úrral és alkotó
társaimmal. Olyan volt ez, mint egy „zárt osztály”. Nem véletlenül teszem ezt idézőjelbe, mert nem
ide illő módon, itt ténylegesen a kórházi zárt osztályra gondolok. A hetvenes
években volt módom majd tíz évet dolgozni a János Kórház Pesthidegkúti
Gerontopszichiátrián, ahol nap-mint nap tapasztaltam a normális világból való
kirekesztettséget, elzártságot, és a realitásoktól
való távolságot. Igaz, mi nem kényszer elzártak voltunk, saját akaratunkból csuktuk
magunkra a rácsos ajtót. Így, a Budaörsi Műhely igazi elefántcsont torony volt
számunkra, de a látszólag nyitott és a külvilághoz szorosan kötődő Budapesti
Pedagógus Képzőművész Stúdió - alkotói gyakorlatunk szempontjából a második otthonunk - a látszat ellenére a
képzőművészeti világtól, szintén el volt zárva. A rajztanárokat a
professzionális művészeti életben nem vették és ma sem veszik komolyan, de mi
magunk sem tettünk semmit, ennek megváltoztatásáért. Ezért nem véletlenül
hoztam fel a Budaörsi Műhely és a kórház példáját, mert a művészeti élettől
való közvetlen elzártságunk és csupán a
közvetett kapcsolatunk a külvilággal, amolyan terápiás cselekedetté tette az
alkotói gyakorlatot.
Az elmúlt két évtizedben a legkülönbözőbb területen és
legkülönbözőbb módon megkísérelt kontextusba kerülés „kitörési kísérleteinek”
feladását követően, a művészethez való mai viszonyom, a közvetlen kapcsolat
tekintetében maradt a régi. Azzal a különbséggel, hogy a „művészetvallás” pátoszos
mítoszát elhagyva, önterápiás céllal, a
magam lelki egyensúlyának fenntartása érdekében, ma már „csupán” egzisztenciális
szellemi létérdek az alkotás. Nem mondom, hogy ebben a helyzetben elkeseredett
lennék, mert a tapasztalataim által tudatosan újra ezt választottam. 1997 és 2017 között az elért
eredményeim, az én középszintű képességem, tehetségem és a képzőművészet területén
szerzett – illetve nem szerzett – iskolázottságom nélkül, ezzel akár már sikeresnek
is hihetném magamat. De távol áll tőlem a saját produktumommal való elégedettség. Ami
viszont mégiscsak elkeserít, hogy Fischer Ernő lényegesen magasabb színvonalú
életműve, ebből a szemléletből adódóan nem sok különbséggel, a mai napig
hasonló helyzetben van. Ő, Bálint Endrével egy évben, 1914-ben született, és igaz,
Ország Lili több mint tíz évvel volt fiatalabb nála, viszont 1946 és 1950
között együtt jártak a képzőművészeti főiskolára, és megítélésem szerint az
életművük is hasonló kvalitású, de kontextus tekintetében hol vannak már tőle?
A személyes tapasztalat leírása után, pár szót fűznék még a probléma elvontabb, teoretikus végig gondoláshoz. A keresett és tegnap nem talált Heidegger idézettel kezdem, és talán ezzel összesűrítetten el is mondok mindent. „ Maga a művész és a mű mindenkor egy harmadik révén van – mely éppenséggel az első – és kölcsönvonatkozásuk is ennek révén, nevezetesen a művészet által van, amelytől a művész és a műalkotás is nevét nyeri.” Ez csupán egy kiragadott gondolat, amely viszont az egész művön végig húzódik, és szinte refrénszerűen visszatér. A heideggeri körkörös hermeneutikai gondolkodásnak egyik jellegzetes alappillére. A mű, művész és művészet hármas egysége, majdnem olyan mint a szentháromság, nem nagyon érdemes rangsorolni, rangsorba állítani, mert akkor a lényegét veszíti el. Ennek ellenére, mint a vallásban, az alkotói gyakorlatban is, ki-ki a maga módján, az átélt tapasztalatai alapján máshol teremt kontextust vele. Természetesen itt a szó legtágabb értelmében, összefüggés rendszerként értelmezve. Mert a fogalom elsődleges jelentése szerint, a nyelv univerzális hermeneutikája által lép túl az esztétikai szemléleten. Mi magunk sem csinálunk mást, mint nyelvi megfogalmazásokkal próbáljuk körüljárni az egyes műalkotásokat, legyen az klasszikus remekmű, vagy épp most születő alkotás. Diskurzusunk által túllépünk a csupán érzékek által felfogható esztétikai élmények köréből, és nyelvi összefüggésben az érzékfeletti, önmagán túlmutató „transzcendens” dimenzióba helyezzük a tárgyalt műveket. Ebben a tágabb horizontban kibővül az érzéki tapasztalat a nyelvi közeg által keltett asszociációkkal, és alapvetően módosíthatja a műről az első pillanatban felfogható élményt az alkotóban és a befogadóban egyaránt. Az így kialakuló komplex élmény – az esztétikai és hermeneutikai együtthatója - egy-egy műalkotással kapcsolatban, meghaladja a műhöz való viszony személyességének az elsődlegességét. Ekkor állandó körforgásba kerül a mű, a művész és a művészet megítélése, ahol a művészet értelmezése, amely alapvetően filozófiai és művészetelméleti kérdés, korlátozza a művész és a mű megítélését, valamint a mozgásterét. Hogy mit, mikor és miért nevezünk valamit műalkotásnak, ezért számomra nem elsősorban személyes kérdés, hanem a kor által keretbe foglalt mozgástér, ahol kifejthetem alkotói tevékenységemet.
A „művészetvallásból” eredő metafizikai elképzelés megmerevít
és abszolutizál egy tradíciót, és nem veszi figyelembe a történelmi korban
változó jelenségek szemléletet módosító tényét. Ez a kérdés átvezet Erdei
János idézett utolsó hozzászólásának második pontjához, ahol elismeri, hogy
„ezek a személyes (a művekhez való viszony, és így megítélésük is) kontextussá
összegződnek.” Ez, számomra épp azt támasztja alá, amit fentebb leírtam, hogy a személy bármennyire is
extrém és elsődleges, akkor is dominál benne az az összefüggésrendszer
(kontextus), amibe beleszületett. És ez újra Heidegger, a halandóságunkból adódó létbe való belevetettségünk elkerülhetetlensége, ami a műre is igaznak tűnik.
A befejezetlenség és félbehagyás indoka ebben a beszélgetésben található
2019.06.08. Mandel Róberttel való beszélgetéshez szól hozzá Erdei János az én idővonalamon. Annak befejező része.
·
o András László
Alföldi Sok igazság van abban amit megint leírtál, és ezen
társadalmi szinten nem is lehet változtatni, esetleg kicsit jobban
(szocializmus) vagy nagyon rosszul (fidesz) lehet csinálni, mert minden korban
így volt és így is lesz. Viszont a dolog iránti érdeklődés, elkötelezettség,
szeretett egyéni szinten mindig éltető erőt adhat. Szerintem téged is ez éltet,
és a sikereid csak ráadás az egészre. Akinek még ez sem jut, az nézzen először
szembe önmagával - ez rám is vonatkozik - és tegye fel a kérdést, hogy ő mit mulasztott
el ezen a téren, illetve mit tett érte. Ezt követően lehet mérlegelni a tágabb
környezet szerencsésebb vagy szerencsétlenebb körülményeit, amiben minden ember
egyformán kiszolgáltatott. Még a vezérek is! A BUM és Budaörs kérdésére viszont
egyszer szívesen visszatérnék így húsz év távlatában, mert mégiscsak mi is
részesei voltunk, és hogy ma nem vagyunk azok, azt mi választottuk.
o János Erdei Nem(csak)
önmenedzselés kérdése, sőt, elsősorban nem az....
o András László
Alföldi János Erdei Valószínűleg
megint félreérthetően fogalmaztam, ha azt vonod le következtetésként, hogy nem
önmenedzselés kérdése, mert ez épp arra utal, amiről beszélgettünk, és én nem
válaszoltam, a kontextus kérdésére, ahol Te a személyességet tetted első
helyre. Nem felejtkeztem el róla, sőt épp nagyon belebonyolódtam a
válaszadásba, mert lassan tíz oldalas fogalmazványnál tartok, és még mindig nem
jutottam a végére. Viszont holnap reggel kimegyünk két hétre Gödre, és ott nem
lesz internet elérhetőség, ezért ma félbehagyom a blog bejegyzést, és
nyilvánossá teszem úgy ahogy van, amit majd visszajövetelemkor folytatok. Ez
lesz az első rész, és ha ezt befejeztem, akkor a második rész lesz a
tulajdonképpeni műhelymunka képi anyaga, amely már nem lesz ennyire unalmas.
Számomra viszont az eddig leírtak végiggondolása is sokat segít a képi anyag
rendezésében. Száz szónak is egy a vége, hogy ezzel a közhelyszerű
megállapítással fejezzem be, de számomra a facebook rövidre szabott
hozzászólásai, mindig tovább gondolásra inspirálnak, amihez a blog lassúbb,
saját időmhöz szabott tempója kézhez állóbb.
"Folyt. köv."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése