2014. június 13., péntek

Fischer Ernő felkérésre és megbízásra készített munkái I.





                Felkérésre és megbízásra készített munkák a középső alkotói korszakban (1960-1990. között).

           A mű tartalmát meghatározza az is, hogy a festő munkája megkezdése előtt milyen célt tűz ki magának a kép funkcióját, elhelyezését és későbbi sorsát illetően. Különösen nagy hangsúlyt kaphat ez a kérdés az utóbbi időkben, amikor a művész oly annyira függetlenedik a reális világtól, a társadalmi kötöttségektől, a közösségi elvárásoktól és igényektől, hogy szinte alig kap ilyen jellegű megbízásokat. Ma az alkotó főleg kiállításokra és magáncélú eladásokra szánja a műveket, de sok esetben a valóság az, hogy csak magának festi a képeket. Fischer Ernő ez utóbbi szempontok szerint szerencsésnek és sikeresnek tudhatta magát , mivel élete során majd ötven egyéni kiállítása volt - halálát követően is majd tíz - és az életmű több mint felét még életében megvásárolták, illetve kis hányada múzeumokba került. De a megbízásokkal és megrendelésekkel kapcsolatban már ugyanezt nem mondhatjuk el. 
             Az e témát érintő első bejegyzésben vegyük sorra a középső alkotói korszakban készült terveket, majd a következő bejegyzésben az utolsó alkotói időszak ilyen jellegű munkáit.  Szegedi évei alatt 1963-ban a SZOT felkérésére alkotott egy vitorlásokat ábrázoló grafikai sorozatot, amely alapja volt annak a mozaik tervnek, amely a sportot, az üdülést, nyaralást és a szórakozást volt hivatva szimbolizálni. Majd 1968-ban Cegléd város megbízásából az "Éneklő Ifjúság Mozgalom" jelképeként, "Dallal egy életen át" címmel készített egy pannó tervet is, de egyik sem valósult meg.



           
                A fentebb látható vitorlásokat én kaptam meg Tanár úrtól, a pannó tervet pedig annak idején Dér Endrének (1922-2004., József Attila-díjas író és evangélikus lelkész) és feleségének, Gyöngyinek ajándékozta, így valószínűleg ma az örökösöknél található. Dér Endre 1991-ben  még reménykedik abban, hogy valaha megvalósul ez a terv. "Drága Barátaimnak - Ágnesnek, Ernőnek - régi, baráti szívvel" megszólítású levélben a következőket írja: "...Arra gondolok, hogy egyszer tán a szegedi konziban vagy egyebütt - azért kész mű lesz mégis e vázlatokból ... Nem? Dér Endre 1991. május." Ez baráti biztatás volt a fiatalabb pályatárstól az akkor 77 éves Mesternek, hogy munkára buzdítsa a még megvalósulatlan művek alkotására. De ma már tudjuk, hogy ez a munka nem jött létre, viszont épp abban az időben dolgozott Fischer Ernő a Kempinszki Hotel nagy megrendelésén, a 360 db.szitanyomat előkészítésén. Erről majd a következő bejegyzésben részletesen beszámolok. 






          Érdekességként érdemes itt még megemlíteni, hogy bár már nem a murális munkákhoz tartozó előkészületként, de ugyancsak társadalmi megbízásból, 1970-ben a főiskola kérésére, Fischer Ernő alkotott emléklap tervet is, aminek alapján készült is egy nyomdai sorozat. A szocialista propagandáért és kultúráért festői eszközökkel mindössze ennyit tett, amiért ma sem kell szégyenkezni. Főleg ha számításba vesszük, hogy a politikailag legnehezebb ötvenes években, kultúra szervezőként milyen maradandót alkotott a mai szabad iskolák elődjeként, a munkás szakkörök és művésztelepek létrehozásával, és a Képzőművészeti Kis Könyvtár sorozat elindításával. 




                 Ahogyan nem volt szerencséje az ötvenes, hatvanas és hetvenes években a közösségi terekben nagyméretű műveket készíteni és elhelyezni, a nyolcvanas és kilencvenes években se tudott bejutni erre a területre. Pedig amikor a nyolcvanas évek második felében az esztergomi Keresztény Múzeumnak adományozta a ma is ott őrzött (sajnos raktárban!) 17 db. alkotását, akkor felvetődött a gondolat egy Christos Pantocratort ábrázoló üvegablak terv elkészítésére. De ugyan ebben az időben a pasaréti református templom lelkészének - Cseri Kálmánnak - az ötletére, egy feltámadást vagy mennybemenetelt megörökítő üvegablak terv is szóba került. Mindenféle gyakorlati egyeztetés nélkül, Tanár úr nagy lelkesedéssel hozzá is látott mindkét feladat elkészítéséhez, de a tervek és vázlatok nem segítették hozzá, hogy kész mű is legyen belőlük. Pedig akkor több mint két évtizede kisebb-nagyobb méretben festett már ilyen témájú táblaképeket. Kezdetben főleg a görög mitológia alakjai foglalkoztatták (Achilles és Hektor, Orfeusz és Euridiké, Niké és Vénusz barlangja), de a hetvenes évek elejétől egyre nagyobb teret kapnak a keresztény témák is. Innentől kezdve nagy sorozatokban készülnek a Korpuszok, Golgoták, Angyali üdvözletek, Mennybemenetelek, Piéták, és főleg a Christos Pantocratorok. Ezért nem kellett különösebb erőfeszítést tennie, hogy ráhangolódjon a feladatra, csupán műfaji és technikai lehetőségekhez kellett igazítani az elképzeléseit. Amint a tervek mutatják ezt maradéktalanul meg is oldotta, tehát nem esztétikai szempontok játszottak közre abban, hogy a művek nagy méretben megvalósuljanak. Hogy akkor mik voltak azok az egyéb okok, amik mégis megakadályozták a művek megszületését, azt a következő bejegyzésben fogom kifejteni, mivel az utolsó alkotói korszakban is hasonló akadályokba ütközött Tanár úr, amikor ilyen feladatokra vállalkozott. Viszont ha csak esztétikai szempontból nézzük az alkotásokat, akkor örülhetünk annak is, hogy ezen az ürügyön olyan táblaképek készültek, amik ma is rangos minőséget képviselnek. 

                   Először nézzük meg a két Christos Pantocratort ábrázol változatot, majd az ahhoz készült rajzokat is. Az első kép teljes részletezettséggel kidolgozott, a második vázlatszerűbb, de azért ott is meg van oldva a képfelület tagolása, az üvegablak technikai feltételeinek.








    





        Mint már fent említettem, az ebben a témában szerzett két évtizedes tapasztalat, a számtalan feldolgozott variáció, és a sok vázlat együttesen biztosította azt a magabiztos kompozíciós megoldást, amit a tervek mutatnak. Itt érdemes felsorakoztatni azokat a Christos Patocrator műveket is, amik nem üvegablak tervként készültek, hanem eredetileg is önálló táblaképeknek. 

  






















          Az előző mű elkészítésének dátumát érdemes külön is megnézni, mert rávilágít arra a fischeri módszerre, amit az előző bejegyzésekben elemeztünk már. Sok esetben egyes képek többszöri átfestésre kerültek, illetve volt amikor hosszú évek alatt, folyamatosan újabb és újabb rétegekkel gazdagodott.       




                  Az alábbi képpárral pedig emlékezhetünk a kép születésére, amit szintén már többször láthattunk egy-egy bejegyzésben, más művekkel kapcsolatban, sokkal részletesebben kifejtve. Itt az utolsó előtti fázist és a befejezett alkotást látjuk egymás mellett, amelyen jól megfigyelhető a rajziság és a kollázs összeötvözése, a felület színbeli finomítása és homogenizálása a felülfestéssel. Tanár úr közlése szerint ezt a képet Cziffra György zongoraművész vásárolta meg, és Párizs mellett levő birtokán egy kápolnában helyezte el, több pravoszláv ikon társaságában.  




           Az üvegablak tervek ikonográfiájától késsé eltérő, több alakos Christos Pantocrator képeket is érdemes megnéznünk, mert Jézus alakja itt is analóg az egy figurás kompozíciókkal.








           Most térjünk vissza az üvegablak tervekhez. A Mennybemenetel című mű is több változatban készült, és sokkal újszerűbb, szabadabb felfogású mindegyik variáció, a Christos Pantocratort ábrázoló üvegablak terv klasszikusabb megoldásainál. Az alább következő képek közül az első a legkiérleltebb és kivitelezhetőség szempontjából is a legmegoldottabb, de a másik kettő is olyan fázisban van, hogy tovább lehetett volna alakítani, ha éppen azok kerültek volna nagyításra.  










            Vázlatok sorozata készült ezekhez a munkákhoz, de most először csak hármat nézzünk meg ebből, mert tanultságos az a módszeresség, ahogy Tanár úr végig gondolta a figura és a háttér viszonyának kialakítását. 









            Még mindig maradjunk a vázlatoknál, mert a figura mozdulat tanulmányait felsorakoztató rajzokat látva, végig követhetünk egy festői gondolkodást, hogy miként keresi, kutatja az alkotó a legkifejezőbb megoldást.









               Ami technikai szempontból  figyelemre méltó még ezeknek a munkáknak az elkészítésénél, hogy Fischer Ernő korát meghaladó módon a számítógépes fotó-shop használata előtt (1988.!), a hagyományos analóg fényképezés módszerével - Rósa István fotós segítségével - színvariációkban is elkészítette és bemutathatóvá tette a terveket. Ezzel sokban hozzá segíthette volna a tényleges kivitelezőket, az üvegablak színhatásának pontos megoldásához. Nézzük meg ezeket is.




              Itt is érdemes megnézni az ugyanebben a témában készült pár táblaképet, még akkor is, ha nem annyira analóg megoldásokról van szó, mint az előző példa esetében. Az utána látható vázlatok sorozatai viszont megmutatják a szerves összefüggést az üvegablak és a táblaképek megoldásai között.  





                                         Fischer Ernő és Alexander Tolnai a fenti képet szemlélve.







                 Az eddig bemutatott anyagból is láthatjuk, hogy Fischer Ernőben megvolt az a szándék, hogy nyilvános közösségi terekbe nagyméretű munkákat készítsen, de sajnos mindig megakadt a dolog valahol. Talán a fentebb bemutatott, Cziffra György tulajdonába került kép az a ritka kivétel, amely a témából adódó módon megfelelő helyre, szakrális térbe és hasonló jellegű művek közé került. Persze nagy nyilvánosságról itt sem beszélhetünk. Pedig Tanár úrnak vágya volt, hogy egy képe valaha templomba kerüljön elhelyezésre és egy közösség hitét szolgálja. Ezt a feladatot tölthették volna be a megbízás alapján  megvalósult üvegablakok, de egy sem  készült el. Ismereteim szerint nagyméretű táblakép festésére sohasem kapott felkérést, de ugyanabban az évben ( 1988.) amikor az üvegablak terveken dolgozott, festett egy viszonylag nagyméretű ( 135 x 95 cm) Christos Pantocratort és ebből a témából vágyai szerint, ezt a képet szerette volna még életében valahol oltárképként látni. Persze ez sem valósult meg, de tény, hogy a vágyakon túl, Tanár úr sem tett egy lépést sem azért, hogy ez gyakorlatilag is valóra válhasson. 




                A Budaörsi Műhely eseményeit feldolgozó részben majd láthatjuk, hogy én sokat dolgoztam annak érdekében, hogy ebből a vágyból valamikor valóság legyen, de saját munkáimmal csak inspiráltam Tanár urat, azonban az ezzel járó gyakorlati feladatokat nem vállaltam, mivel a hozzá szükséges összekötetésekkel nem rendelkeztem. Viszont ebből a törekvésből is született egy kis Christos Pantocrator, mert az 1992-es zalaegerszegi zsinagógában rendezett "Öten" kiállításunk anyagának egy fénymásolt változatát Fischer Ernő önálló alkotásává formálta. 



                                          Fischer Ernő: Mozaikterv, 35 x 23 cm, vegyes technika, 1992.


                              Alföldi László: Christos Pantocrator, 100 x 70 cm, vegyes technika, 1992.



         Ezzel az utoljára bemutatott Fischer képpel és a  plakáttal, elérkeztünk a tanítványok egy csoportjához, a többször emlegetett Budaörsi Műhely "ortodox magjához", és ha már itt tartunk, akkor befejezésként megemlítek még egy tanítványt.
       Lajta Gábor választott mesterének Molnár Sándort tartja és hatással volt még rá Csernus Tibor is, de valamikor a festői pályájának kezdetén, a nyolcvanas években, épp az itt tárgyalt időszakban Fischer Ernőnél is tanult. Az tény hogy festői világa nagyban eltér Fischer Ernő festészetétől, de ugyanezt elmondhatjuk a választott mesterével kapcsolatban is. Munkái leginkább Csernus Tibor világlátásával rokoníthatók, de annak is csak bizonyos aspektusaival. A most szóba hozott szempontból elég ha összefoglalóan azt mondjuk, hogy a kilencvenes évek elejétől a figurális festészetet műveli. Ez a közösségi terekbe szánt alkotások esetében előnyt jelent, mert azon túl, hogy a szakmai körökben is van ma egy reneszánsza ennek a szemléletnek, a közérthetősége mindenképpen népszerűbb, mint az absztraktabb megközelítésű műveknek. És, hogy Őt is szóba hoztam ebben a bejegyzésben, annak az az oka, hogy az általa festett oltárkép elhelyezése a dombóvári evangélikus templomban, juttatta eszembe Tanár úr ilyen jellegű próbálkozásait. Elgondolkodtam azon, hogy mennyivel céltudatosabban és gyakorlatiasabban kell megközelíteni az ilyen feladatokat, és mennyire sok szempontnak kell még megfelelni az esztétikai minőségen túl. Lajta Gábor valószínűsíthetően komplexebb módon állt a munkához, mint Tanár úr az idealisztikus szemléletével. Gábor bizonyára nem csak az örökkévalóság szempontjaira figyelt, hanem sokkal pragmatikusabban kezelte az egész ügyet. Fischer Ernő pedig alkatából adódóan csak a festésre koncentrált. Pedig az ilyen feladatoknál sokkal több a másodlagos tényező, amit számításba kell venni, mint a bárhol elhelyezhető táblaképek esetében. A majd két generációt átölelő életkori különbség, jól mutatja azt a művészetszemléletbeli másságot is, ami kettőjük között fennállt. Az a művészi felfogás, amit Tanár úr vallott, hogy a jó mű csupán az esztétikai minősége által megtalálja a helyét a világban - amint azt a tények is mutatják - az ő korában sem volt helytálló. Sok mindent meg kell még tenni a mű "működésbe" hozásához, és még a festés előtt érdemes tisztában lenni azzal, hogy miért és kinek fest az ember.
              Ennek a gondolatnak a felvetésével kezdtem ezt a bejegyzést, és azért zárom Lajta Gábor most készült oltárképének bemutatásával, mert részben választ ad a kérdésre, Fischer Ernő megvalósulatlan törekvéseivel szemben. A festőnek sok esetben elég festeni, de a művésznek komplexebben kell tevékenykedni az életben, hogy alkotásai a szándékának megfelelően a helyükre kerüljenek. Nem csak a murális munkákra vonatkozik ez, hanem a táblaképekre is. Tanár úr sok esetben naiv volt ezekben a kérdésekben, és nem véletlen, hogy képei, amelyek adományozás útján múzeumokba kerültek, ugyanúgy nem "működnek", mint a kivitelezetlen üvegablakai. A majd ötven ilyen alkotás közül, a centenáriumi évben valószínűleg a tervezett hat kiállítás egyikén sem lesz látható egyetlen kép sem, mert forrás hiány miatt a múzeumok raktárában alusszák az örökkévalóság álmait. Lajta Gábor oltárképe pedig 2014. Pünkösd napján "működésbe " lépett Dombóváron az evangélikus templomban, egy gyülekezet szellemi létét gyarapítva.

                                     Lajta Gábor fotói következnek, a műleírás az utolsó képnél látható.












            Lajta Gábor: Emmausi vacsora, 344 x 158 cm, olaj, vászon, 2014. Dombóvári evangélikus templom oltárképe. Felszentelve 2014. június 7-én, Pünkösd napján.




        2013. januárjában Fischer Ernő pesterzsébeti kiállításának záró beszélgetése. Moderátor Sinkó István, balról a második, Beszélgető társai, balról Alföldi László, Lajta Gábor és Sipos Endre. Háttérben Tanár úr által oltárképként elképzelt Christos Pantpcrator.





.






2 megjegyzés:

  1. Dícséret illeti Alföldi Lászlót azért, hogy ráirányítja a figyelmet egykori tanárunk, Fischer Mester szakrális munkáira. Ernő bácsi, ahogy én szoktam nevezni, vagy csak Mester - Laci inkább tanárurazza -, a franciás irányultságú lírai félabsztrakt stílus jelentős (és sajnos nem eléggé megértett) képviselője volt az ezredvég magyar művészetében. Sajátos jelleget ad munkáinak a modern absztrakció és az ikon összeegyeztetése. Tudható, hogy míg Franciaországban a neves absztrakt festők (Villon, Manessier, Bazaine és sokan mások) sorra kaptak murális megbízásokat, Magyarországon ehhez hasonló megbízásokra politika, kulturális és egyházi okokból nem került sor. Ernő bácsi nemcsak azért nem kapott megbízást, mert "csak a festésre koncentrált", hiszen éppúgy szó sem lehetett említett másik baráti mesterem, Molnár Sándor szombathelyi freskóterveinek megvalósítására, melyek pedig lélegzetelállítóan mutathattak volna Maulbertsch elpusztult munkáinak a helyén. A Dombóváron megvalósult saját oltárképemet az említettekkel stilárisan nem hasonlíthatom össze, hiszen szigorúan figurális, hagyományosnak is mondható kép. Zárójelben azonban megemlítem, azok kedvéért, akik csodálkoznának azon, hogy Molnár Sándort miért tisztelem Csernus Tiboral együtt (sőt Csernushoz képest régebb óta) mesteremként, hogy Molnárnak több korszaka van, s legalább két olyan stílusidőszaka is, amelyekben absztrakciója nyelvi és festéstechnikai szempontból klasszikus, clair obscur, s rengeteg figuratív allúziót tartalmaz. Molnár ezekben a munkáiban teljesen elfordult a nyugati típusú kortárs absztrahálás fogalmazásmódjától. A dombóvári pályázati kiírás konkretizálódásakor egyértelműen kiderült, hogy figurális művet szeretnének, amelyiken „a drapéria érzékletesen drapéria”, s ez a kérés találkozott realista festői törekvésemmel, annál is inkább, mert semmilyen kompromisszumot nem kellett kötnöm a téma feldolgozása és megfestése során. Tehát nekem a templomi téren és a meglevő oltáron kívül semmihez és senkihez nem kellett alkalmazkodnom. A környezetet azonban a kép színvilágának és terének kialakításakor figyelembe vettem, s talán ez az egyik oka, hogy a hívek közössége a felállítás után azonnal magáénak érezte a képet.
    Ernő bácsira emlékezve eszembe jut egy 1990-es találkozásunk, amikor a műtermemben járt. Kitettem az egyik pasztellképet, amelyen akkor dolgoztam. Még nem volt kész. Egy kocsmai jelenetet ábrázolt, s arra gondoltam, olyan, mintha Jézus prédikálna a törzsvendégeknek. Ernő bácsi, nézegetve a pasztellt, szokása szerint, oktatási céllal, színes papírokat tépkedett ki magazinokból és elhelyezte a kép felületén. Amikor elment, odaragasztva rögzítettem a papírokat. Így készült el az egyetlen olyan képem, amelybe – tiszteletem jeléül – beépítettem tanárom korrigálását.




    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a részletes és szakszerű megjegyzést, mert fontos ez számomra a dolgok tovább gondolása szempontjából. Most éppen ennek a szövegnek a folytatásán dolgozom, amely ugyancsak a felkérésre és megbízásra készült műveket elemzi, de sokkal nehezebb a helyzetem, mert itt már mi is erősen érintve vagyunk. Ezért különösen jól jött a biztatás, mert sokszor felteszem magamban a kérdést, hogy kinek is írom és minek is írom ezt az egészet?
    Még egyszer köszönöm, és számítok rá, hogy továbbra is figyelemmel kíséred bejegyzéseimet.

    VálaszTörlés