Alföldi László Hommage a Fischer Ernő (2015) című kiállításának bővített kiadása. (Négy éve vázlat, most sincs befejezve!)

Alföldi László: Pompeji vázlatok, 50 x 100 cm, paratípia és kollázs, 2012.

                "Ha jól belegondolok lassan hatvan éve töprengek azon, hogy mi módon legyek festő, vagy mi miképpen ne legyek az. Mivel máig nem döntöttem el, nem látom nagy valószínűségét annak, hogy ebben a kérdésben az életem hátralevő éveiben előrébb jutok. Ezért lassan feladok minden járhatónak tűnő utat, és úttalan utakon bolyongva keresem tovább azt, amit a kezdeteknél már megtaláltam. Azt a titkot, amit csak a kép tud megadni, hogy megállítja az időt. De itt nem a bennem kavargó mentális képek tovatűnő idejére gondolok elsősorban, - pedig néha milyen jó is lenne a fotósok naiv hite szerint, egy-egy szép  pillanat megállítása - hanem az anyagban rögzült képek idejére, és azok számon kérő, sokszor kínzó visszatekintésére. Mert a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő elvesztésének pillanatát, és ezáltal szembesít a múlandóságunkkal, amely elégikus lehet, de örömteli nem. 

          A képnek ezt a mélységét a gyakorlatban és az elméletben egyaránt kutatva, hol közelebb kerültem már a nem múló időhöz, hol eltávolodtam tőle, de bűvköréből kikerülni soha sem tudtam. Mert az álló idő időtlensége csak a képben tud megmutatkozni, és alkotó és befogadó egyaránt csak itt tudja átélni. Ezért aztán mindegy, hogy festő e valaki vagy csak a kép szemlélője, ha belemélyed egy-egy kép látványába, ott pár pillanatra rátalálhat az örökkévalóságra, a mozdulatlan időre. Persze a kép terében tovább bolyongva, meg-meg állva és elidőzve benne, ott is csak megfejthetetlen titkokra talál. Mert a képek tükrében látjuk igazán magunkat, ahol az anyagban rögzült mű belső történése, és a külső történetisége sokszor valóságosabb, mint mi magunk vagyunk. A mentális pillanatokon túljutva, megmutatja a bennünk össze sűrűsödött időt. Felráz az itt és most kábulatából, és a saját történetiségünkbe lök. Ez az a pont, ahol mindegy hogy festő vagyok vagy sem, és hiába próbálok menekülni a képek számon kérő tekintete elől, a művekkel  szembesülni kell.

 (Idézet, 2015. áprilisában a Budaörsi Város Könyvtárban megrendezett, Hommage á Fischer Ernő című kiállításom, általam írt megnyitó szövegéből.)

                  

                             

Alföldi László: Sopron, 50 x 100 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évekből.

I. fejezet: Stúdiumok és a soproni művésztelepek (a nyolcvanas évek)

                  A fejezet címében említem a stúdiumokat is, de itt most a bejegyzésben részleteiben nem fogom tárgyalni, csupán azért idézem fel, mert ebben az időben sok készült belőle. Viszont ennek egyszer egy külön fejezetet szánok. Csengery Béla anyagát tárgyalva részben már érintettem a témát, de ott is csak töredékesen, mert pedagógiai szempontból lényegesen többet kellene mondani erről. Különösen azért, mert Fischer Ernő rajztanítási módszere főleg a szakkörök és stúdiók vezetésében bontakozott ki, mivel a főiskolán Ő maga is követte a tanmenetet, és igazodott a hivatalosan előírt programhoz. 

                       A soproni művésztelepi munkákat is csak részben érintem, hogy jelezzem saját Fischer korszakom kezdetét, amit a nyolcvanas évek második felétől számítok. Lényeges ezt az előzményt is bevonnom a tárgyalandók körébe, mert ebben az időszakban sajátítottam el azokat a technikai megoldásokat, amelyeket Tanár úr saját festői gyakorlatában alkalmazott. Itt főleg az íróka használatát kell kiemelni, mivel ez nem csak  eszközbeli másságot jelent az ecsettel szemben, hanem a rajziság hangsúlyozásával, lényegi tartalmi másságot is eredményez. Persze a kollázs, illetve a pszeudokollázs legalább ennyire sajátos kifejezésbeli változásokat hoz létre a hagyományosan ecsettel festett képekkel szemben. Nem akarok a technikai megoldások részleteibe elmerülni, csupán az írókával készült Sopront ábrázoló képeimmel, és a kollázsozott csendéletekkel jelezni szeretném azt, hogy ebben az időben sokat dolgoztam ezekkel az eszközökkel. 

                      Fischer Ernő munkásságának feldolgozásánál többször említettem már, de itt most szükségét érzem újra kiemelni, hogy az 1989-es év, nemcsak a rendszerváltás szempontjából volt fontos életünkben, hanem a mi kettőnk közötti kapcsolatában is fordulópontot jelentett. Ekkor volt Tanár úr hetvenöt éves, és a Csontváry Galériában rendezett születésnapi kiállításán kért meg arra, hogy pár képének felnagyított változatának elkészítésében működjek közre. Megtisztelő és egyben meglepő volt a kérés, és alapvető kishitűségem miatt el is bizonytalanított, hogy eleget tudok e tenni ennek az elvárásnak.  Ezért úgy vállaltam a feladatot, hogy az akkor már létező Vinkli Kör néhány tagjára (Kölűs Judit (1950-1994), T.Horváth Éva, Csengery Béla, Nagy Imre Gyula) is kiterjesztettem a kérést és a munkát. Végül pedig ez a társaság lett a Budaörsi Műhely alapja.

                 Az első két Sopront ábrázoló kép azt a sajátos technikát mutatja, amit abban az időben alakítottam ki, hogy kézi nyomással is sokszorosítható legyen egy felrajzolt téma. Erre azért volt szükség, mert így egyszerre több variációt lehetett készíteni, és végül egy nagyobb szériából a legmegfelelőbb alapot lehetett tovább fejleszteni. A harmadik kép már egy ilyen tovább dolgozott állapotot mutat, ahol a kollázs is megjelenik, és a fekete nyomódúcként működő fekete kontúr mellett feltűnik a szövedékrendszert  felülíró, és a kollázst szervítő fehér vonalháló is. A három kisebb méretű vázlat pedig azt mutatja, hogy miképpen variálódik a téma, számtalan hasonló darab elkészültével, mígnem  kialakul  a véglegesnek tartott változat, ami a nagyobb méretű mű alapja lesz.

Alföldi László: Sopron, 50 x 100 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek második feléből.

Alföldi László: Sopron, 50 x 100 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek második feléből.

Alföldi László: Sopron, 20 x 60 cm, vegyes technika, a nyolcvanas évek végéről.

                A tisztán kollázs technikával készült képek és vázlatok a formaképzés különböző lehetőségeit mutatják, ugyan annak a témának a variálhatóságával. Itt a felhasznált papírok mintázatának esetlegességei oldják a sablonszerűen használt formák merevségét, és így a véletlen és a formai szigor egymásnak feszüléséből jön létre a kép. 

                        Ezzel a stúdiumi időszakból való pár példa felvillantásával csupán láthatóvá kívántam tenni, hogy mik foglalkoztattak abban az időben, amikor tudatos választásként vállaltam az úgynevezett Fischer korszakot, amit a következő fejezetben fogok bemutatni. 

Alföldi László: Sopron, 30 x 40 cm, kollázs, nyolcvanas évek végéről.

Alföldi László: Csendéletek, 50 x 70 és 20 x 35 cm, kollázs, a nyolcvanas évek második feléből.

II. fejezet: Fischer korszak (a kilencvenes évek)

                    Ebben az évtizedben - mivel ekkor még nem volt önálló kiállításom - a jelentősebb csoportos kiállításokon bemutatott munkáim által illusztrálom röviden  az akkori tevékenységemet, és írom le a hozzáfűzendő mondanivalómat. Majd az ezt követő fejezetben az önálló kiállításokat veszem sorra, mivel ezek a nyilvános közszereplések képezik alapját annak, ami lényegében megtörtént velem. Mert mint a bevezető szövegben már említettem, ma sem tudom, hogy festő vagyok e, vagy sem, és ez a bizonytalan szakmai identitásom bizonyára megmarad már az életem végéig, de ennek ellenére mégiscsak el kell számoljak valahol magamnak ezzel a tevékenységemmel. A 2014-es, Fischer Centenáriumi évben a facebbok-on és a blogban végzett írásos tevékenységem egyik indító oka is a sok közül ide köthető, mivel az általam sokszor mottóul idézett Gadameri gondolatból indult ki. Ez pedig így hangzik: "Az igazi szándékom azonban filozófiai: a kérdés nem az, mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl mi történik velünk." (Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer.) Mert vívódhatok én azon, hogy miképpen leszek festő, vagy miképpen nem leszek az, ha minden akarásom  és tevékenységem mégiscsak afelé visz, hogy azzá váljak, ami ellen hadakozom. Ugyanis évtizedek óta részese vagyok valamilyen szinten a képzőművészeti közéletnek - még ha periférikusan is - és rendszeresen gyakorlom ezt a tevékenységet, folyamatosan részt veszek csoportos kiállításokon, és az elmúlt tizenöt évben tizennyolc egyéni tárlatot rendeztem. Ez a tényszerűség kikerülhetetlen, és nem lehet meg nem történtnek tekintenem. Tehát előbb-utóbb mégiscsak meg kell értenem, hogy mi történik velem. Kételyeim így is megmaradnak, de számot vetve a ténykedéseimmel és ütköztetve a róla kialakított elképzeléseimmel, most már csak az lehet kérdés, hogy milyen "festő" lettem, és leszek az elkövetkező időkben. Ennek szellemében összegzem a következőkben a történteket.   

                       

Alföldi László: Korpusz, 50 x 70 cm, olaj, 1990.

               

          1990. nyarán Zsámbékon a Tanítóképző Főiskolán rendezett közös kiállításunkkal, cseréptörésre is vittük a dolgot, mert azt, amit a Fáklya Klubban nem tudtunk sohasem megvalósítani, hogy külön csoportként állítsunk ki, itt "Vinklikör" néven megtettük. Ezzel legitimáltuk is önállóságunkat a Stúdiótól, annak ellenére, hogy közben 1995-ig továbbra is bejártunk rajzolni, és a művésztelepeken is részt vettünk. Amolyan kiváltságos félék lettünk a társaságban, Tanár úr bizalmasai. 

             De ezt is csak azért érintem, mert ezen a kiállításon már olyan képeket állítottam ki, amelyek közvetve vagy közvetlenül később Fischer Ernő munkáiba is szerepet kaptak. A zsámbéki kiállítás katalógusának borítóján szereplő fenti kép előzménye volt annak a kőkereszt sorozatnak, amiből annak idején több tucat variációt készítettem, és ez alapján kidolgoztam egy aszimmetrikus golgota kompozíciót. Egyik ilyen képemet később oda adtam Tanár úrnak, és Ő saját művé alakította. 

Alföldi László: két Golgota a zsámbéki kiállításról, és a kiállítás plakátja. A baloldali kép Tanár úr által korrigálva a fehér krétával lefedett részeken, a jobboldali korrigálatlan.

Alföldi László: A fenti Korpusz és annak vázlata, illetve grafikai változata.

A zsámbéki kiállítás katalógusának bevezetője.

Alföldi László: Golgota, 70 x 100 cm, olaj és vegyes technika, a kilencvenes évek elejéről, az aszimmetrikus rompozíció legnagyobb méretben megvalósított változata.

 Bal oldalon az általam festett Golgota, jobb oldalon pedig ennek a képnek Fischer Ernő által tovább festett változata, az Ő szignójával, 1993-ra  datálva.

Alföldi László: tizenkét lapból álló körmenetet feldolgozó sorozat, aszimmetrikus Golgota ábrázolása, mely papírnyomattal és önkollázsozással  készült, a kilencvenes évek elején. Mérete: 30 x 45 cm.

Nagy Imre Gyula: Zsámbéki templom. A fentebb látható plakáton szereplő kép.

                 Itt még annyit el kell mondani a zsámbéki kiállításról, hogy a Kép és Zene címet azért kapta a bemutató, mert a megnyitón a Budaörsi Pro Musica kórus, Sapszon Ferenc Lisz-dijas karnagy vezetésével egy órás hangversenyt adott. Ennek kiváló helyszíne volt a kiállító tér, mert egykor kápolna volt, amely nagyon jó akusztikával rendelkezett. és a képek szakrális tartalma is illeszkedett a hely szelleméhez.. 

                 Következő állomása a társaságnak az angyalföldi kiállítás volt, amikor csatlakozott hozzánk még Bíró Judit, és zenész és képzőművész barátunk Wittek Béla is. 

                         Ezen a kiállításon száz kis ikont állítottam ki, amiből alább hatvan darab látható. Ezek vázlatként készültek, és tenyérnyi méretűek, ezért önmagukban nem értékelendő alkotások, de elindítói annak a nagy sorozatnak, amiből a kilencvenes években Tanár úr utolsó alkotói korszakának kiemelkedő darabjai születtek. 

Alföldi László: Száz kis ikon, 10 x 7 cm, vegyes technika, 1990.

Alföldi László: Száz kis ikonból részletek.

                 A következő Ikonjaim a kis ikonok alapján készültek, már nagyobb méretben, az általam kifejlesztett, és a Sopron képeknél már említett sajátos nyomó technikával. Ez is az íróka adta rajzi lehetőségre épült, és arra, hogy az iskolai táblák festésére használt vizes bázisú műgyantás festékkel sikerült olyan sűrű anyagot előállítanom, amely elég magas dúcot alkotott ahhoz, hogy kis szériás nyomatokat lehessen készíteni róla. Ez még a kézi monotípiás változat esetében is meggyorsította az alapok gyártását, hát még amikor már présgépen  nyomtam át. Ez annyiban volt érdekes, hogy a nagyszámú esetlegességek, olyan véletlenszerűségeket tártak fel egy-egy lapon, amelyek további inspirációt adtak az újabb formai megoldásokhoz. A mester ekkor már a nyolcvanadik éve felé közeledve fizikailag sem bírta ezt a munkát, de rettentően érdekelte és élvezte a nagyszámú variációs lehetőséget, amit a kis ikonokban, majd  az  70 x 50 cm-es és 80 x 60 cm-es méretben megvalósítottam, és megosztottam vele. Az is inspirálta, hogy párhuzamosan én is készítettem ezekből saját alkotásokat, amelyeknek viszonylatában mindig elemezte a saját munkáit is. Tehát itt nem csak az alapok tényleges előállítása volt az együtt dolgozás lényege, hanem a szellemi egymásra hatás is. 

                  Az én szempontomból így utólag is annyiban érdekes ez az időszak, és főleg a félalakos Pantokrátor sorozat, amely eltartott vagy öt vagy hat évig, hogy az akkor készült munkáimat sohasem állítottam ki. Tanár úr sem szorgalmazta ezek nyilvánosság előtt való szerepeltetését, és ennek következtében életem első önálló kiállítását így csak 2000-ben nyitottam meg, és érthető módon egészen más művek bemutatásával.. Pedig ma sem tartom teljesen értékteleneknek ezeket az alkotásaimat.  

Alföldi László: Ikonok, 70 x 50 cm, vegyes technika. Balra sajátos technikával készült nyomódúc, jobbra az arról készült kézi nyomat (monotípia).

Alföldi László: Ikonok, egyenként 80 x 60 cm, vegyes technika, a kilencvenes évek első feléből. A két szélső de-kollázsos technikával, vissza tépéssel és smirglizéssel készült, a középső pedig vizes alapon, olajos folyatott írókázással.

Alföldi László: Ikonok, egyenként 70 x 50 cm, a kilencvenes évek első feléből. Technikája: nyomódúcok, átfestve.

Alföldi László: Ikonok, (alapok Tanár úr részére, amelyekből később önálló alkotásai készültek), egyenként 83 x 64 cm, vegyes technika, a kilencvenes évek első feléből.

Balra az első kép: Alföldi László, Félalakos Pantokrátor, 83 x 62 cm, vegyes technika, 1990. Tőle jobbra ugyan az a kép Fischer Ernő által tovább festve különböző fázisokban.

 A fentei kép befejezett változata: Fischer Ernő: Pantokrátor (A szenvedő), 83 x 62 cm, vegyes technika, 1991. 

                          A félalakos Pantokrátor sorozatnak én voltam a kitalálója és részben Tanár úr munkáinak is előkészítője, de fordított hatásként, ugyanebben az időben Fischer Ernő korábbi egész alakos Pantokrátor képei alapján, készítettem én is egy parafrázis szerű sorozatot. Azért nem nevezném teljes mértékben parafrázisnak, mert később ez is vissza fordult a kölcsönösség viszonyára. Amikor ezeket fénymásolással sokszorosítottam, akkor a fénymásolatok alapján egyes lapokat a Mester tovább fejlesztette, és így született többek között az 1999-ben festett kisméretű Mozaik terv című képe, amelyet itt is láthatunk majd.

Alföldi László: Pantokrátor, 83 x 64 cm, vegyes technika, 1992.

1992-ben a zalaegerszegi zsinagógában rendezett kiállításunk plakátja, amelyen az én alkotásom szerepel,

Fischer Ernő három egész alakos Pantokrátor képe, a nyolcvanas évekből.

Alföldi László: egész alakos ülő Pantokrátorok, egyenként 83 x 64 cm. vegyes technika, a kilencvenes évek elejéről.

Alföldi László: Pantokrátor, (fénymásolt alapon tovább fejlesztett változata),30 x 20 cm, vegyes technika, a kilencvenes évek első feléből.

A fenti képek részletei.

Alföldi László: Pantokrátor, (fénymásolt alapon tovább fejlesztett változatok), 30 x 20 cm, vegyes technika, a kilencvenes évek első feléből.

Fischer Ernő: Mozaik terv, 35 x 23 cm, vegyes technika (a fentebb láthatókhoz hasonló, fénymásolt alapomon), 1999. (A 2012-es Fischer katalógusban tévesen datálva!)

Alföldi László: Pantokrátorok, egyenként 83 x 64 cm, vegyes technika, a kilencvenes elejéről.

               

                        Fénykép a zalaegerszegi kiállításról ahol öt Pantokrátor képeim és Kölűs Judit látható.

    Az úgynevezett Fischer korszak tíz éve azt jelentette számomra, hogy igyekeztem teljes mélységében megismerni azokat a technikai eljárásokat, és képépítési módszereket, amelyeket Tanár úr az előző évtizedekben kialakított és alkalmazott. Látható volt a bejegyzés elején, hogy a Sopron városképét ábrázoló sorozatom technikai megoldásánál hogyan használom az írókát, amely egyik fő jellemzője a mester stílusának, de ott  a kompozíció kidolgozása a saját közvetlenül átélt és megtapasztalt élményeim alapján készült. Viszont ebben az időben nagyon sok alkotásomnak a témája és a megformálás módja is közvetett módon, a Fischer művek alapján született. Sorra vettem Tanár úr életművének jellegzetes motívumait, és az Angyali üdvüzletektől a Tengeri Vitorlásokig, vagy éppen a fentebb tárgyalt Pantokrátoroktól a Virág csendéletekig, szinte minden témát megfestettem én is. Ezzel persze nem csak a technikát sajátítottam el, hanem megpróbáltam azonosulni azokkal a belső tartalmakkal is, amiket ezek a művek jelentettek. Közel állt hozzám is az első generációs értelmiséginek az a mohó vágya, amely Fischer Ernőre is jellemző volt, hogy az egész művészettörténeti előzményeket a maga módján feldolgozza. Így jutottam el a katedrálisokhoz is, ami Tanár úrnak is egyik ismert sorozata volt. De mint a továbbiakban látható lesz, én nem maradtam meg ezeknél a szakrális témáknál, és sok esetben a profánabb motívumok transzcendens megoldásánál sem, hanem végül sokkal e világibb vizekre eveztem. Minden esetre a Fischer életmű megértéséhez ez számomra kikerülhetetlen stúdium volt. Az így megalapozott együttműködésünk termékeny időszakot jelentett Tanár úr munkásságában, és nekem nagy lehetőséget a műhelymunka megismerésében.   

Alföldi László: Katedrális, 25 x 70 cm, vegyes technika, a kilencvenes évekből.

Alföldi László: Virágcsendélet,  70 x 50 cm, vegyes technika, a kilencvenes évekből.

             Tulajdonképpen még bőven benne vagyunk a kilencvenes években, épp hogy a közepét elhagytuk, amikor  kezdett meginogni az egyértelmű és minden tekintetben elkötelezett bizalmam a Mesterben. Igaz már az indulásnál - 1989. novemberében - amikor előálltam a mester és tanítvány mibenlétét megfogalmazó hatoldalas írásommal, akkor sem találtam Tanár úr részéről egyértelmű támogatásra, de ezt akkor nem akartam tudomásul venni. Egy előző blogbejegyzésemben ( Ebben a bejegyzésben leírom azt, hogy miért nem írok Fischer Ernőről címmel, 2014. augusztus 10.) kitértem már ennek a kérdésnek  elemzésére, ezért ezt most itt nem részletezem, csupán utólag emlékeztetem magamat is, hogy előre számolni kellett volna ennek későbbi következményeire. Amikor, 1996-ban felvetődött, "Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig" című könyv írása, akkor kerültem újra bizalmatlansági válságba, amit már nem lehetett nem tudomásul venni. Azzal, hogy a könyvnek a nyertes pályázati referenciája az én 1995-ben tartott öt előadásom anyaga volt, és ennek ellenére Tanár úr szakmai presztízsem hiányában nem bízta rám a megírását, ezért be kellett  látnom, hogy vesztettem. Látványos törés vagy szakadás nem következet be a kapcsolatunkban, de a könyv megjelenésétől (1997.) megkezdődött a lassú leválás, Fischer Ernő világáról. Persze készítettem még alapokat és szerveztem a nagyméretű képek előkészítését, de az a lelkes együttműködés és együtt gondolkodás, ami a kilencvenes évek első felében megvolt közöttünk, az utolsó öt évben már hiányzott.

          De volt még egy tényező, ami lényegesen befolyásolt ebben az időben. A nyolcvanas évek óta Fischer Ernő mellett párhuzamosan nagy hatást gyakorolt rám Kovács László (1944-2006.), budaörsi festő munkássága is, és érdekes egybeesés volt, hogy épp 1997-ben volt módom egy hat hétig tartó művésztelepen intenzíven együtt dolgozni vele, ami részemről szintén kudarccal zárult. Ez már valószínűleg az én hibámból adódott, mert Tanár úrtól elszenvedett sérelmem miatt, itt olyan intenzitással fogtam a munkához, hogy ezzel irritáltam Kovács Lászlót. Ebből adódóan az ott készült több tucat munkámból, a művésztelep záró kiállításán nem tette lehetővé, hogy teljesítményemhez mérten méltó módon képviselhessem magamat. Pedig munkásságomat máig meghatározó alkotások sora született ott, talán épp az itt felvázolt kettős konfliktusomból adódóan. Ekkor már ösztönösen leakartam válni Fischer Ernő világáról, és tudatosan el akartam határolódni Kovács László befolyásolásától is. Ez a kettős szellemi törés érlelte meg bennem azt, hogy ha nehezemre is esik, de festőileg önállósulok. Mivel eddig még nem lévén egyéni kiállításom, az látszott legdemonstratívabb megoldásnak, hogy a mesterem Fischer Ernő, és a másik szellemi mentorom Kovács László, eddig elmaradt biztatása és bátorítása nélkül is, kiállok a nyilvános közönség elé.
         Lehet, hogy itt buktam meg és ezzel a türelmetlenségemmel vesztettem el végleg a minden arra érdemesnek tartott tanítványnak kijáró beavatást, ami a festők esetében a mester által ajánlt első önálló bemutatkozásban testesülhet meg. Ez ötünk közül, kijárt minden tanítvány társamnak, először T.Horváth Évának, másodjára Kölűs Juditnak, majd Csengery Bélának, és igaz, posztumusz módon, halála után, Bíró Juditnak is. Sőt nem csak azt a biztatást és  megerősítést kapták meg ebben a szimbolikus jelentőségű eseményben, hogy erre a pályára ajánlva lettek, hanem azt a megtiszteltetést is elérték, hogy kiállításaikat Tanár úr nyitotta meg. Az én kimaradásomnak okait ma sem látom tisztán, de azt tudom, hogy önjelölt mester sohasem akartam lenni, ezért most már az életem végéig örök tanítvány maradok. Persze a rám jellemzőnek mondható kitartó küzdelemről még ma sem mondtam le, és talán most ezzel a blog írással rovom le az elhamarkodottságomért járó büntetést azzal, hogy visszatértem ahhoz a feladathoz, amibe belebuktam. Számomra a könyv megírása a kilencvenes évek közepe táján - túl az aktuálisan felkínálkozó lehetőségen, - azért vált  fontossá, mert a kettős kudarc élménye végleg elbizonytalanított abban, hogy képességeim és tehetségem tényleg adottak e a festői pályára. Kora gyerekkoromtól vágyott álmom megsemmisülését éltem át akkor, és úgy mérlegeltem a helyzetemet, hogy ha már festőnek nem is vagyok alkalmas, talán írni róla még megtanulhatok. Akkor is tudtam és most írás közben meg tapasztalom is, hogy szépírói tevékenységre még inkább alkalmatlan vagyok, legalább a magammal szemben támasztott igények szerint, ami a képek alkotása esetében is sokszor kísért. Ennek ellenére én már a nyolcvanas évek második felében nagyképűen felajánlottam Tanár úrnak azt, hogy az addigi munkásságáról, ketten együtt írjunk egy monográfiát. Ebből persze nem lett semmi, mert Ő fáradságra hivatkozva elzárkózott ettől. Pedig megígértem neki, hogy ha rászánja magát erre, akkor megtanulok legalább helyesen és közérthetőbben fogalmazni. Jel volt ez már az erre való alkalmatlanságomat illetően, de ezt sem akartam észre venni. Így adódott az, hogy a kilencvenes évek vége felé - a leírt okok miatt - nem marad más lehetőségem, mint önerőből megpróbálni festővé válni. Igaz, már az általános iskolában szerzett korai elhívatottságomat erre a pályára, tizennégy éves koromban  Apám halála, és ennek okán a képzőművészeti gimnáziumba való bekerülésem hiánya megtörte. Viszont 1966-ban Fischer Ernővel való találkozásom újabb lendületet adott, de a kezdeti sikereimet a katonaság megszakította, majd feleségem, súlyos betegsége a hetvenes évek elején végleg lefékezte a festővé válásom folyamatát. Ennek ellenére sohasem adtam fel ehhez való ragaszkodásomat, de évtizedeket töltöttem azzal, hogy a rendszeres rajzolás és festés mellett, lefojtsam ebéli vágyaimat. Csak 1994-ben, feleségem Kölűs Judit halála után vált világossá számomra, hogy innen már nincs vissza út, akár festő leszek, akár nem, ezután az ezzel való foglalkozás fog szellemileg életben tartani. Ebből a rövid önéletrajzi leírásból érthetőbbé válhat az akkori türelmetlenségem, de amint magam is látom, talán csak a mostani visszatekintés teszi lehetővé a traumáktól való szabadulásom. És nemcsak hogy festő nem leszek, de képzőművészeti író sem válik majd belőlem, mert alig várom, hogy letudva a centenáriumi év kapcsán magamnak kiszabott íráskényszert, újra festhessek. Ez a kettősség munkál bennem kezdetektől fogva. A gyakorlat és a teória iránti azonos vonzalom, amely nem igazán a par excellence művészalkatú emberek tulajdonsága. A túl erős önreflexió, mindig visszafogja bennem az alkotás szabad áramlását, de ugyanakkor az átgondolt problémák és a létrejött megoldások - még ha sok esetben nem is elégítenek ki - mégiscsak újabb lendületet adnak az aktív gyakorlati megvalósításhoz.

            De egyenlőre befejezve a lélektani motívumok fejtegetését, és mielőtt még bemutatnám első önálló tárlatomat, nézzük meg az 1997-ben, a budaörsi Neupack Kft. által szervezett, Papír és kő című és tematikájú művésztelepen készült néhány alkotásomat. Az angyalok még a Fischer tematikai örökséget idézik, de már egy teljesen új formanyelven. A több mint húsz darab 50 x 70, 80 x 60, 100 x 70,  120 x 90 centiméteres méretben készült sorozat, csak vázlatnak minősült ahhoz a 4 x 3 méteres Angyalhoz, ami végül ezek alapján megvalósult, és a kiállításon látható volt. A bemutatásra kerülő másik két művem -  a Kőszív és Sziszifusz köve - hasonló méretűek voltak, de ezekhez nem készültek előtanulmányok. Viszont önálló sorozat volt a 80 x 60 centiméteres kollázsok, valamint a 90 x 120 centiméteres Madarak és az Absztrakt kompozíciók. Ezek mellet még sok alapanyagot, befejezetlen munkát készítettem, főleg papírmerítéssel. Jelenlegi budaörsi kiállításomon is látható ebből kettő, amit csak 2014-ben komplettiroztam. Érdekességként megemlítem még, hogy ezt a ciklust záró négy kollázs, amely alább látható, annak ellenére, hogy Kovács László a Neupack kiállításon nem javasolta a bemutatásukat, később 2004-ben a Magyar Festők Társaságának győri országos Magyar kollázs című bemutatóján az Ő munkáival együtt szerepelt. A kiállítás katalógusában, Lieber Erzsébet által írt tanulmányban együtt kerülünk megemlítésre, mint sajátos határterületeken elhelyezkedő művek, ebben a műfajban. Sőt az én alkotásom lett reprodukálva a katalógusban is. Ami viszont még meglepőbb - bár bizonyos szempontból érthető - hogy Fischer Ernő be sem kerül a válogatásba, annak ellenére, hogy ez a kiállítás történeti áttekintés kívánt lenni, a magyarországi huszadik század kollázsairól.  

Alföldi László: Angyalok, 70 x 50 cm, vegyes technika, kollázs, 1997.

Alföldi László: Angyalok, 120 x 90 cm, vegyes technika, 1997.

Alföldi László: Angyalok, 80 x 60 cm, vegyes technika és kollázs, (Kovács László instrukciói szerint), 1997.

Alföldi László: Nagy angyal, 40 x 3 méter, vegyes technika, papír, kő és fa, 1997.

Alföldi László: Újságképek, 80 x 60 cm, kollázs, 1997.

III. fejezet: Az önállósulás időszaka ( a kétezres évek első évtizede)


         

               1997-ben a Neupack művésztelep végén még egy sorsfordító esemény következik be a szakmai előmenetelemben, az hogy Kováts Albert felkér a Magyar Festők Társaságába való belépésre. Ezt nagyrészt Nagy Imre Gyula festő kollégámnak köszönhetem, aki az Újpest Galériában az általa rendezett Belső utak című csoportos kiállításra meghívott, ahol munkáinkkal T.Horváth Éva, Mérey Sziládr és én felkeltettük Albert figyelmét. Ez a József Attila Művelődési Ház rajzszakkör, a Fővárosi Pedagógus Képzőművészeti Stúdió, a Budaörsi Művészek Egyesülete és a Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesület után mindenképpen szakmai előrelépésnek tekinthető a kollektív csoportokhoz tartozásomban. Ez már országos független szakmai szervezet, ahol a legnagyobbak között, majd háromszáz tag viszonylatában mérhetem fel felkészültségemet a pályára. Érdekes módon Tanár úr is tagja volt ennek a szervezetnek, de vele egyszer sem volt módom kiállítani, mivel Ő az 1995-ben rendezett Európa elrablása című kollektív kiállításra készült, de végül mégsem adott be művet, majd ezt követően sem élt a kiállítási lehetőségekkel. Én viszont 1997. óta 2012-ig majd minden évben részt vettem az országos nyílt beadású csoportos kiállításokon. Az utóbbi két évben viszont tagságomat fenntartva, a kiállításokon nem veszek részt, mióta az MMA biztosítja az ahhoz szükséges anyagi forrásokat. Megítélésem szerint ezzel a Társaság elveszíti függetlenségét, és legitimálójává válik annak a rendszernek, ami számomra nem elfogadható szellemi tartalommal működik. Bízva benne, hogy még megfordulhat a helyzet, és visszanyerheti függetlenségét a Társaság, tagságomat azért tartom fenn, hogy ezt követően folytathassam aktív tevékenységemet. 

                   Első egyéni kiállításom előtt fontos megerősítő tényező volt, több országos tárlaton részt venni, és saját alkotásaimat a "nagyok" viszonylatában szemlélni. De ezt követően is évről-évre fontos visszaigazoló esemény volt számomra a kiállításokon való szereplés. Viszont az igazi áttörést mégiscsak az egyéni kiállítás jelentette. 1997. óta három témával foglalkoztam komolyabban, a Budaörsi anziksszal, a Belső terekkel és a Fejek sorozattal. Hogy végül is a Budaörsi anziksz lett az első kiállításom az külső körülményektől függött, ugyan is Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál megalapítója és akkori szervezője kért fel a millecentenáriumi kiállításra. Megtisztelő volt ez a felkérés, csak megfelelő kiállítóhelyet kellett szerezni ehhez, ami végül is a Zichy major lett. Tíz éve használaton kívüli épület, a valamikori Vegyesipari KTSZ kötélfonó üzeme, majd asztalos műhelye, amelyet T.Horváth Évával kitakarítottunk, három méter magasságig (hat méter magas) kimeszeltünk, és ideglenes világítást biztosítottunk. Ez a témához illő autentikus kiállító helyiségnek bizonyult. Én ugyanis nem az épülő, fejlődő új Budaörsöt ábrázoltam képeimmel, hanem a gyerekkori szubjektív emlékeim még megmaradt nyomait rögzítettem, ami az ötvenes években körül vett.    

2000. Budaörsi anziksz, Zichy Major, Budaörs.

             

           

2000-ben az első önálló kiállításomnak meghívója.

Alföldi László: Budaörsi anziksz I-IV., 40 x 50 cm, a felső kettő fotó, az alsó kettő papírnyomat, 1999.

               A kiállítás anyagának kétharmada fotó volt, és az igazi képzőművészeti alkotás csupán a képek egyharmadát adta. Adódott ez abból, hogy a fényképezést is gyerekkorom óta műveltem, és a dokumentálásra alkalmasabb eszköznek bizonyult, mint a fantáziát jobban szabadjára engedő festészeti technikák. Ezért ezek közül is a sokszorosított grafikai műfajhoz tartozó papírnyomatot választottam, amellyel a fényképeken fellelhető motívumokat stilizáltam tovább, és a jelképszerűségig absztraháltam. A fotók is sajátos technikával készültek, mert többszörös exponálással és úgynevezett szendvics diákkal rétegeztem egymásra a motívumokat, és saját emlékképeimet. A nyomatoknál és a fényképeknél is használtam a kép a képben történő megjelenítést, amit a keretek gyakori használatával ábrázoltam.
                 Most visszatekintve erre az első kiállításra, azt látom, hogy érett alkotói látásmódot tükröz, személyes hangvételű alkotások, és a közvetlen Fischer hatásnak nyomát sem látjuk. A cél is az volt, hogy az előző évtized Fischer korszakával szemben, egy autentikus sajátos világot mutassak fel, ami nem külső festői benyomásokból származik, hanem belső átélt élményeken alapul. Ezért is választottam témának azt a teret, ahol születtem, és egész addigi életemet éltem. Ötvenkét éves voltam kétezerben a kiállítás idején, de a képek épp félévszázados koromban készültek. Tanár úr első önálló kiállítása 1962-ben, negyvennyolc éves korában nyílott Szegeden, és egy évvel később Budapesten. Tehát ha az időrendet nézzük, nem sokat késtem.

Fischer tanár úr 2000-ben a Budaörsi anziksz kiállításon.

             Ami még ennek az első kiállításomnak az érdekessége volt, az az eseménysorozat, amit az ötnapos nyitvatartási idő alatt kísérő programként szerveztem. A vetítések  folytatásai voltak azoknak a Fáklya Klubban és az előző években a Budaörsi Művészek Egyesületében tartott előadásaimnak, amelyek akkoriban népszerűek voltak a képzőművészet iránt érdeklődők körében, és a későbbiekben is gyakoroltam a vizuális ismeretterjesztést.
  

             A negyedik előadásban, amely az Eltérő terek (Tisztelet Vojnits Erzsébet és Krajcsovics Éva festőművészek "tér-képeinek") címmel lett meghirdetve, bemutattam a Belső terek című diasorozatomat is. Sajnos felnagyított papírkép változatban még a mai napig nem készült el, és így ki sem lett állítva, pedig tizenöt év távlatából is úgy érzem, hogy megállja a helyét, és többre érdemes, mit hogy csak diában létezzen.

        Mielőtt tovább mennék, megmagyarázom, hogy miért a most következő harmadik önálló bemutatkozásom a tulajdonképpeni igazi első kiállításom. A Budaörsi anziksz lényegében inkább fotó kiállításnak volt tekinthető, és ez csak kitérő volt a több évtizedes képzőművészeti tevékenységem mellett, ezért a közönség úgy is fogadta. Bár, ezt megelőzően szintén volt már 1992-ben a Budaörsi Városi Könyvtárban egy egyéni bemutatkozásom, amely grafikákat tartalmazott, és nyilvános megnyitó nélkül zajlott. Ugyanis a kilencvenes évek első felében, az 1996-ban megnyílt Könyvtár Galéria elődjeként működő zeneszobában, a Budaörsi Műhely tagjainak rendeztünk már kiállításokat, de ezek szűkkörű szakmai bemutatók voltak. Mi magunk Tanár úrral együtt közösen megnéztük, és megvitattuk a felrakott alkotásokat - amik főleg stúdiumi munkák voltak - és az ott megforduló könyvtárt látogatók is láthatták, de hivatalosan nem voltak ezek tárlatok. Tehát ez a két előzmény, olyan helyen történt meg, amely akkor még nem volt galéria és kiállító hely, és a bemutatott anyag is sajátos módon az alkalomhoz illeszkedett. Viszont rendhagyó módon ebből a tevékenységből nem csak az én első tényleges kiállításom nőtt ki, hanem a Könyvtár Galéria és a Zichy major, idővel a város két szakmai szempontoknak megfelelő kiállító tere is. 

                

2000. Ugyanaz és más I., Fejek, Jazz Galéria, Budafok

          

Fischer Ernő nyolcvanhat éves korában a kiállítás megnyitóján.

                Mint az előzőekből kiderült, tulajdonképpen ez az igazi első önálló kiállításom, ami gyakorlatilag már a harmadik. Nem biztatott erre senki, de ekkor már nem is vártam. Fischer Ernőtől és Kovács Lacitól ezt követően nem kértem a magam munkáival kapcsolatban tanácsot, haladtam a magam útján. Az érdekessége a dolognak viszont az volt, hogy mindkettőjük életük végéig kíváncsi volt a saját műveik tekintetében az én véleményemre. 

                   1997. végén elhatároztam, hogy felnövök magamtól is, és megpróbálok egy hosszabb távú programot megvalósítani, akár sikerrel, akár kudarccal is végződjön az. Öt-tíz évre terveztem ezt, évenkénti egy megvalósítandó kiállítással. Mint látható az alábbi meghívón, a kiállításnak mindjárt két címe is volt, ami előre vetítette a folytatást. Az Ugyanaz és más a sorozat tematikáját jelölte, a Fejek pedig a konkrét tárlat tartalmát. Hogy miért éppen ezt a témát választottam elsőnek, annak több oka is volt. Ebből hármat megemlítek. 1995-ben éppen a budafoki Jazz Galériában láttam Nagy Gábornak egy ilyen válogatását, ami nagyon tetszett, és inspirált ennek a témának a feldolgozására. Gábornak Budaörsön később én is csináltam ebből az anyagból egy kiállítást.

            De korábbról, 1989-ből is volt már egy erre a témára inspiráló élményem, Mérey Szilárd Kerubokat ábrázoló sorozatából. A harmadik indokom pedig épp ez utóbbi több arcú lények problémájából származott. Tanár úrral egy évtizede volt téma közöttünk, hogy a szimbolikus formarendben, hogyan és miképpen lehet ezt megvalósítani. Míg nagyra tartotta és elismerte Szili munkásságát, a sokszemű fejsorozatát nem tudta elfogadni. Azt tanította ugyanis, hogy a szem megjelenítése a jelképnél nagyon vissza húzza a formát a naturális ábrázolásba. Az tény, hogy saját alkotásaiban igyekezet ezt a problémát elkerülni, de néha azért belecsúszott saját ellentmondásaiba. 

Fischer Ernő Pantokrátor fejei, amit egy kivétellel a kilencvenes években készített. A fölső sorban levő középsőt pedig 1988-ban, tehát egy évvel Mérey Szilárd Kerub fejei előtt.

Mérey Szilárd: Kerubok és  fejek, 1989.

Alföldi László: Színes fejek, 50 x 35 cm, vegyes technika, 1999.

                A három példa csupán a téma bonyolultságát mutatja, és azt, hogy én tudatosan ebből indultam ki, de mindenképpen itt már sajátos megoldást kerestem. Kicsit provokatív is volt a felvállalt feladat, mert a teljes jelképszerű megoldástól a szemek kihangsúlyozásáig megpróbáltam egy didaktikus sort összeállítani. Tanár úrral erről nem konzultáltam, de lényegében a képek készítésénél mindig ott munkált a fejemben az Ő álláspontja is.  

Alföldi László: Fejek I-III., 50 x 35 cm, papírnyomat és önkollázs, 2000.

Alföldi László: Fejek IV-V., papírnyomat, 2000.

Alföldi László: Fej VI., 50 x 35 cm, 2000.

Alföldi László: Fejek VII-VIII., papírnyomat és kollázs, 2000.

Alföldi László: Kettős fej, 50 x 35 cm, papírnyomat és önkollázs, 2000.

Fischer Ernő (ekkor nyolcvanhat éves) és Balázs Tibor a budafoki kiállításomon, a fentebb látható kettős portré előtt.

2001. Budaörsi anziksz II., Városháza, Szentendre.

           Szentendrén a festők városában elvileg megtisztelő volt kiállítani a Budaörsi anziksz válogatott anyagát, de gyakorlatilag nem volt nagy érdeklődés iránta. De ez nem csak az én kiállításommal volt így, hanem az egész rendezvény sorozatra vonatkozott. Mandel Róbert a Budaörsi Fesztivál mintájára, ott is megakarta honosítani a Budántúli Tavaszi Fesztivált, de nem sok sikerrel. A következő évben már nem is próbálkozott vele. Budaörsön viszont lassan húszéves hagyománnyá nőtte ki magát ez a rendezvény, ha már pár éve, nem is az Ő szervezésével zajlik az esemény. A Zichy Major pedig idén lesz tizenöt éve, hogy kiállítóteremként működik az én kezdeményezésemmel. Persze 2003-tól már nem én rendezem a kiállításokat. Annyit azért érdemes még itt megemlíteni, hogy 2001-ben T.Horváth Évának, majd 2002-ben Horváth Zoltánnak a HVG plakátokból rendeztem tárlatot, a Budaörsi Fesztivál keretében.  

                  

Ez a kiállítás csak kísérő eseménye a koncerteknek, ezért külön meghívója nem volt.

Alföldi László: Budaörsi anziksz, 40 x 50 cm, fotó, 1999.






2001. Ugyanaz és más II., Kép-más-ok, (T.Horváth Évával közös kiállítás volt), Artus Galéria, Budapest

       

           

T.Horváth Éva: a Portré C. sorozatból, Fejek I-II., 30 x 35 cm, és 30 x 30 cm, 2001.

T.Horváth Éva. a Portré C. sorozatból, Fejek III-IV., 35 x 30 cm, 2001.

              2001. Ugyanaz és más II., Kép-más-ok, (T.Horváth Évával közös kiállítás volt), Artus Galéria, Budapest

Alföldi László. Kép-más-ok sorozatból (egyéb cím nélkül), egyenként 50 x 35 cm, monotípia, 2001.

Alföldi László: Kép-más-ok című sorozatból, 35 x 32 cm, monotípia, 2001.

Alföldi László: Kép-más-ok című sorozatból, egyenként 50 x 35 cm, monotípia, 2001.

Alföldi László: Kép-más-ok című sorozatból, 50 x 35 cm, monotípia, 2001.

Alföldi László: Kép-más-ok című sorozatból, egyenként 50 x 35 cm, monotípia, 2001.

Alföldi László: Kép-más-ok című sorozatból, 50 x 35 cm, monotípia és kollázs, 2001.









2002. Ugyanaz és más III., Kép-más-kép, Aulart Iskola-Galéria.

Orbán Tibor és én, a megnyitón.

Alföldi László: Kép-más-kép sorozatból, egyenként 50 x 35 cm, paratípia, 2002.

Alföldi László: Kép-más-ok (Velencei lány I.), egyenként 30 x 20 cm, monotípia, 2002.

Alföldi László: Kép-más-ok (Velencei lány II.), egyenként 30 x 20 cm, monotípia, 2002.

                   Gyakorlatilag ez a negyedik kiállításom, de mivel a szentendrei kiállításon nem szerepelt új alkotás, mert az, az előző évi budaörsi tárlatnak egy válogatott anyaga volt, ezért a továbbiakban is az Ugyanaz és más sorozat számát veszem alapul. Így a harmadik önálló kiállításom ez, ahol teljesen új alkotásokkal jelentkeztem. Tartalmi és technikai szempontból is kötődik ez az Artus Galériában látott anyaghoz, és kevésbé a Budaörsi anzikszhoz. A Velencei lány parafrázis sorozatot technikailag még az újságlapokra készített monotípiákkal oldottam meg, de a kiállítás nagyobb részét már a paratípiák képezik. Ezért nem is volt olyan egységes, mint az előző és az ezt követő két kiállítás anyaga. Azért kell ezt előre bocsátanom, mert hiányosságai ellenére, lényegében itt indul el az a bő egy évtizedig tartó periódus, ahol ez a technikai eljárás meghatározó lesz az alkotásaimban. De ez nem csak a technikát határozta meg, hanem az abból adódó tartalmi lehetőségeket is. Már a hatvanas években olvastam Walter Benjamin: A műalkotás a  technikai reprodukálhatóság korában című művét. amelynek elméleti problémafelvetései azóta is foglalkoztattak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kilencvenes években már több előadást is tartottam erről a témáról, és ehhez nagy dia anyagot gyűjtöttem össze, amely vizuálisan is megjelenítette a reprodukció történetét. Most viszont a kezembe volt egy olyan eszköz, amellyel a tökéletesnek mutatkozó reprodukciókban, esztétikai változásokat tudtam előidézni, és ezt megpróbáltam tartalom tekintetében is kihasználni. 

               Az alább látható triptichonokban - Orbán Tibor megnyitó szövegében hármashangzatoknak nevezett képegyüttesekben - még elég didaktikus módon vizsgálgattam azokat a változásokat, amelyeket egy-egy újabb réteg visszaszedése jelentett a kép tartalmának megváltoztatásában. Lényegében ez a folyamat módszerében és a mondanivaló sajátos megjelenésében  a következő két kiállítás alkotásaiban teljesedik ki, de már itt kötődik a sokszorosítás problémájához. Ez később elvezet  az eredet kérdéskörének a vizsgálatához is, amely a 2004-ben rendezett Újlipótvárosi tárlaton kerül majd előtérbe. 

              És, hogy erre a több mint tíz évvel ezelőtti kiállításra visszaemlékezem, újra kezembe vettem Walter Benjamin könyvét, és anélkül, hogy újra végig olvastam volna, már a mottója is aktuálissá teszi a kérdés újbóli felvetését, de most már a számítógép és az internet aspektusából. Nem tudom még, hogy a nyáron milyen alkotói munkába kezdek, de valószínűleg nem fog továbbra sem nyugodtan hagyni ez a kérdés.

                      

Alföldi László: Kép-más-ok I., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2002.

Alföldi László: Kép-más-ok II., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2002.

Alföldi László: Kép-más-ok III., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2002.

Alföldi László: Kép-más-ok IV., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2002.

2003. Ugyanaz és más IV., Borítólányok, Hricsovinyi Galéria, Budapest

Alföldi László: Borítólányok I.. 50 x 40 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólányok II., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólányok III., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítókép, 40 x  50 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólányok IV., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólány I., 30 x 20 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólányok V., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólányok VI., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólányok VII., egyenként 30 x 20 cm, paratípia, 2003.

Alföldi László: Borítólány II., 30 x 20 cm, paratípia, 2003.









2003. Ugyanaz és más V., Re-produkció, Francia Intézet, Budapest

.

              Szilágyi Ákos megnyitó szövege után újra értelmezni, másképp értelmezni a kiállított képeket, ma is merész vállalkozás lenne részemről, ezért ezt meg sem kísérlem. Minden olyat leírt, ami ezzel az anyaggal kapcsolatban felvethető gondolat egyáltalán megfogalmazható volt. Ezért csak a kiállítás létrejöttének mikéntjéről mondok pár szót, ami hozzá segíthet ahhoz, hogy tisztábban lássuk azokat a váltásokat, amelyek egy-egy kiállítás esetében megvalósultak. Főleg azért szorul ez némi magyarázatra, mivel az Ugyanaz és más címszó alatt, itt tulajdonképpen egymáshoz kötődő kiállítás sorozatról van szó. Az kitűnhetett eddig is, hogy bizonyos értelemben egymásból következő problémafelvetések valósultak meg az egymást követő tárlatokon, és főleg a sokszorosítás problémakörét igyekeztek körüljárni. Ahogy az előző Hricsovinyi Galériában bemutatott anyag a színes magazinok fényképeinek fragmentált átdolgozásával mutattak az eredetitől más megvalósulási formát, most viszont a fekete-fehér fényképek álcájába bújtattam a színes képeket, hogy megváltoztassam jelentésüket. Rájátszva a kazettás síkfilmes fotózásra, és a polaroid felvételekre jellemző lapszélekre, itt még direktebb módon kötődtem a fényképezés történetéből ismert effektusokhoz. Tette ezt indokolttá az is, hogy erre a kiállításra Turay Balázs fotóművésztől kaptam felkérést, méghozzá a fotóhónap programjainak keretén belül. Így egyensúlyozva a műfajok határmezsgyéjén, igyekeztem tovább gondolni  a fényképezés és a manuális módon előállított képzőművészeti alkotás közös sajátosságait, amely már nehezen kategorizálható a hagyományos keretek között.   

2004. Ugyanaz és más VI., Eredeti eredet, Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest

Megnyitón balról jobbra: Wittek Béla, Ligai Csilla, Alföldi László és Sipos Endre.

               Sajnos ennek a kiállításnak a megnyitó szövegét nem tudom bemutatni, mivel Sipos Endre kézírásos vázlatát szerkesztett formában újra kéne írni, és ez ennyi idő elteltével már nem lehetséges. Pedig érdemes lenne idézni belőle, mivel Endre festő, tanár és filozófus, a Fischer tanítványok közül a legfelkészültebb képzőművészeti szakíró. A meghívón szereplő mottó, elég bonyolult megfogalmazása az eredetnek, és mindenképpen filozófusi képzettséget igényel annak átfordítása a művekre vonatkozóan, hogy közérthetőbbé váljon a nagyközönség számára. Azért is eset rá a választásom, hogy Őt kértem meg a kiállítás megnyitására. Ezt, akkor és ott nagyszerűen meg is oldotta, de itt most azzal a közérthetőséggel nem tudom rekonstruálni az elmondottakat, ezért a magam körülményességével tovább bonyolítom a dolgot. Bővebben idézem most Heidegger szövegét, hogy lássuk azt a gondolkodási módot amit, amit Fischer tanár úr is követett, és a hozzá közel álló tanítványoktól is elvárt.

                 

                         Látható, hogy itt milyen komplexitásában van  felvetve az eredet, amely messze túlmutat a puszta technikai módszeren, a sokszorosítás problémáján, és szinte ontológiai és művészetelméleti kérdéssé tágul. Mert ennek megválaszolása már nem csupán festészeti feladat, hanem művészi kihívás.  

Alföldi László: Eredet I., 70 x 100 cm, vegyes technika, 1997-2004.

Alföldi László: Eredet II., 70 x 100 cm, vegyes technika, 1997-2004.

                       A kiállítás anyaga két részből tevődött össze, egyrészt az 1997-ben a Neupack Kft. művésztelepén készült munkák 2004-ben történt átdolgozása által létrejött alkotásokból - amelyekből fentebb kettő látható - másrészt az új művekből, amelyek alább következnek. A tovább fejlesztett képek esetében a nagyméretű monotípia alapokat kollázsozással rendeztem megfelelő kompozíciós formába, és a nyers nyomtatott felületeket - az eredet érzékeltetésére - meghagytam változatlanul. 

Alföldi László: Az Eredeti eredet I., 50 x 80 cm, paratípia és kollázs, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet III-IV., egyenként 50 x 70 cm, paratípia, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet V., 50 x 80 cm, paratípia, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet VI., 50 x 70 cm, paratípia, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet VII., 50 x 70 cm, vegyes technika, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet VIII., 50 x 70 cm, paratípia, 2004.

             Az új művek esetében az előzőhöz képest fordított eljárást alkalmaztam, mert itt nem konstruáltam, hanem de-konstruáltam. A meglévő újságlapokat úgy fragmentáltam, hogy az eredeti vizuális üzenet háttérbe kerüljön, és elsősorban a felület absztrakt mivoltával vegye át a jelentést. Itt ugyanúgy  meghagytam a származásra visszautaló jegyeket - az újság képek nyomait - mint az előző esetben, de lényegében absztrakt felületé redukáltam az eredeti képet. 

                   Ezzel a két eljárással meglátásom szerint magam számára létrehoztam egy autopoétikus vizuális rendszert, amelyben a kép keletkezéstörténetének nyomai megmaradnak, és így önmagából épülhet fel, illetve bomolhat le az új kompozíciós rend.  

Alföldi László: Eredeti eredet IX., 60 x 60 cm, paratípia, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet X., 50 x 70 cm, vegyes technika, 2004.

 Alföldi László: Eredeti eredet XI., 50 x 70 cm, vegyes technika, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet XII., vegyes technika, 50 x 70 cm, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet XIII., 50 x 70 cm, vegyes technika, 2004.

Alföldi László: Eredeti eredet XIV., 50 x 70 cm, vegyes technika, 2004.

2004.11.09., Alföldi László kiállítása az Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galériájában

               A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz.

                     Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás nélkül  bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton amin fél évtizede jártam, és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni vele. 

                       A Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek  nem is Velencéről szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része  nem nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen. 

Fischer Ernő két Velence képe, majd harminc év különbséggel. A bal oldali 1966-ban készült, a jobb oldali pedig 1993-ban.

Alföldi László: Velence I., 50 x 70 cm, vegyes technika a kilencvenes évek és 2004.

Alföldi László: Velence II-III., 50 x 70 cm, vegyes technika a kilencvenes évekből és 2004.

Alföldi László: Velence IV., 50 x 70 cm, vegyes technika, a kilencvenes évekből és 2004.

Alföldi László: Velence V-VI., 50 x 70 cm, vegyes technika, a kilencvenes évek és 2004.

Alföldi László: Velence VII., 50 x 70 cm, vegyes technika, a kilencvenes évek és 2004.

Alföldi László: Velence VIII-IX., 50 x 70 cm, papírnyomat, 2004.

Alföldi László: Velence X., 50 x 70 cm, vegyes technika, 2004.

                   Mint látható az utolsó három kép már más technikával készült, és nem a korábbi művek átdolgozása, hanem új alkotások. Ezzel a technikai váltással is készítettem egy nagy sorozatot 2004-ben, de ez sem hozta a kívánt eredményeket. Ezért egy teljesen új témába kezdtem, a Napkocsi töredékbe, amelynek nem voltak festői előzményei, hanem a papírnyomat szabadabb kísérletezéseiből nőttek ki. Köztudott, hogy ez a technika nem nagyon alkalmas több szín egymásra nyomására, mert össze koszolódik, viszont engem mégis foglalkoztatott ez a lehetőség, és ezért próbálkoztam a különféle megoldásokkal. Végül is célomat elértem vele, mert valőröket nagyon jól lehetett így előállítani, és a kollázsozással pedig áthidaltam a több szín egymásra nyomását. Ennek ellenére nem lett hosszú életű téma, és lehetőség a tovább vitelére.

Alföldi László: Napkocsi töredék I-IV., papírnyomat,  100 x 25 cm, papírnyomat és kollázs, 2004.

Alföldi László: Napkocsi töredék V., 100 x 25 cm, papírnyomat és kollázs. 2004.

Alföldi László: Napkocsi töredék VI-VIII., 100 x 25 cm, papírnyomat és kollázs, 2004.

Alföldi László: Napkocsi töredék, 100 x 25 cm, papírnyomat és kollázs, 2004.








2005. Nyírő Galéria, Budapest

                      Ezt a kiállítást Kelle Antal válogatta és nyitotta meg, ami ugyanúgy rendhagyó volt, mint az előző kiállítás. Közvetlenül ez sem illeszkedett abba a sorozatba amit az Ugyanaz és más összefoglaló címmel addig rendeztem. Közvetett módon viszont egy hozzá kapcsolódó előadás - a Fénykép mint műalkotás és a műalkotás mint fénykép - mégiscsak jobban összekötötte ezzel a problémakörrel, mint a Velence és a Napkocsi töredékek sorozatot. A 2004-es és 2005-ös évben a saját munkáim kissé háttérbe szorultak, mivel az egyik évben Cseh és Lengyel szervezésű művésztelepen, Kralikiy-ben és Ladek Zrojz-ban dolgoztam, a másik évben pedig ugyanennek a telepnek a munkáit mutattam be Magyarországon. Ez komoly szervezői és rendezői feladatokkal járt, mert öt helyszínen, egy időben öt kiállítást kellett létrehozni, a Visegrádi Országok részvételével, amit egymagam intéztem. De valószínűleg nem csak a külső körülmények játszottak közre abban, hogy a kétezres évek első évtizedének közepén volt egy kis megtorpanás abban a lendületben, amit az ezredforduló óta diktáltam magamnak. Lényegében akkor, az azt megelőző öt évben tíz önálló kiállítást hoztam létre, és az utóbbiakban érződtek már az elfáradás jele is. Ezért ezen a bemutatón is főleg régebbi képeim szerepeltek, nagyon vegyesen, amiből most csak a grafikai és kollázs anyagból mutatok néhányat.  

Alföldi László: Uzsoki köz 46/b., I-IV., 40 x 65 cm, rajz, papírnyomat és kollázs, a kilencvenes évekből.

Alföldi László: Budaörsi anziksz sorozatból az Uzsoki köz 46/b. helyszínről készült fotók, amelynek alapján készültek a rajzok, nyomatok és a kollázsok.

Alföldi László: Uzsoki köz 46/b. V., 25 x 33 cm, tus rajz, a kilencvenes évekből.

Alföldi László: Uzsoki köz 46/b. VI., 35 x 65 cm, rajz, papírnyomat és kollázs, a kilencvenes évekből.

Alföldi László: Létrák és Nyugágyak, egyenként 40 x 40 cm, kollázs, 2005.

Alföldi László: Kertvége I-II., 40 x 40 cm, rajz, papírnyomat és kollázs, 2005.

Alföldi László: Kertvége III-IV., 40 x 40 cm, rajz, papírnyomat és kollázs, 2005.

Alföldi László: Kertvége V., 25 x  50 cm, rajz és kollázs, 2005.

Alföldi László: Uzsoki köz 46/b. VII-VIII., 35 x 70 cm, rajz, papírnyomat és kollázs, a kilencvenes évekből.

Alföldi László: Uzsoki köz 46 /b., 35 x 70 cm, rajz, papírnyomat és kollázs, a kilencvenes évekből.

2006.Kollázskiállítás (Ugyanaz és más VII.), Nyitott Műhely, Budapest

Alföldi László: Képi üdvözlet I. (Hommage a Fischer Ernő), 35 x 70 cm, vegyes technika és kollázs, 2006.

Alföldi László: Képi üdvözlet II-III., 50 x 75 cm, vegyes technika, 2006.

Alföldi László: Nézőpontok I-II., 50 65 cm, vegyes technika, 2006.

Alföldi László: Mérőpontok II. (Átszelt képtest), 50 x 65 cm, vegyes technika, 2006.

Alföldi László: Mérőpontok I. és III. (Jelöletlen és Képtest), 50 x 65 cm, vegyes technika, 2006.

Alföldi László: Mérőpontok IV. (De-kollázs), 50 x 65 cm, vegyes technika, 2006.










2007. Ugyanaz és más VIII. Újságképek, Könyvtár Galéria, Budaörs

Alföldi László: Újságképek VI. (Molly álma), 40 x 70 cm, vegyes technika, 2006.

Alföldi László: Újságképek I-II. (Mango I-II.),  30 x 55 és 50 cm, vegyes technika, 2006.

Alföldi László: Újságképek III. (Átirat II.), és Újságképek IV. (Hová lett már Crivelli...?),  35 x 70 cm, vegyes technika, 2006.

Újságképek V. (Átirat I.), 35 x 70 cm, vegyes technika, 2006.

2012. Ugyanaz és más IX., Pompeji vázlatok I., Mercure Museum Galéria , Budapest

Pompeji színes anyag.
.

2012. Együtt (T.Horváth Évával közösen), Újlipótvárosi Klu-Galéria, Budapest. 

50 x 70 -es képekből.

2012. Ugyanaz és más X., Pompeji vázlatok II., Boltíves Galéria.

Fekete képekből.

Ugyaz és más XI. 2012. Pompeji vázlatok (III.), Budaörsi Könyvtár Galéria, Budaörs.

Vegyes anyag.

2013. Pompeji vázlatok (IV.), SZTE JGYPK Tanszéki Galéria Fischer Terem, Szeged.

Vegyes anyag.

2015. Hommage a Fischer Ernő, Budaörsi Könyvtár Galéria, Budaörs.