Budaörsi anziksz első összefoglaló blog bejegyzése 2015-ből

 

Budaörsi Műhely

2015. szeptember 2., szerda

Budaörsi anziksz, anno 2000.

                            A Budaörsi anziksz fotó sorozatomnak több alcíme is van, ezért érdemes először azt tisztázni, hogy miért is van ez így. A többszörös névadást csak úgy tudom megvilágítani és megindokolni, ha röviden leírom a történetét. A fényképek 1998-2000 között készültek Budaörsön, ahol születtem és részben még ma is lakom. Így módom volt a faluból várossá lett település fél évszázados átalakulását követni, és és saját tapasztalataim által megélni. Itt következetesen nem használom a fejlődés szót, annak ellenére, hogy gazdaságilag, életszínvonalban, kommunális ellátottságban, szociálisan az egészségügyben, az oktatásban, sportban és a közművelődésben óriási a fejlődés, de mentálisan ez idő alatt semmit sem változtunk. Ezért az átalakulás pontosabb meghatározás, mert magában foglalja a változást, ami a külső körülményekben megmutatkozik, de egyben értéksemlegességével jelenti azt is, hogy lényegében bensőnkben ugyanazok maradtunk. De ez talán természetes is, mert lelki, szellemi, mentális beállítottságunk - amin a kultúránk és a kulturáltságunk alapszik - csak hosszú generációk során alakul át, és még akkor is őriz valami archaikus genetikai maradványt, ami talán sohasem változik.

               

                     De nem csak velünk, emberekkel van ez így, hanem a külső környezetünkkel is, ahol ez a változatlan ős alap a földrajzi adottság, a szó eredeti értelmében vett természeti világ. Persze ezt is lehet rombolni és óvni, de alapjaiban megváltoztatni nem. A település ebből a szempontból kitűnő fekvésű, a Budai hegység déli nyúlványainak medencéjében terül el, őrizve valamit a mediterrán táj, kopáran is varázslatos hangulatából. Ha a fényképeimen háttérként ott is van ez az ős alap, én nem erre fókuszáltam, hanem a ráépített építmények maradványaira, amelyek még ma is őriznek egy régi világot, gyerekkorom emlékeit. És ezt nem az új házakban, a hivalkodóan palotának látszó építményekben, és az újonnan épült városrész lakótelepén véltem felfedezni, hanem az óvárosban még ma is fellelhető tárgyi és környezeti rekvizitumokban. Ezek őrzik az ötvenes évek ínséges időszakát, a hatvanas évek fellendülésnek látszó csalfa illúzióját, a hetvenes évek szűkre szabott szocializmusának kiteljesedését, majd a nyolcvanas évek pártállami hatalmának hanyatlását, és a kilencvenes évek felszabadulásnak hitt, reményteljes újabb illúzióját. Mint már fentebb említettem, a kilencvenes évek végén készültek az itt bemutatásra kerülő képek, és azóta is eltelt már több mint másfél évtized, amelyet - folytatva a sort - az általános kiábrándulás korának nevezhetnénk. 

                          Ez a visszatekintés ma már hozzá tartozik a képek történetéhez, amiből a többszöri címváltozás, és alcímekkel való magyarázkodás is adódik. 2000-ben, amikor először ki lettek állítva ezek a fényképek, akkor "Budaörsi anziksz" címet viselték, majd a részben jogos kritikai támadások miatt, az akkor megjelent helyi újságban, mindjárt kiegészítettem "Az én Budaörsöm alcímmel". Ebben az állapotában eltelt tizenöt év, és a Képírás internetes folyóirat 2015-ben a Buhera  tematikus  számában újra aktualizálta, és megjelentette a fotókat, amihez Kölüs Lajos, Határtalan objektumok címmel készített írása újabb titulussal toldotta meg a sorozatot. Miután a napjainkhoz igazított problémaként közelíti meg a témát, eltekintve a korábbi előzményektől, vállaltam azt, hogy ebben a bejegyzésben viszont visszatérek a keletkezés történethez, illetve pár 2015-ben készült kép hozzáfűzésével kiegészítem azt. Ebből láthatjuk majd, hogy a helyzet lényegében ma sem változott, csak újabb köntöst kapott. Ezért a mostani cím "Budaörsi anziksz, anno 2000, alcíme pedig: "Az én Budaörsöm a huszadik század és az ezredforduló végén és ma. A máról részletesebben majd csak a képek bemutatása után, az írások végén szólok.


                            Először ebben a bővített kiadásban bemutatom azokat a fotókat, amelyeket a Képírás szerkesztőségének átküldtem, hogy válogassák ki belőle, Kölüs Lajos Határtalan objektumok című írásához szánt képeket. Ennek kb. a fele fog megjelenni, ezért utólag az ott megjelenteket kiveszem majd innen, és ezt az anyagot újabbakkal frissítem.  De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ne ijedjen meg a képáradattól, mert a látszólagos esztétizálás mögött, csak így mutatkozik meg az a szociológiai háttér, ami csupán egy-egy kép szemlélése esetében beleragad a szépelgésbe. Erre annak idején előadásaimban kitértem, - képáradat, képáradás megnevezésekkel - amit most nem ismétlek meg. Persze nem tagadom le ma sem, hogy gyerekkori világom felidézéséről volt szó akkor is és most is, ezért alkotónak ez esetben megengedhető egy kis nosztalgikus elégiázás. Az idő múlása viszont beigazolja, hogy a szép alatt, mindig ott lappang a rút is, és a kettőnek az egymásnak feszülése adja azt, ami a műalkotás sajátja.
                                   A képek között a képáradat befogadását kissé könnyítve, beiktatom még a kiállítás megnyitó szövegét, és az országos és a helyi újságban megjelent cikkeket, illetve egyéb hozzá kapcsolódó fényképeket.

Dr.Szabó Ildikó kiállítás megnyitó szövege következik:

Budaörsi anziksz 

 Alföldi László festőművész kiállítása a Zichy majorban

 Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim és barátaim barátai, Az Alföldi László Budaörséhez vezető úton három jelképes ajtó tárul fel egymás után előttünk. Az első ajtón belépve érzékelhetjük, hogy Alföldi László festőművész képeit Budaörs ihlette, ahol él. Az itt látható képek azért készülhettek el, mert alkotójuk ezen a helyen tudta megteremteni azt a világot, amiben úgy sáfárkodhatott az életével, hogy azt sinálhatta, amit a legjobban tud - és amit csak ő tud. 

 A második ajtón belépve a város ismerős képeit véljük felfedezni. Megértjük, hogy a képek Alföldi László Budaörséről szólnak. Azonosak is meg nem is azokkal a látványrétegekkel, amelyek nap, mint nap lerakódnak bennünk, amikor az ismerős terekkeltalálkozunk. Ezek a képek ugyanis nem egyszerű képeslapok a szó hagyományos értelmében, nem egyszerűen Budaörsöt mutatják, hanem azt, hogy egy művésznek - Alföldi Lászlónak - milyen a személyes viszonya Budaörshöz. Alföldi László Budaörse ez. Mindannyiunknak megvan a saját, külön, személyes viszonyunk a világnak ahhoz adarabjához, amelyben élünk. Ezen a viszonyon keresztül próbáljuk meg személyessé tenni világunkat: belakni, berendezkedni benne, számunkra szóló üzeneteket kiolvasni belőle vagy éppen nyomot hagyni rajta - a mi nyomunkat. Házat építünk benne vagy összefirkáljuk afalát, lokálpatriótákként vagy politikusokként megpróbáljuk átalakítani vagy éppen leromboljuk, ha ez fejezi ki a hozzá való viszonyunkat. És miközben építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük a helyet, amiben élünk, engedjük magunkhoz közel vagy tartunk tőle távolságot - azonközben magunkat is építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük, találjuk meg vagy keressük reménytelenül. A térhez való viszonyunk legbelsőbb lényegünk, önmeghatározásunk része. A helyhez való viszonyát Alföldi László úgy fejezi ki, hogy szimbolikusan újrafogalmazza a teret. Egyszerre rombol és épít: megfosztja a konkrét részleteket eredeti jelentésétől és újrafogalmazza, ezáltal pedig nagyobb összefüggésekbe emeli őket. Szétszedi és újra összerakja közös világunk elemeit: újrafogalmazza a konkréthoz való viszonyát. Térértelmezéseiben eddig észre nem vett részletek emelnek be bennünket egy eddig nem vol egészbe. Alföldi László képei egyszerre elvontak és reálisak. Budaörsében egymásra csúsznak a terek és az idők. Az időt a térrel győzi le. Képein a struktúra drámája és a faktúra lírája a pillanatnyi valóságot abszolút valósággá konstruálják. Térkollázsainak különös varázsát tökéletes, a lényeget kijelölő szerkezetük, aranymetszéseik, értelmezésünket vezető alapelemeik és a rájuk feszülő, lebegő, leheletfinom szövetek között feszülő titok adja. A képek szerkezete maga a stabilitás, felületük, faktúrájuk maga az illanékony idő. Kiemel és felemel, új összefüggésekbe helyez, bekeretez, megbillent, egymásra vetít, elcsúsztat, ablakká tár és megkérdőjelez: szóval, szétszed és összerak, hogy drótkerítéseinkben, Trabantjainkban és jóllakottan mosolygó, páros kukáinkban, sufni-, ház- és templomépítő törekvéseinkben egyaránt megmutassa esendőségünket és nagyságunkat. Ha a harmadik jelképes kapu is feltárul előttünk, még elvontabb világba jutunk. Ezek a képek ugyanis Alföldi Lászlóról, az emberről, a művészről és a gondolkodóról szólnak, aki Budaörs és a fényképezés ürügyén hozott létre olyan megrendítő műalkotásokat, amelyek művészetéről, emberi és művészi filozófiájáról, a helyhez való viszonyáról egyaránt szólnak.Képei úgy haladják meg a hétköznapokat, a viszonylagosságokat, hogy esztétikai eszközökkel győzik le az egyetemestől való félelmünket és kapcsolnak össze bennünket az áhított szabadsággal. Alföldi László képei világában le tudja győzni a személyes és a közös, a rész és az egész, a pillanat és az örök, a tér és az idő, a hely és a személy, az otthonos és az elidegenedett ellentmondásait. Térkollázsai felfedik a rendetlenség mögöttirendező elveket, az esetlegességekben a kompozíciót, a lényegtelenben a lényeget. De arról is tanúskodnak, hogy a csúnya is szép és a szép is csúnya. Minden tőlünk függ: attól, hogyan közelítjük meg őket. És ezek a képek segítenek abban, hogy egy kicsit úgy nézzünk a sufnikra, reklámokra, padlás- és plakátmagányokra, telekre és tavaszokat ígérő ágakra, hogy közben emlékezzünk az idő múlandóságában a tér örökkévalóságára. Sokféle személyes viszonyunkból kel önálló életre az, amit úgy mondunk: spiritus loci, a hely szelleme. Ha megadatik, hogy ne csak ott legyünk a helyen: a tér és az idő kereszteződésében, hanem részesüljünk is belőle, szelleme életünk része lesz:álmodunk vele és emlékezünk rá, kitörölhetetlenül hordozzuk magunkban. Benne lesz örök időkre minden térben, utcában, házban, udvarban és udvarházban, ami egy pillanatra megállít bennünket, bár nem tudjuk miért, bárhol is legyünk a világban. A helyek szellemének szerencsére önálló életük van. Ha egy művész fogalmazza meg a helyhez való viszonyát, megfogalmazása nem csak versben, képben, kőben, zenében marad fent, hanem részévé válik a hely kollektív szellemének is. Nekünk, magyaroknak Párizsban, arue Cujas-ban örökre lejteni fog a járda, mivel egy Radnóti Miklós nevű honfitársunk révén a rue Cujas-ban kissé nekünk is lejt a járda. Es a boulevard Saint-Michelen nyáron is mindig meg fog bennünket érinteni az ősz és akkor is elsuhan mellettünk a halál, ha az életre gondolunk, mert egy másik honfitársunk - Ady Endre - révén a boulevard Saint-Michel a mi Szent Mihály útunk is. László is hozzátett valamit a mi tereinkhez, útjainkhoz és utcáinkhoz, kerítéseinkhez, ablakainkhoz, templomainkhoz és temetőinkhez. És hozzátett valamit a mi Budaörsünkhöz is. Annak, aki végigjárta az ő Budaörséhez vezető utat, ezentúl a Szabadság út már örök időkre farkasszemet néz a puszta alakjával, hátoldalával is üzenő stoptáblával. A nyomorúságos kék, fehér rozsdabarna vagy zöld vasajtók és a megható piros, fehér, zöld vagy éppen megállapíthatatlan színű ablakkeretek már végérvényesen egymásra rímelve fognak megszólítani bennünket. A budaorsi Nepumoki Szent Jánoshoz, a gyónási titkok megőrzőjéhez pedig immár soha nem fog bennünket közel engedni az örökké piros lámpa. Feje fölött kék nyíl mutatja az irányt: följebb, följebb. Alföldi László szemérmes művész: nem mondhatja el senkinek, hogy milyen ő és milyen a világhoz való viszonya. Elmondja hát mindenkinek. Szabaduljon hát ki a hely szelleme a képekből és élje önálló életét. A kiállítást megnyitom.  

Budaörs, 2000. május 1. 

 Szabó Ildikó

                           

                                      Itt kellene beiktatnom a kiállítás helyszínét, a Zichy major történetét, mert szervesen kapcsolódik a kiállított anyag témájához. De mivel a közeljövőben erről egy külön blog bejegyzést készülök írni, ezért itt csak röviden idézek belőle. Ez Budaörs egyik legrégebbi épülete, az ezerhétszázas évek második felében épült magtár, amely az utolsó fél évszázadában ipari üzemeknek adott otthont. Először a Budaörsi Vegyesipari KTSZ kötélgyártó üzeme működött benne, majd a rendszerváltást megelőző évtizedben egy asztalos műhely. 1989 után, mivel felszámolták a KTSZ-t, üresen állt egy évtizedig. 2000-ben feleségemmel T.Horváth Évával ketten kitakarítottuk, kimeszeltük és Mandel Róbert által szervezett Budaörs Fesztivál keretében kiállító teremmé avattuk. Ezt követően három évig csak mi használtuk az évente megrendezendő fesztivál kiállításokra. 2001-ben T.Horvát Éva anyagát mutattuk be, majd 2002-ben Horváth Zoltán HVG plakátjait. Ezt követően átvette tőlünk a Budaörsi Művészek Egyesülete az épület üzemeltetését.                                 

Ebben az állapotban szunnyadta álmát az épület tíz évig, mígnem mi felébresztettük.

Ugye milyen kísértetiesen hasonlít az eddig látott külső képekhez? 

Majd pár hét múlva ilyenné lett.

Ezután kezdődhetett a kiállítás rendezés.

Ezután jöhetett a megnyitó.

Középen Szabó Ildikó, jobbra Vándor András, balra pedig a kiállító művész, jó magam.

A széken ül a mesterem, Fischer Ernő, nyolcvanhat évesen.

A közönség egy része.

A vendégek között - csípőre tett kézzel - Wittinghoff Tamás polgármester.

Összefoglalás képen nézzünk meg még egy képözönt  a kiállított fotókból.

Az tény, hogy nagyon kevés képen volt látható ember, de azért egy-két kivétel akadt.

Vasárnap délután.

                        Ma sem tagadom, hogy a sorozat felvállalt szándéka volt az esztétizálás, mert abban láttam annak lehetőségét, hogy feloldjam azt az ellentmondást, ami az ábrázolt világ rendezetlensége, és az én esztétikai rendezettség igényem között fennállt. A látvány megkomponálása adta azt a lehetőséget, hogy olyan képkivágásokat, kiemeléseket, egymásra vetítéseket  alkalmazzak, amelyek részben legalább feloldják ezt a feszültséget. Így egyszerre lett látható az a mentális zűrzavar, ami a kollektív énünkből fakad, és amit mint individuumok minden időben és korban, a magunk módján korrigálni tudunk.  

                     Záróképsorként bemutatok még 2015-ben készült néhány fotót, amely Budaörs fő utcájáról készült, a lakásom ablakából, mely egyben szülőházam is. Ez a képsor bizonyítja számomra, hogy tizenöt évvel ezelőtt nem tévedtem, mert a helyzet, ha más módon is mutatkozik meg, lényegében változatlan. Minden jó szándék, és gazdasági gyarapodás ellenére, vizuális és esztétikai kulturáltságunk, egy lépéssel sem tart előbbre.

Milyen jó, hogy ma már nem mi állunk sorban - mint ötven évvel ezelőtt - egy használt ruhadarabért.

És mind ezt tudjuk. Felállítunk egy pergólát, és úgy teszünk, mintha semmi ilyen nem létezne. A paradoxon az egészben az, hogy tíz évvel ezelőtt a háttérben látható ház külső homlokzatának felújításához az önkormányzattól, majd két millió forint támogatást kaptunk, a környezet esztétikai rendezése érdekében. 

A szobámból én is a függöny "rács" másik oldaláról nézem, hogy zajlik az élet.

Vége

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Magamról

Alföldi László András

Teljes profil megtekintése

Blogarchívum ►  2022 (2) ▼  2015 (3) ►  december (1) ▼  szeptember (1) Budaörsi anziksz, anno 2000. ►  június (1)